Keresés
Kapcsolat, regisztráció


Az élet művészete

Ütött az óra - S. N. Goenka története

 

Rendkívül örülök annak, hogy Burmában születtem, a Dhamma földjén, ahol századokon át eredeti formájában őrizték meg ezt a csodálatos technikát. Úgy száz éve települt át ide nagyapám Indiából, így én már ebben az országban születtem. Boldog vagyok, hogy kereskedőcsaládba születtem, így már tizenéves koromban elkezdtem dolgozni, hogy pénzt keressek. Életem fő célja vagyonom gyarapítása volt. Szerencsés voltam, mert már fiatalon sikerült sok pénzt keresnem. Ha nem ismertem volna meg saját magam a gazdagok életét, nem lenne személyes tapasztalatom az ilyen élet értéktelenségéről. És ha ezt nem tapasztalom meg, talán még mindig ott bujkálna agyam valamelyik zugában a gondolat, hogy a pénz a boldogság kulcsa. Mikor valaki meggazdagodik, megkülönböztetett helyet és magas pozíciókat kap a társadalomban. Különböző szervezetek tagjává válik. Már húszas éveim elején elkezdtem a társadalmi megbecsülést hajszolni. És természetesen mindezen feszültségek hatására egy pszichoszomatikus betegség jelei ütköztek ki rajtam, súlyos migrénes rohamaim voltak. Minden második héten fejgörcs támadott meg, melyre nem volt gyógyír. Mégis örömömre szolgál, hogy kialakult bennem ez a betegség.
Még Burma legjobb orvosai sem tudtak meggyógyítani. Az egyetlen kezelés a roham idején beadott morfiuminjekció volt. Kéthetenként morfiuminjekcióra volt szükségem, és már a mellékhatásai is megjelentek: hányinger, hányás, rosszullét.
Néhány éven át tartó kínlódás után a doktorok figyelmeztettek:
– Most azért kap morfiumot, hogy elkerülje a rohamokat, de ha így folytatja, hamarosan rászokik a morfiumra, és mindennap szüksége lesz rá.
Megijedtem ettől a jóslattól, rettenetes élet várt volna így rám. Az orvosok azt tanácsolták:
– Gyakran utazik külföldi üzleti útra; egyszer utazzon el az egészsége érdekében. Mi nem tudjuk meggyógyítani a betegségét, és szerintünk a külföldi orvosok sem. De talán van más fájdalomcsillapítójuk is, hogy megússza a rohamokat, és ezzel elkerülheti a morfiumfüggőség kialakulását.
Megfogadtam a tanácsukat, és elutaztam Svájcba, majd Németországba, Angliába, Amerikába és Japánba. Mindenütt a legjobb orvosok kezeltek, és szerencsémre mindannyian kudarcot vallottak. Rosszabb állapotban tértem haza, mint amikor elindultam.
Miután a sikertelen utazásból hazatértem, egy barátom eljött hozzám, és ezt javasolta:
– Miért nem próbálsz ki egy tíznapos Vipasszaná tanfolyamot? U Ba Khin a vezetője, egy igazi szent ember, kormányzati tisztviselő, családos ember, mint te. Nekem úgy tűnik, hogy a betegséged tudati eredetű, és itt egy módszer, mely állítólag megtisztítja a tudatot a feszültségektől. Talán ha ezt gyakorlod, kigyógyíthatod magad a betegségből.
Miután eddig mindennel kudarcot vallottam, elhatároztam, hogy találkozom ezzel a meditációs tanítóval. Végül is nincs semmi veszítenivalóm.
Elmentem a meditációs központba, és beszéltem ezzel a rendkívüli emberrel. Mély benyomást tett rám a hely nyugodt és békés légköre meg az ő békés kisugárzása, és azt mondtam:
– Uram, szeretnék részt venni egy kurzuson. Lenne szíves felvenni?
– Természetesen, hisz ez a technika mindenkié. Szeretettel várjuk a tanfolyamon.
Majd így folytattam:
– Néhány éve gyógyíthatatlan betegségben, súlyos migrénben szenvedek. Remélem, a technika segítségével kigyógyulok a betegségemből.
– Nem – mondta hirtelen –, akkor mégse jöjjön. Nem vehet részt a tanfolyamon.
Nem értettem, mivel bánthattam meg, de együttérzéssel a hangjában így folytatta:
