Keresés
Kapcsolat, regisztráció

Herbert Renz-Polster – Gerald Hüther:
Vissza a gyökerekhez

 

– részletek a könyvből

 

A kincs odakint (részlet)

 

Herbert Renz-Polster                                     Gerald Hüther

 

Kötődés

A fának gyökérzetre van szüksége – ezt minden gyerek tudja. A fácska pedig annál jobban nő és terebélyesedik, minél erősebbek a gyökerei, amelyekkel a földbe kapaszkodik és a tápanyagot felveszi. A facsemete csak akkor fogja később kibírni a szél és az időjárás viszontagságait, sőt a viharokat is, ha sikerül mélybe nyúló és szerteágazó gyökérzetet növesztenie.

A gyerekeknek is szilárd gyökérzet kell. Szemmel láthatóan nem minden szülő, nevelő vagy akár oktatáspolitikus tudja ezt. Fontosabbnak tartják a fa rejtett gyökereinél a látható, mérhető és megszámlálható részeket, vagyis az ágakat, a leveleket vagy a gyümölcsöket. Ezért irányítják teljes figyelmüket arra, hogy a saját gyerekeiket vagy a gondjaikra bízottakat úgy neveljék fel, hogy lehetőleg nagy és sok ágat növesszenek, és azokon színes levelek és hasznos gyümölcsök legyenek. S mindeközben elfelejtik, hogy a gyerekeknek gyökerekre is szükségük van. Olyan gyökerekre, amelyek szilárdan a földhöz rögzítik őket és felszívják a tápanyagokat – ezek a gyökerek azok a biztos érzelmi kapcsolatok, amelyek a gyerekeket az őket felnevelő emberekhez fűzik. Ha nem tudnak biztonságos kötődéseket kialakítani, akkor az ágaik csökevényesek maradnak, a leveleik és a gyümölcseik aprók, és csak nyomokban fognak emlékeztetni mindarra, amivé válhattak volna. S amikor megjön az első vihar – vagyis felnőttkorukban – és el kell igazodniuk a világban, akkor elbuknak.

De mi történik, ha egy egész erdőnyi hiányos gyökérzetű fa nő fel? Amíg nincs vihar, addig semmi gond. A rosszabb helyen lévő első fák azonban előbb-utóbb elkezdik elhullatni a leveleiket és korhadásnak indulnak. Ez csak azoknak tűnik majd fel, akik nagyon alaposan ismerik az erdőt és a szívükön viselik a sorsát. Ám ezeknek az embereknek a vészkiáltásait mindaddig senki nem fogja meghallani, amíg a károk mértéke fel nem tűnik már azoknak is, akik csak ritkán látogatnak el az erdőbe. Akkor méricskélni és számolgatni kezdenek, s készítenek egy jelentést az erdő kárairól. Segítséget kérnek, trágyát szórnak szét, mésszel bekenik a beteg részeket, és olyan érzést keltenek maguk körül, mintha mindent jól kézben tartanának. És mindig felszólalnak olyan szakértők, akik az afölött érzett csodálkozásuknak adnak hangot, hogy akkora lett a riadalom néhány korhadó fa miatt: „Aki oda ültet növényfajokat, ahol azok nem érzik jól magukat, ráadásul monokulturális módon, az ne csodálkozzon, ha tönkremegy a műve. Mindegy, másik erdőre lesz szükség!” – mondja majd az egyik tábor. „Tudományosan bizonyított tény, hogy az emberiség erdő nélkül is fenn tud maradni. Tehát nincs is szükségünk erdőre!” – állítja majd a másik.

Gyerekekre viszont szükségünk van. S ha nem tudnak mély és szerteágazó gyökérzetet kialakítani maguknak, akkor nemcsak ők veszítenek, hanem mi mindannyian kibillenünk az egyensúlyból. Az egész társadalmunk veszélybe sodródik. A növekvő agresszivitás és a terjeszkedő jobboldali radikalizmus ugyanolyan figyelmeztető jelei a korai kötődési sérüléseknek, mint az iskolákban megfigyelhető tanulási és magatartási zavarok, vagy a széles körben elterjedt kábítószer-használat. Már régen nem csak azokat a gyerekeket és fiatalokat érinti ez a problémakör, akik különösen hátrányos helyzetben kénytelenek felnőni.

