Keresés
Kapcsolat, regisztráció


Bevezetés a transzperszonális pszichológiába

- részletek Ken Wilber írásaiból


Mi a transzperszonális pszichológia?
Misztikusok és kritikusaik

 

A tudat spektruma

Az általam javasolt pszichológiai fejlődésmodellben a lelki struktúrák vagy alakzatok két általános típusra oszthatóak: alapstruktúrákra és átmeneti struktúrákra (mindkettőben számos eltérő fejlődési vonal található). Az alapstruktúrák azok a szerkezetek, amelyek – miután megjelennek a fejlődésben – hajlamosak viszonylag független egységekként vagy alegységekként megmaradni a későbbi fejlődés során is (Koestler „holonjaihoz” hasonlóan). Az átmeneti struktúrák viszont olyan, egy-egy szakaszra jellemző és ennyiben ideiglenes szerkezetek, amelyeket általában többé-kevésbé felváltanak a későbbi fejlődési szakaszok. Ez annyit tesz, hogy ahol a konkrét alapstruktúrák a későbbi fejlődés során betagolódnak, bekerülnek a rendszerbe vagy alárendelődnek, ott rendszerint az átmeneti struktúrákat tagadják meg, oszlatják fel vagy cserélik le (az alábbiakban mindezt példákkal fogom szemléltetni). Az én (vagy az énrendszer) az, amely végigjárja ezt a strukturális fejlődést, amely az azonosulás, az akarat, a védekezés, a szerveződés és az „anyagcsere” központja (vagyis a strukturális növekedés és fejlődés minden szintjén ő „emészti meg” az élményeket).
E három alapelem – nevezetesen 1.) az alapstruktúrák, 2.) az átmeneti szakaszok és 3.) az énrendszer – a fejlődés és patológia spektrummodelljének a középpontját képezi, ezért röviden mindegyiket tárgyalni fogjuk.

Az alapstruktúrák
A tudat alapstruktúráinak vagy szintjeinek legfigyelemreméltóbb tulajdonsága az, hogy ha már kialakultak az emberi fejlődés során, akkor általában az egyén későbbi élete és fejlődése során is fennmaradnak. Bár végül az én továbblép a magasabb alapstruktúrákra, így meghaladja, betagolja és alárendeli az adott alapstruktúrát, az utóbbi azonban megtartja viszonylagos autonómiáját és funkcionális függetlenségét.
A tudat alapstruktúrái valójában ugyanazt jelentik, mint a Létezés Nagy Láncolata. A Nagy Láncolat bizonyos változatai csak két szintet említenek (anyag és szellem), mások hármat (anyag, elme, szellem), ismét mások négyet vagy ötöt (anyag, test, elme, lélek és szellem). Vannak szofisztikáltan kidolgozottak is, amelyek a teljes spektrumban szó szerint több tucat alapstruktúrát különböztetnek meg.
A Rendszer, én és struktúra (és kevésbé pontosan az Átman-terv, valamint a Szemtől szembe) című könyvemben több tucat alapstruktúráról beszélek, amelyek a tudomány mai állása szerint valóban minden kultúrában érvényesek és egyetemesek. Úgy sikerült rájuk találnom, hogy gondosan összehasonlítottam és elemeztem a keleti és nyugati lélektan és vallás legnagyobb iskoláinak legtöbbjét. Freud, Jung, Piaget, Arieti, Werner stb. strukturális modelljeit hasonlítottam össze és állítottam szembe a világ kontemplatív hagyományainak pszichológiai rendszereivel (mahájána, védánta, szúfi, kabbala, keresztény misztika, platonizmus, Aurobindo, Da Free John stb.). E szerkezeti összehasonlításokból megalkottam egy alapsablont, amelyben minden (keleti és nyugati) hagyomány betöltött valamilyen „űrt”, amelyet a többi hagyomány üresen hagyott.
Ez az alapsablon – mint mondottam – több tucat alapstruktúrát tartalmaz, amelyek átfogják a hagyományos és a kontemplatív értelemben vett fejlődést egyaránt. E tanulmány számára kiválasztottam a kilenc legfontosabb és funkcionálisan domináns struktúrát[...]:

1. Szenzoros-fizikai – az anyag, az érzékelés és az észlelés birodalma (az első három buddhista szkandha); Piaget szenzomotoros szintje, Aurobindónál a fizikai-érzékszervi szint stb.