– A Dhamma célja nem a fizikai betegségek gyógyítása. Ha ezt keresi, menjen inkább kórházba. A Dhamma célja az élet minden szenvedésének a meggyógyítása. Az Ön betegsége valójában a szenvedésének csak nagyon kis része. El fog múlni, de csak mint a tudat tisztulásának mellékhatása. Ha a célja csak a mellékhatás elérése, akkor leértékeli a Dhammát. Ne fizikai gyógyulásért jöjjön, hanem tudata megszabadításáért.
Meggyőzött.
– Igen, uram – mondtam –, most már értem. Tudatom megtisztítása érdekében kell eljönnöm. Akár meggyógyulok, akár nem, szeretném megtapasztalni a békét, amit ezen a helyen látok.
Ígéretet tettem neki, és hazamentem. És mégis elhalasztottam a kurzuson való részvételemet. Hithű, konzervatív hindu családba születtem, és gyerekkoromtól kezdve megtanultam a következő mondást ismételni: „Jobb, ha saját vallásodban, saját dharmádban halsz meg, sose csatlakozz más valláshoz.” Azt mondtam magamban: „Figyelj, ez más vallás, ez buddhizmus. Ezek az emberek ateisták, nem hisznek Istenben, sem a lélek létezésében!” (Mintha az Istenbe vagy a lélekbe vetett hit megoldaná minden problémánkat!) „Mi lesz velem, ha ateista leszek? Ó nem, inkább a saját vallásomban halok meg, sose megyek a közelükbe.”
Hónapokig így tétováztam. De szerencsémre végül úgy döntöttem, hogy kipróbálom ezt a technikát, és majd meglátom, mi lesz. Elmentem a következő tanfolyamra, és elvégeztem a tíz napot. Nagyon boldog vagyok, mert a technika nagyszerű eredményeket hozott számomra. Most már értettem a saját dharmámat, saját utamat és mások dharmáját. Az emberi lények dharmája jelenti a saját dharmámat. Csak az emberi lényeknek van meg az a képességük, hogy megfigyeljék önmagukat, és ezáltal megszabaduljanak a szenvedéstől. Az alacsonyabb szintű lények képtelenek erre. Az emberi lények dharmája önmaguk valóságának megfigyelése. Ha nem használjuk ki ezt a képességünket, alacsonyabb szintű élőlények életét éljük, elpazaroljuk az életünket, ami kétségtelenül veszélyes.
Soha nem tartottam magam nagyon vallásosnak. Tulajdonképpen elláttam minden vallási kötelezettségem, követtem az erkölcsi előírásokat és sokat adakoztam. És ha nem volnék vallásos ember, miért választott volna vezetőjéül annyi vallási szervezet? Kétségtelenül nagyon vallásos ember vagyok – gondoltam. De nem számított, mennyit adakoztam vagy szolgáltam a vallást, nem számított, mennyire ügyeltem szavaimra és tetteimre, amikor elkezdtem megfigyelni tudatom sötétkamráját, tele volt kígyókkal, skorpiókkal és százlábúakkal, amelyek a szenvedéseket okozták. Ahogy a szennyeződések fokozatosan kitisztultak, megtapasztaltam a valódi békét. Megértettem, milyen szerencsés vagyok, hogy hozzájutottam ehhez a csodálatos módszerhez, a Dhamma ékkövéhez.
Tizennégy éven át abban a szerencsében volt részem, hogy Burmában gyakorolhattam a technikát tanítóm közvetlen irányításával. Természetesen családos emberként is eleget tettem minden kötelezettségemnek, és emellett minden reggel és este folytattam a meditációt, s minden hétvégén elmentem tanítóm központjába, és minden évben elvonultam egy tíznapos vagy hosszabb tanfolyamra.
1969 elején el kellett utaznom Indiába. Szüleim néhány évvel korábban odatelepültek, és anyámnak kialakult egy idegi eredetű betegsége, s én tudtam, hogy a Vipasszaná gyakorlásával kigyógyulhatna belőle.
Ám Indiában senki nem volt, aki megtaníthatta volna neki a Vipasszanát. Abban az országban, ahonnan a Vipasszaná származik, már rég eltűnt ez a technika. Még a neve is feledésbe merült. Hálás vagyok a burmai kormánynak, mert lehetővé tette, hogy Indiába utazhassak; abban az időben burmai állampolgárok nem hagyhatták el az országot. Hálás vagyok India kormányának, mert engedélyt kaptam arra, hogy belépjek az országba. 1969 júliusában Bombayben tartottam az első kurzust, melyen a szüleim és még tizenkét ember vett részt. Szerencsés vagyok, mert szolgálatot tehettem a szüleimnek. Megtanítottam nekik a Dhammát, és így fejezhettem ki nekik mély hálámat.