Egyre könnyebben szakad szét a szociális kapcsolati háló, amelyben a gyerekek manapság növekednek. A mai világban alig értik a gyerekek a saját elemi szükségleteiket. Gyakran hiányoznak a biztos kötődés kialakításához szükséges keretfeltételek, az érzelmi odafordulás és a finom ráérzőképesség, a sokfajta inger és az arányos határhúzás. Így egyre több gyerek kényszerül arra, hogy az érzelmi biztonság ebből fakadó hiányát erősebb önzéssel kompenzálja.

Saját maguk által meghatározott, sajátos közeget alakítanak ki, és védekeznek az idegen hatások, ingerek ellen, amelyek nem illenek bele az elképzeléseikbe. Határozottabbá vált ez a hozzáállás azáltal, hogy a társadalom összes rétegében az individualizmus felé tolódtak el az életfeltételek az utóbbi években.

Ebben a mai világban nincsenek már igazi kihívások. Nem lehet már sokrétű és új élményekre szert tenni, és azokat a saját magát fejlesztő agyban elraktározni. A gyermeki agyban nem mennek végbe a fontos fejlődési folyamatok, vagy ha mégis, akkor csak korlátozott mértékben. A tanulási motivációban, a megértésben, a viselkedésben, az emlékezetben, az összefüggések felismerésében mindez visszalépést jelent, és csökken a gyerekek konfliktusfelismerő és -megoldó képessége. A társas viselkedésüket egyre inkább meghatározza a saját maguk által formált világba való visszahúzódás; elutasítják az idegen elképzeléseket, erőszakosan védik az egykor hasznosnak bizonyult megküzdési stratégiáikat, és csökkenő mértékben képesek beleélni magukat a másik helyzetébe; merevvé válnak és gondjaik vannak a pszichoszociális kompetenciák elsajátításával.

Az emberi agynak optimális fejlődési körülményekre van szüksége ahhoz, hogy a genetikailag programozott lehetőségeiből olyan rendkívül összetett és változtatható idegi kapcsolatokat tudjon létrehozni, amelyeket teljes mértékben használni is tud.

[...]

Hogy a fát ki ne téphesse akár már egy kisebb vihar is, a szittyós talajon lehetőleg mélyre nyúló, a sziklás talajon pedig lehetőleg messzire szétágazó gyökérzetre van szüksége. A gyerekeknek is szükségük van gyökerekre, amelyek révén mindenhol és mindenféle időjárási körülmény között biztosan tudnak állni. Az emberiség már afrikai bölcsőjében is ismerte és követte azt az időtlen bölcsességet, amely egyetlen mondatban összefoglalja, milyen fejlődési feltételekre van szüksége a gyerekeknek ahhoz, hogy a genetikai adottságaikat ki tudják bontakoztatni annak érdekében, hogy kifejlesszék és teljes mértékben használatba vegyék az egész életük során tanulni képes, bonyolultan huzalozott agyukat: „Egy egész falu kell egy gyerek felneveléséhez” – tartja az afrikai közmondás. Egy faluközösségben kellő számú és eltérő ingert, kihívást talál az emberpalánta ahhoz, hogy kifejlessze magában a különböző kompetenciák lehetőleg minél szélesebb spektrumát, s hogy mindeközben megszervezze és elraktározza az agyában életre kelő kapcsolatokat. Egy faluban egyre táguló körökben alakíthatnak ki szilárd és biztonságos kötődéseket rendkívül eltérő emberekkel, és közben megtapasztalhatják, hogy ebben a közösségben testi és lelki biztonságra lelnek.

Egyre ritkábbak azok a falvak, ahol ezek az élmények megélhetők – még Afrikában is. És ha akadnak is még valahol ilyen falvak, amit kínálni tudnak, alig elegendő a gyerekek számára ahhoz, hogy kinövesszenek magukból még valamit, ami legalább olyan fontos számukra, mint a gyökérzet: szárnyra is szükségük van, amely felröpíti őket annak a közösségnek a határai és korlátai fölé, amelybe véletlenül beleszülettek. Ezek a szárnyak sem maguktól nőnek ki. Azok a gyerekek, akik nem érzik biztonságban magukat abban a világban, amelyben felnőttek, félnek a repüléstől. A főgyökérzettel rendelkezők olyan mélyen kapaszkodnak a talajba, hogy nem tudnak felemelkedni, a bojtos gyökérzettel rendelkezők pedig azt kockáztatják, hogy teljesen kiszakadnak a földből és ördögszekér módjára sodródnak, mielőtt még a szárnyuk elég fejletté válna ahhoz, hogy megszabhassák vele a repülés irányát.