2. Fantazmikus-érzelmi – az érzelmi-szexuális szint (a bioenergia, az élan vital, a libido vagy a prána védőburka; a negyedik buddhista szkandha, a védánta prónamajakósája stb.) és a fantazmikus szint (Arieti kifejezése az alsó vagy képi elmére, a legegyszerűbb elmebeli „leképezésre”, amely csak képeket alkalmaz).

3. Leképező elme – a „reprezentációs elme” rövidítése, másképpen Piaget művelet előtti szintje (preoperációs = „preop”). A leképező elme két szakaszban fejlődik ki: az első a szimbólumok (2–4 év között), a második a fogalmak szintje (4–7 év között). A szimbólum túlmegy az egyszerű képen (a fantazmikus elmén), mégpedig a következő lényegi vonatkozásban: a kép képszerűen ábrázolja a tárgyakat, míg a szimbólum nem képileg vagy verbálisan tudja ábrázolni. Így például egy fa elmebeli leképezése többé-kevésbé hasonlít a valódi fára, míg a fa szó egyáltalán nem hasonlít a valódi fára. A szimbolikus reprezentáció magasabb, nehezebb és összetettebb agyi művelet. A fogalom olyan szimbólum, amely nemcsak egyetlen tárgyat vagy cselekvést reprezentál, hanem a tárgyak vagy cselekvések osztályát – ami még nehezebb művelet. A szimbólum utal, a fogalom jelent. Ám mindegy, mennyivel fejlettebb a leképező elme a fantazmikus elődjénél, az egyik legfontosabb jellegzetessége az, hogy nem egykönnyen tud belebújni a másik szerepébe. Ahogyan Piaget mondta: ahhoz még túl egocentrikus. Ez nagyon hasonlít Aurobindo „akarat-elméjéhez”, a jóga-pszichológia harmadik csakrájához stb.

4. Szabály/szerep-elme – ez például Piaget konkrét műveleti szakasza (konkrét operációk – „konop”). A konkrét műveleti szakasz elődjétől, a reprezentációs elmétől eltérően már fel tudja venni mások szerepeit. Ez az első olyan szerkezet is, amely világosan végre tud hajtani szabályokkal kapcsolatos műveleteket, például tud szorozni, osztani, osztályba foglalni, hierarchiákat felállítani stb. Aurobindo leírása nagyon hasonlít Piaget-éhez: az elme érzékszervi vagy konkrét tárgyakkal foglalatoskodik.

5. Formális-refletív elme – alapjában véve ez a Piaget-féle formális műveleti gondolkodás („formop”). Ez az első olyan szerkezet, amely nemcsak a világról tud gondolkodni, hanem magáról a gondolkodásról is, ezért ez az első olyan struktúra, amely tisztán introspektív, és tükrözni tudja önmagát (bár ez nagy vonalakban megkezdődött már a szabály/szerep-elménél is). Ez az első olyan struktúra is, amely képes a hipotetikus-deduktív vagy propozicionális gondolkodásra („ha A, akkor B”), amely – egyebek mellett – lehetővé teszi, hogy valóban pluralisztikus és egyetemesebb szemlélet fejlődjön ki. Aurobindo ezt a szintet „gondolkodó elmének” nevezi: olyan elmének, amelyet már nem kötnek az érzékszervileg felfogott vagy konkrét tárgyak, hanem megérti a kapcsolatokat, és bánni tud velük (amelyek nem „dolgok”).