Miután elértem Indiába jövetelem célját, kész voltam arra, hogy visszatérjek Burmába. De a kurzus résztvevői kértek, hogy tartsak még egy, majd még egy kurzust. Tanfolyamot akartak anyjuk, apjuk, feleségük, férjük, gyermekeik és barátaik számára. Így lezajlott a második tanfolyam, majd a harmadik, a negyedik, és ezáltal a Dhamma elkezdett terjedni.
1971-ben a Bódh Gajában tartott tanfolyam során sürgönyt kaptam Rangoonból, hogy tanítóm elhunyt. A hír természetesen lesújtott, váratlanul ért és nagy szomorúsággal töltött el. De a tőle kapott Dhamma segítségével tudatom kiegyensúlyozott maradt.
Ekkor elhatároztam, hogy módot találok arra, hogy megháláljak mindent ennek a szent embernek, Sayagyi U Ba Khinnek. A szüleim révén emberi lényként születtem meg, de továbbra is a tudatlanság burkába voltam zárva. Csak ennek a csodálatos embernek a segítségével tudtam feltépni a burkot, hogy a belső valóság szemlélésével felfedezzem az igazságot. És nemcsak ezt köszönhetem neki, de tizennégy éven át erősített és táplált a Dhammával. Hogyan róhatnám le hálámat Dhamma-atyámnak? Ennek egyetlen módját abban láttam, hogy gyakorlom a tanítását, és a Dhamma szerinti életet élek, ez a legjobb módja tiszteletem kifejezésének. A tőlem telhető legtisztább tudattal, legtöbb szeretettel és együttérzéssel úgy döntöttem, hogy életem hátralevő részét mások szolgálatának szentelem, miután ő ezt kívánta tőlem.
Gyakran hivatkozott arra a burmai hagyományra, mely azt jósolta, hogy a Buddha után kétezerötszáz évvel a Dhamma visszatér szülőhazájába, majd onnan elterjed az egész világon. Az volt a kívánsága, hogy Indiába menjek, és ott tanítsam a Vipasszaná meditációt ahhoz, hogy beteljesüljön ez a jóslat.
– Eltelt kétezerötszáz év – mondta gyakran –, ütött a Vipasszaná órája!
Sajnos, élete utolsó éveiben a politikai helyzet nem tette lehetővé, hogy külföldre utazzon. Mikor 1969-ben megkaptam az engedélyt az indiai útra, nagyon megörült, és azt mondta nekem:
– Goenka, nem te mész oda, én megyek!
Eleinte azt gondoltam, hogy ez a jóslat szektás hit csupán. Végül is miért történne valami különleges kétezerötszáz év után, ha korábban nem történt meg? De amikor Indiába érkeztem, elképedtem azon, hogy még száz embert sem ismertem abban a hatalmas országban, mégis ezrek jöttek el a tanfolyamokra, mindenféle háttérrel, minden vallásból, minden közösségből. Nemcsak indiaiak, hanem külföldről is ezrek és ezrek kezdtek jönni.
Világossá vált számomra, hogy semmi sem történik ok nélkül. Senki sem jön véletlenül a tanfolyamra. Néhányan talán a múltban vittek véghez olyan jó cselekedetet, melynek eredményeképpen most lehetőségük nyílik a Dhamma csírájának befogadására. Mások már rendelkeznek a csírával, és most eljönnek, hogy segítsék a növekedését. Akár azért jöttek, hogy hozzájussanak a Dhamma csírájához, akár azért, hogy felneveljék a csírát, mely már bennük van, fejlődjenek a Dhammában saját javukra, saját megszabadulásuk érdekében, és észre fogják venni, hogyan kezd saját Dhammájuk másokat is segíteni. A Dhamma mindenkinek a javát szolgálja.
Találja meg minden szenvedő ember a világon ezt az utat, a béke útját! Szabaduljanak meg mindannyian a szenvedéstől, a bilincsektől, a korlátoktól!
Szabadítsa meg minden ember tudatát a szennyeződésektől, tisztátalanságoktól!
Legyen az univerzum minden lénye boldog!
Legyen minden lény békés!
Legyen minden lény szabad!

vissza az elejére

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×