Szerencsére mindig akad egy-egy olyan gyerek, akinek sikerül szerteágazó és mélyre hatoló gyökérzetet növesztenie, és aki ezáltal úgy érzi, hogy szilárdan és biztonságosan létezik a közegében. Nem majomként csimpaszkodik a számára fontos vonatkoztatási személyre, és nem akarja kényszeresen megmutatni, mire képes, sem azt, hogy nincs már szüksége senkire, aki megmutatná neki, hogy mennek a dolgok.

Arról lehet megismerni ezeket a gyerekeket, hogy nyugodtak maguk felől, s szilárd összeköttetésben állnak önmagukkal, a szüleikkel és mindazzal, ami körülveszi őket. Hosszú ideig nyitottak maradnak mindarra, amit felfedezhetnek és kialakíthatnak az őket körülvevő világban. Nincs szükségük külső ingerekre, és lelkesednek mindazért, amire saját maguk rátalálnak vagy amit kitalálnak.

Harisnyás Pippi ilyen gyerek volt Astrid Lindgren meséjében, ahogyan Mark Twain Tom Sawyere és Hucleberry Finnje, s még sokan mások, akikkel az óvodákban és iskolákban találkozunk, és akiket arról ismerhetünk fel, hogy feltétel nélkül szeretik az életet. Nemcsak kompetensebbnek tűnnek a többi gyereknél, hanem körültekintőbbek és felelősségteljesebbek is. Az erősebb gyökérzetük miatt jobban ki tudják bontakoztatni a bennük rejlő adottságokat és tehetséget.

Azonban egy gyerek számára sem eleve adott már születéskor a bojtos vagy a főgyökérzet. Ezért érdemes közelebbről megvizsgálni, milyen élményekre és tapasztalatokra van szüksége egy gyermeknek ahhoz, hogy szilárdan belegyökerezzen a világba, hogy kialakuljon benne és elraktározódjon az agyában a kötődés mély érzése. Egyszerű a válasz: arra van szüksége, hogy a saját testében, a saját érzékszerveivel megtapasztalja a kötődést annak érdekében, hogy azt érezze, összekapcsolódik mindazzal, amit az élet kínál a számára. Az élet kezdetén, már a születése előtt minden gyerek megszerzi az egész életét meghatározó alapélményeit.

Ezek az alapélmények alkotják az alapját a megrendíthetetlen bizalomnak, amellyel a gyerek útnak indul. A legtöbb gyerek azonban elveszíti ezt az eredetileg magával hozott kötődést és az abból kifejlődő bizalmat – néha már a szülői házban, gyakrabban az óvodában, a többi gyerekkel és a sok felnőttel való kapcsolatban, de különösen az iskolában. Technikai játékokkal és más helyettesítőkkel nem pótolható ez a veszteség. Kötődni csak az élőlényekhez lehet. Vannak szerencsés gyerekek, akik találnak valamit, ami él, de közben nem akar és nem vár el tőlük semmit: ami nem otthon, nem az óvodában és nem az iskolában van, hanem kint, az élő természetben.

vissza az elejére

 

A kincs odakint (részlet)

A fejlődés alapja? A gyerekkor mint önmagát szervező rendszerfolyamat? Akár angyali szemszög? Mi köze mindennek a természethez és ahhoz, hogy mit jelent a természet a gyerekeknek?
Ha egyetlen mondatba akarjuk sűríteni: a természet méretre igazított fejlődési teret biztosít. Olyan tapasztalati világot, amely pontosan illeszkedik a felfedezők szükségleteihez. Itt aztán felvonhatják a vitorlákat! Itt mindig fúj a szél, dagasztja a vitorlákat. A gyerekek hatást gyakorolhatnak a természetre. Itt a hozzájuk hasonlókkal szervezhetik meg önmagukat. Itt megépíthetik az alapzatukat. A természetben töltött idő fejlődéssel telik.
Ez nagyszerűen hangzik. És egy kicsit forradalmian is – hiszen manapság éppen nem trendi kimenni a szabadba. Járjuk most körül, hogy mi a helyzet a természetben, és hogyan profitálhatnak belőle a gyerekek.

 

A természetben?

Néhány olvasó biztosan felteszi magának a kérdést: egyáltalán milyen természetről van itt szó? Az a természet, ami a szabad ég alatt van? Vagy az igazi vadon, ahol nincs fakitermelés és hasonló tevékenységek? És ha ez utóbbi, akkor vajon hol élnek a jogbirtokosok? A legtöbb gyerek városban nő fel, ahol legfeljebb a parkban akadnak fák. Gátat építeni a patak medrében: hogyisne! Arra ott vannak az öko-játszódobozok – a fajátékok tán nem a természet képviselői?