6. Víziólogika – számos pszichológus (pl. Bruner, Flavell, Arieti) mutatott már rá: sok bizonyíték szól amellett, hogy létezik egy struktúra Piaget formális műveleti szintjén túl vagy annál magasabban. „Dialektikus”, „integratív”, „kreatív szintetizáló” stb. nevekkel szokták leírni. Jómagam inkább a „víziólogika” elnevezést kedvelem. Bárhogy legyen is, úgy tűnik, hogy míg a formális elme kapcsolatokat hoz létre, a víziólogika hálózatokat teremt ezekből a kapcsolatokból (pl. ahogyan a formális műveleti szint a konkrét műveleti szint felett működik, úgy működik a víziólogika is a formális műveleti szint felett). Az ilyen vízió vagy víziólogika felfogja a gondolatok hatalmas hálózatát, ahogyan ezek egymással kapcsolódnak. Ekképpen ez az igazán magas rendű szintetizáló képesség kezdete, amely összefüggéseket teremt, igazságokat kapcsol össze, gondolatokat tesz egymás mellé, fogalmakat integrál. Érdekes módon ez majdnem pontosan ugyanaz, mint amit Aurobindo „felsőbb elmének” nevezett, amely „szabadon fejezi ki magát egyszerű gondolatok segítségével, de legjellegzetesebb mozzanata a tömeges fogalomalkotás, az igazság egy szemszögből való látásának rendszere vagy összessége; gondolatnak gondolattal, igazságnak igazsággal alkotott kapcsolata, amelyet szerves egésznek lát az egyén”. Ez nyilvánvalóan magasan integratív struktúra; sőt véleményem szerint ez a személyes szint legmagasabb integratív struktúrája. Ezen túl kezdődik a transzperszonális fejlődés.

7. Okkult – az okkult szintet felfoghatjuk a vízió-logikai szint és a víziós belátások csúcspontjaként; talán legjobb példáját a hatodik csakra nyújtja, a „harmadik szem”, amelyről azt mondják, hogy a transzcendens, transzperszonális vagy kontemplatív fejlődés kezdetét vagy megnyílását jelzi: az egyén kognitív és perceptuális képességei szemmel láthatóan olyannyira megsokszorozódnak és egyetemessé válnak, hogy elkezdenek „túlnyúlni” a személyes vagy egyéni perspektívákon és gondokon. A legtöbb kontemplatív hagyomány szerint ezen a szinten az egyén elkezdi megtanulni, hogyan kell nagyon finoman megfigyelni az elme kognitív és perceptuális képességeit, és így ennek arányában elkezdi meghaladni (transzcendálni) őket. Ez Aurobindo „megvilágosult elméje”, a hindu és a buddhista meditációban pedig a „kezdeti stádiumok” stb. Aurobindót idézve:
„A belső (pszichés) látás perceptuális ereje nagyobb és közvetlenebb, mint a gondolkodás perceptuális ereje. Ahogy a magasabb [vagyis a vízió-logikai] elme nagyobb tudatosságot visz a létezésbe, mint a gondolat és annak igazságereje [formális műveleti szint], úgy a megvilágosult elme [az okkult szint] is még nagyobb tudatosságot teremt az Igazság meglátása és az Igazság Fénye, valamint annak meglátása és megragadó ereje révén; a gondolkodó elmét közvetlen belső látással és inspirációval világítja meg; finomabban és bátrabban körvonalazza a dolgokat, nagyobb megértést biztosít, mint amire a gondolati fogalomalkotás képes és magába foglalja a teljesség erejét.”

8. Szubtilis (finom) – a finom szintről azt mondják, hogy a tényleges archetípusok, vagy a platóni formák, a szubtilis hangok és hallható megvilágosulások (náda, sabd), a transzcendens belátások és a feloldódás (abszorpció) székhelye. Vannak olyan hagyományok, például a hinduizmus és a gnoszticizmus, amelyek azt állítják, hogy a közvetlen fenomenológiai észlelésük (közvetlen felfogásuk) révén ez a szint a személyes istenalak otthona (istadéva a hinduizmusban, jidam a mahájána buddhizmusban, demiurgosz a gnoszticizmusban stb.), amelyet a szavikalpa szamádhi néven ismert állapotban meg lehet ismerni a hinduizmus szerint. A théraváda buddhizmusban ez a négy „formával bíró dzshána” birodalma vagy a koncentratív meditálásból az archetípusos „megvilágosodási síkokra” vagy „Brahma-világokba” vezető négy szakasz. A vipasszaná meditációban ez az álnirvána szakasza-birodalma, a megvilágosulás, az elragadtatás és a kezdeti transzcendentális belátás birodalma. Aurobindo „intuitív elméje”; geburah és chesed a kabbalában, és így tovább. (A Szemtől szembe című könyvemben írok részletesen arról, hogy mindezek a jelenségek miért osztoznak a szubtilis szint tudatosságának ugyanazon mélystruktúráján).