 

Hagyományos fejlődési tér

Hagyjuk inkább most ezeket a kérdéseket és kezdjük meg a körutazásunkat, amelynek messze a régmúltból, 100 000 évvel korábbról kell indulnia. Mert nem véletlen, hogy a gyerekek úgy fejlődnek, ahogy. Fejlődési tervük nemzedékről nemzedékre mélyen beivódott az emberiség történetébe. A létraszerű szerkezet, amelyen lépésről lépésre fejlődnek, azoknak a kihívásoknak megfelelően jött létre, amelyekkel a gyerekek az emberiség történelme során mindig is találkoztak. Az evolúció elve bontakozik ki benne.
A gyerekek az emberiség történelme során valójában mindig azt tökéletesítették, ami ahhoz kell, hogy egy kicsi, éretlen emberpalántából nagy, sikeres felnőtt legyen. Meg kellett tanulniuk, hogyan veszi az ember legjobban a felnőtt lét sok kanyarulatát, egymás után. A gyermeki fejlődés ezért mindig abból indul ki, ami működik. Ma is ezek a gyökerek képezik a felnövekvés alapjait. A gyerekeknek ugyanannyi mozgásra van szükségük, hogy egészségesek maradjanak, mint amennyire több ezer évvel ezelőtt. Ugyanazokra az összetevőkre van szükségük, hogy kialakuljon bennük az ősbizalom. Társas tartásuk ugyanúgy alakul ki, ahogyan a korábbi nemzedékek gyerekeié. Igen, a hírhedt magaviseletüket – csecsemőként még nem akarnak egyedül aludni, kisgyerekkorban nem akarnak főzeléket enni, aztán jön a dackorszak meg a pubertáskori zavartság – csak akkor érthetjük meg, ha számításba vesszük azokat a feltételeket, amelyek között a gyerekek az evolúciós múltunk során felnőttek.
Az egyik ilyen feltétel mindig a kinti élet volt, mivel az emberiség a történelme 99%-át a klasszikus értelemben vett természetben töltötte, vagyis nem ember által épített környezetben. A letelepedett életforma kialakulásáig (Közép- és Észak-Európában ez 4-5000 évvel ezelőtt történt) vadászó-gyűjtögető életformát követtek. A természet nekik még a mindennapi programjuk részét jelentette – felnőtteknek és gyerekeknek egyaránt. Ez volt a mindennapok színtere. Ez nem azt jelenti, hogy nem léteztek más tapasztalati terek – a tábortűz világa (még ma is szívesen gyújtjuk meg), a tábor világa, a védett lakó- és alvóterek világa és a szakrális világ –, aki látott már barlangfestményt, az tudja, mire gondolok. Egyvalami azonban biztos: a gyermekkor nagy része a szabadban telt.
Vajon mit mesélnének vadászó és gyűjtögető őseink a természetben eltöltött életükről, sőt a természet részeként eltöltött életükről? Erről nem maradtak fenn beszámolók, mégis van hozzá kiindulópontunk, amit egy amerikai kutatónőnek, Marjorie Shostaknak köszönhetünk. Az 1970-es években Marjorie és férje együtt élt az akkoriban félnomád életmódot folytató kung törzzsel a Kalahári-sivatagban, és az életmódjukat kutatta. Shostak azonban nemcsak tudományos tényeket gyűjtött közöttük, hanem megírta egy akkor ötvenéves, Nisa nevű kung asszony élettörténetét is, aki hosszan ecsetelte neki, hogyan élnek a szavannán; a kutatónő pedig magnóra vette ezeket a beszámolókat. Ez a dokumentum (Nisa erzählt. Das Leben einer Nomadenfrau in Afrika [Nisa mesél. Egy afrikai nomád asszony élete] címmel könyvként jelent meg) izgalmas időutazást kínál a kőkorszakba. Ugyanis Nisa élete bármennyire is eltér a miénktől, a leírásaira, az érzéseire és a magvas gondolataira könnyedén rá tudunk hangolódni, és minden a jól ismert színekben tárul elénk – ugyanis ebben az egészen más, idegen életleírásban saját magunkkal találkozunk.
Nincs mit csodálkozni azon, hogy a szabad ég alatt zajló élet nagy teret tölt ki Nisa beszámolójában, főleg a gyermekkori emlékeiben. Nisa leírja, hogyan ivott szomjasan egy forrásból, miután túlságosan teleette magát vadmézzel. Milyen finom a mongongo dió, hogyan pihent egy fa árnyékában, hogyan kísérte el anyját a gyűjtögető körútjára, és mindenekelőtt a rengeteg ösvényt, amelyen jártak. A vízhordást is, amit a többi gyerekkel együtt szívósan játéknak értelmezett. Érdekes mindaz a tudás, amellyel rendelkezik, az a rengeteg összefüggés, amelyről tud. Nisa természetesen nem tud írni, és sok mindenről fogalma sincs, ami nekünk, modern embereknek magától értetődik. Mégsem tűnik butának. Manapság szívesen hisszük azt, hogy az egyre nagyobbá váló tudásunk lassanként megadja nekünk a kulcsot a világhoz. Bárcsak végre valóban szert tenne a tudomány mindezekre a tudáskincsekre, mert akkor megszabadulhatnánk az összes szükségletünktől, a szorongásainktól, az emberi butaságtól! Elvégre a tudás a nemtudás ellenmérge.
Azonban ha visszatekintünk, meglátjuk, hogy nem ilyen egyszerű. Belegondolva, Nisa mi mindent tudott önmagáról, az emberekről és a világról! Sok tudásbeli fehér folttól megszabadultunk már (ami minden egyes alkalommal ünneplésre adott okot, joggal!), ugyanakkor sok új fehér folt is keletkezett. Talán emiatt van, hogy a teljes tudásunk sem tudja enyhíteni a bajokat, amelyeket létrehozunk a világban.
Térjünk vissza Nisához. Számára egészen különleges kaland volt a szabadban élni. Ott volt vele a többi gyerek – és ezzel elérkeztünk ahhoz a témához, amely teljesen egybecseng az első fejezettel, ugyanakkor egy újonnan keletkezett fehér folt is. Mert egészen egy-két nemzedékkel ezelőttig a gyerekek valóban rengeteg időt töltöttek a hasonló korúakkal. Mégpedig saját szerveződésű gyerekcsoportokban.
Evolúciós szempontból a gyerekkort nyugodtan két részre oszthatjuk. Az első része – körülbelül az első három esztendő – szorosan az óvó és tápláló felnőttek közelében telt. Az anya hosszasan szoptatta, hordozta és maga mellett tartotta a kisgyermekét, ami a nomád életkörülmények között nem szabadon választható gyakorlat, hanem kötelesség volt. (Akit bővebben érdekel a téma, olvassa el a Kinder verstehen. Born to be wild: wie die Evolution unsere Kinder prägt [Értsük meg a gyerekeinket! Szabadnak születtek – hogyan formálja az evolúció a gyerekeinket] című könyvemet.) A következő terhesség azonban érthető módon változást jelentett az anya számára – végül is az új csecsemő ugyanazokat a privilégiumokat igényli a saját maga számára, amelyekkel az idősebb testvére rendelkezik! Az idősebb testvér új kapcsolatokban építette tovább a kötődési hálóját. Nagyobb szerepet kaptak az életében az anyja mellett más megbízható emberek, közöttük mindenekelőtt a többi gyerek. Napjainak egyre nagyobb részét töltötte az ő társaságukban.
Mit csináltak együtt a gyerekek? Elővették az egyik legfontosabb velük született tanulási stratégiájukat, és „eljátszották” az alapvető életkompetenciákat.
Ez a játék azonban nem volt teljesen egyenrangú. A gyerekcsoportban mindig voltak idősebbek és fiatalabbak, a gyerekek természetes életkörnyezete a vegyes korú csoport volt. És mivel a felcseperedése során minden gyerek hol a fiatalabb, hol az idősebb gyerek szerepébe került, sok különböző szerepben kipróbálták magukat. Néha azok közé tartoztak, akik a többieket hallgatták, máskor azokhoz, akiket a többiek hallgattak. Megtanultak – társadalmi értelemben – fölfelé nyújtózni, ugyanakkor lehajolni is másokhoz. Néha ők kaptak segítséget, máskor pedig ők tudtak segíteni a többieknek. Tanulók és tanítók, vezetettek és vezetők voltak.
Gazdag tananyag. Az evolúcióbiológusok azt is feltételezik, hogy a nomád csoportok egyáltalán nem tudtak volna működni e nélkül a rugalmas társadalmi mintázat nélkül. Az ilyen csoportok erejét pedig egyértelműen az „én” és a „mi” közötti egyensúly adta meg. Itt egyáltalán nem volt megengedhető, hogy a gyerekek közössége a szocializációjuk során győztesekre és vesztesekre essen szét.

vissza az elejére

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×