9. Kauzális – a kauzális szintről azt mondják, hogy az összes alsóbb struktúra meg nem nyilvánuló forrása vagy transzcendentális alapja; a Mélység (gnoszticizmus), az Üresség (mahájána), a Forma Nélküli (védánta). Egy olyan tudatállapotban ismerik fel, amelyet többek között nirvikalpa szamádhinak (hinduizmus), dnyána szamádhinak (védánta) neveznek, ez az ökörpásztorkodás tíz képe közül a nyolcadik (zen), a hetedik és nyolcadik dzshána, a nirvánában kicsúcsosodó erőfeszítés nélküli belátás (vipasszaná), Aurobindo „Overmind”- ja, felettes elméje. Jellemzik ezt a szintet még egyetemes és forma nélküli Énként (Átmanként) is, amely minden lényben és lénynek közös. Aurobindo: „Mikor a felettes [kauzális] elme leszáll, akkor a központosító énérzet teljes mértékben alárendelődik, elvész a létezés nagyságában, és végül eltűnik; átveszi a helyét a tág, kozmikus észlelés és a határtalan egyetemes én, [...] az egység korlátlan tudatossága, amely mindent áthat, [...] olyan lény, amely alapjában véve egy a Legfelsőbb Énnel.”

10. Legvégső – miután teljesen áthaladt a megszűnés vagy a meg nem nyilvánult kauzális feloldódás állapotán, a tanítások szerint a tudat végül újra ráébred korábbi és örök lakhelyére, az abszolút Szellemként, amely sugárzik és mindent áthat, amely egy és sok, az egyetlen és az összes – a megnyilvánult Forma és a megnyilvánulatlan Forma Nélküli teljes integrációja és azonossága. Ez a klasszikus szakadzsa és bháva szamádhi, a turíja (és turíjátíta) állapota, abszolút és jellemezhetetlen Tudatosság mint Olyan, Aurobindo „Supermind”-ja (elmefelettije), a zen „egy elméje”, a Brahman-Átman, a szvábhávikakája. Szigorú értelemben véve a végső nem csupán egy szint a többi közül, hanem maga az összes szint valósága, állapota vagy ilyensége. Analógiával élve: az a papír, amelyre a 3. ábrát nyomtatták, képviseli az üres-ilyenség abszolút alapját.
[...]

vissza az elejére

Mi a transzperszonális pszichológia?

Abraham Maslow – akit általában a modern transzperszonális pszichológia atyjának tartanak – mutatott rá, hogy a pszichológia területén négy nagy „erő” működik. Az elsőt a viselkedéslélektani, másképpen tárgyilagos-tapasztalati (objektív-empirikus, ezért sokszor fizikalisztikus) megközelítések jelentik; a másodikat a pszichoanalízis vagy másképpen pszichodinamikus és pszichoszexuális megközelítések; a harmadikat a humanisztikus vagy egzisztenciális és mentális-intencionális megközelítések; míg végül a negyediket a transzperszonális, vagyis spirituális és transzcendentális megközelítések. Bizonyos értelemben ez a négy fő lélektani „erővonal” a hét csakra közül az első négy valamelyikével foglalkozik – mindegyik a neki megfelelővel: a viselkedéslélektan a testtel-életerővel, a pszichoanalízis az érzelmekkel- szexuális ösztönökkel, a humanisztikus pszichológia a mentális-intencionális szinttel, a transzperszonális pszichológia pedig a spiritualitás kezdeteivel. A „négy pszichológia” mindegyike tehát valami nagyon fontos, nagyon szükséges, nagyon jelentős – és nagyon behatárolt – tanítást közvetít, ezért szerintem mindegyiket egyszerre kell nyitottan és az érdemeit elismerve, ugyanakkor kritikailag felmérve megközelítenünk.
A transzperszonális pszichológusok azonban bizonyos értelemben mindig is ezzel próbálkoztak. Úgy is mondhatnánk, hogy nem egészen pontos, ha azt állítjuk, hogy a transzperszonális pszichológiát pusztán vagy elsősorban a negyedik csakra érdekli. A transzperszonális pszichológiát elméletileg az élet minden állomása vagy a tudatosság összes szintje érdekli, az elsőtől a hetedikig. Elfogadja az első három fejlődési szakasszal foglalkozó iskolák összes érvényes megállapítását, majd megpróbálja elméletben összekötni és egyesíteni őket a fejlődés három magasabb szintjének iskoláival (pl. a jógikkal, a szentekkel és a bölcsekkel). Kiemeltem az elméletileg szót, ami nem véletlen: a transzperszonális pszichológia nem gyakorlat, nem életmód vagy teljes pszichospirituális tan, tehát semmiképpen nem olyan mélyen átalakító spirituális ösvény, amelyen az ember eléri az összes fejlődés Sugárzó Alapját és Célját. Ám ha csupán emiatt bírálnánk a transzperszonális pszichológiát, akkor teljesen melléfognánk. Az ismeretségi körömben egyetlen valódi transzperszonális pszichológus sem tartja magát gurunak, mesternek vagy szaktekintélynek – akik pedig mégis megpróbálkoztak ezzel, a végén mindig csodabogarakká lettek. Nem, a legtöbb transzperszonális pszichológus (úgy 70%-ra becsülöm az arányukat) egy bizonyos spirituális ösvényen (a jógik, a szentek vagy a bölcsek útján) jár, és teljesen tisztában van azzal, hogy a 3. és 4. szint elméleti, az 5., 6. és 7. szint pedig gyakorlati.
A transzperszonális pszichológia céljai inkább szerénynek mondhatók, ám cseppet sem kevésbé fontosak. Általánosságban a következőképpen fogalmaznám meg őket:
1.) A spiritualitást elméletileg elfogadhatóvá tenni a pszichológia „többi” vagy alsóbb szintekkel foglalkozó iskolái számára. Ha sikerül olyan mentális (a 3. csakrához tartozó) modelleket meggyőzően és átfogóan bemutatnunk, amelyek tartalmazzák az alkalmazkodás magasabb vagy spirituális szintjeit, akkor a transzperszonális pszichológia hatására például a pszichoanalízisnek is újra kell gondolnia, hogy érdemes-e redukcionista módon kihagyni a számításból az emberben szunnyadó transzcendentális lehetőségeket.
2.) Amikor „pszichoterápiára” kerül sor, a transzperszonális pszichológusok tevékenysége nagyban hasonlít a körzeti orvosokéra. A körzeti orvos például eleget tud az agy fizikai rendellenességeiről ahhoz, hogy felismerje az egyes betegségeket, azután beutalja a beteget például egy megfelelően képzett agysebészhez. Ugyanez vonatkozik a „spirituális körzeti orvosokra” is: az alacsonyabb szintű zavarokat maguk kezelhetik (a szokványos pszichoterápiás eljárásokkal, amelyekben képzettek), de amikor felsőbb szinteken van gond (az 5., 6. és 7. csakra táján), akkor megfelelően képzett mesterhez küldik a hozzájuk fordulót. Az igazi transzperszonális pszichológus soha nem próbálkozik maga az „agysebészettel”, hanem inkább azt tanácsolja, hogy az illető forduljon egy hozzáértő spirituális szaktekintélyhez – mindegy, hogy buddhistához, keresztényhez, hinduhoz vagy zsidóhoz; általában minden terapeutának megvannak a maga kedvenc tanítói.
A transzperszonális pszichológia tehát nem teljes pszichospirituális vagy tökéletesen átalakító ösvény (hiába mondott ilyesmit néhány népszerűsítő híve); nem vezet el a végső szabadsághoz vagy a radikális transzcendenciához. Másrészt viszont nem is redukcionista, pozitivista és a szellemet tagadó lélektan, hanem olyan elméleti megközelítés, amely – pontosan a létezés felső és alsó térfele között – megpróbálja rávenni a feleket, hogy egymással beszélgessenek, ne egymáshoz beszéljenek.
Szerintem ez az a valódi szolgálat (illetve szolgáltatás), amit a transzperszonális pszichológusok végeznek/nyújtanak – és ezt el kell választani attól az egyéni munkától, amelyet ők személyesen a spirituális ösvényükön végeznek. Az igazi transzperszonális terapeutáknak (és milyen sokan vannak!) nincsenek illúzióik arról, hogy mit is tesznek ők transzperszonális pszichológusként: helyet csinálnak az emberek elméjében vagy lelkében, hogy értelmileg el tudják fogadni Istent – mely ponton a valódi szaktekintélyek és mesterek kezdhetik meg a munkájukat (ez mindig is így volt). Egyszerűbben fogalmazva: a transzperszonális pszichológusok a lélek méltatói, olyan gnosztikus közvetítők, akiknek a szerepére azért van szükség, mert – bármilyen hihetetlenül hangzik is – a modern lélektan elfeledkezett a lélekről, a saját pszichéjéről (!), amit pedig mindig is az időben véges és az időben végtelen (örök) közötti átmenetnek tartottak. A lélek még ma is afelé mutat a szívben, ahol az Isteni új életre kelti a Halandót, és csendesen új sorsról tanítja a Tudatot. A transzperszonális pszichológusok csupán hallgatagon ülnek a keresztútnál, és irányt mutatnak – nem tesznek se többet, se kevesebbet.

vissza az elejére

Misztikusok és kritikusaik

A misztikusok természetesen azt állítják, hogy a transzcendencia nem elméleti állítás, hanem közvetlen élmény (vagy akár tartós alkalmazkodás), sőt a legtöbb kritikus elfogadja, hogy a misztikusok olyan élményekre alapozva nyilatkoznak, amelyeket tényleg megéltek. Ám a kritikusok aztán rögtön elkezdik érvényteleníteni ezeknek az élményeknek a megismerésbeli státuszát, amihez az alábbi szabványérveléseket szokták bevetni:

1. A misztikus élmény nem érvényes tudás, mert nem lehet szavakba foglalni, ezért nem lehet beszélni róla másoknak.

2. A misztikus élmény, amely a misztikus számára olyan biztosnak tűnik, valójában tévedésnek bizonyulhat; a misztikusok gondolhatják azt, hogy eggyé válnak a létezés alapjával, de ez nem feltétlenül azt jelenti, hogy tényleg így is történik; semmilyen tudás nem lehet abszolút biztos.

3. A misztikus látomás valójában szkizofrén látomás lehet.

4. A misztikusok felfogása az „öröklétben” élt életről legalábbis védekező mechanizmus, amelynek az a célja, hogy az embert megvédje a halandóság és a végesség rémségeitől.

5. A misztikus élmény nem igazi tudás, mivel nem empirikus.

Ezekre a következőket tudom mondani:

1. A misztikus élmény valóban nem foglalható szavakba, vagy nem teljesen foglalható szavakba; pontosan úgy, ahogyan bármilyen más élmény sem – legyen az egy naplemente, egy tortaszelet megevése, Bach zenéjének hallgatása – , meg kell élni az élményt, hogy tudjuk, milyen. Ebből azért nem vonjuk le azt a következtetést, hogy nem létezik a naplemente, a torta és a zene, vagy hogy ezek nem érvényes élmények. Továbbá: bár a misztikus élmény nagyrészt nem foglalható szavakba, mégis lehet róla kommunikálni vagy át lehet adni, ha elkezdünk egy spirituális úton járni egy spirituális mester vagy tanító irányítása alatt (ahogyan a dzsúdót is lehet tanítani, de elmesélni már nem; Wittgenstein erre azt mondta volna, hogy a misztikát „meg lehet mutatni, de nem lehet elmondani”).

2. Azzal egyetértenék, hogy a misztikus élmények elvileg semmivel sem biztosabbak, mint bármely más közvetlen élmény, távol álljon tőlem, hogy ezzel „lehúzzam” a misztikusok állításait; sőt valójában ez az érv felemeli ezeket az összes többi tapasztalati tudás szintjére, és ezt az új státuszukat én határozottan elfogadom. Úgy is mondhatnám, hogy ez a misztikus tudás ellen felhozott érv valójában mindenfajta olyan tudás esetében megállja a helyét, amely tapasztalati bizonyítékokon nyugszik (ideértve az empirikus tudományokat is). Azt hiszem, a Holdat nézem, de lehet, hogy tévedek; a fizikusok szerint létezik az elektron, de lehet, hogy tévednek; a kritikusok szerint a Hamletet egy valóságos, Shakespeare nevű személy írta, de lehet, hogy tévednek; és így tovább. Hogyan tudjuk mindezt ellenőrizni? Úgy, hogy további tapasztalatokkal vetjük össze – a misztikusok viszont mindig pontosan ugyanezt tették: így ellenőrizték és finomítgatták élményeiket évtizedeken, évszázadokon, sőt évezredeken át (ilyen múlt mellett a modern tudomány ma született csecsemőnek hat). Az a lényeg, hogy ez az érv ahelyett, hogy kiütné a misztikusok állításait, valójában (és helyesen) pontosan ugyanazzal a státusszal ruházza fel őket, mint amilyennel bármely olyan szakterületben járatos szakértők bírnak, akiknek tudománya a bizonyítékok alapján hoz döntéseket.

3. Szerintem nincs senki, aki kétségbe vonná, hogy van pár olyan misztikus, akik egyben szkizofrén elemeket is mutatnak, és hogy bizonyos szkizofréneknek lehetnek misztikus meglátásaik is, de nem ismerek egyetlen szaktekintélyt sem, aki komolyan azt hinné, hogy a misztikus élmények alapvetően és elsősorban szkizofrén hallucinációk. Sok olyan emberről tudok, akik nem szaktekintélyek, de így gondolják, és nehéz lenne őket most röviden meggyőzni, úgyhogy hadd mondjak itt csak annyit, hogy ugyan a spirituális és kontemplatív hagyományokban használt gyakorlatok (például az ima és a meditáció) valóban erőteljes hatásúak lehetnek, de ahhoz egyszerűen nem elég erősek, hogy rengeteg normális, egészséges felnőtt embert néhány év alatt vadul hallucináló szkizofrénekké alakítsanak át. Hakuin zen mester a halála után nyolcvanhárom megvilágosodott tanítványt hagyott maga után, akik együttesen újraélesztették és –szervezték a japán zent. Nyolcvanhárom hallucináló szkizofrén még azt sem tudná megszervezni, hogy együtt menjenek a folyosó végén lévő vécére, nemhogy a japán zent újjászervezni.

4. Ha az „öröklétben élt élet” puszta hit kérdése, ahogy egy eszmében vagy egy reményben hiszünk, akkor az gyakran az ember „halhatatlansági projektjének” részét képezi. Ez olyan védelmi rendszer, amelynek az a szerepe, hogy mágikusan elhárítsa a halált, és az élet kiterjesztésének vagy folytatásának ígéretével kecsegtessen (ahogyan az Az Éden óta és a Társaságkedvelő Isten című könyveimben igyekeztem megmagyarázni). Ám az időtlenség élménye nem eszme vagy kívánság, hanem közvetlen érzékelés, ezt a közvetlen élményt pedig az alábbi három módon kezelhetjük: kijelenthetjük, hogy hallucináció (lásd a 3. pontot), kijelenthetjük, hogy tévedés (lásd a 2. pontot), vagy elfogadjuk annak, amit mond magáról: az időtlenség közvetlen élményének (amelyet természetesen további tapasztalati finomításnak kell alávetni).

5. Ha az empirikus azt jelenti, hogy „tapasztalati”, akkor a misztika határozottan tapasztalati, és tapasztalatilag igazolható is. Ha az empirikus azt jelenti, hogy „az érzékeinkkel vagy azok kiterjesztéseivel igazolható”, akkor a misztika nem empirikus – ahogy a matematika, a logika, az irodalom, a filozófia nagy része, a pszichoanalízis stb. sem az – ezek mindegyike a misztikához hasonlóan nagyobbrészt transzempirikus.

Röviden: a misztika ellen általában felhozott öt szokásos érv egyike sem állja meg a helyét a rendszeres kritikával és a modern tudománnyal szemben, amiből úgy tűnik az következik, hogy akik a fenti módon reagálnak a misztikára, azok vagy fogalmi félreinformáltságuk, vagy érzelmi előítéleteik alapján tesznek így. Személy szerint én azt gondolom, hogy bár Rollo May saját állítása szerint értékeli a transzcendenciát, egyszerűen csak torkig lett az (ál)idealistákkal, a lököttekkel meg az elszállt dilinyósokkal, így egyszerűen kiolvadt nála a biztosíték, és erősen megbillent. Ez talán érthető is; olykor-olykor engem is elkapnak hasonló érzések.

vissza az elejére

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×