Keresés
Kapcsolat, regisztráció


Tagore
: Testamentum

(részlet, fordította: Bodnár Diána)

Bepillantás Isten költeményébe

A banjan-fa fölépítése lényegében nem különbözik másfajta égbe nyúló fák alapvető szerkezetétől. A növények is megszerzik a maguk táplálékát. Néven nevezhetjük a növények fontos részeit és a felszívott tápanyagokat; különféle osztályokba besorolhatjuk őket, de az az ösztönző erő, ami arra késztet egy bizonyos fajta fát – és nem egy másikat, a növény-birodalom megszámlálhatatlan formái közül –, hogy a banjan-fa formáját öltse fel, nos, ez valami láthatatlan finomság, nem is tudom, hogy nevezzem meg pontosan. Természete nemcsak annyiban áll, hogy felfedje saját személyes és kivételes jellemvonásait, hanem hogy megengedje e jellegzetességek szakadatlan játékát is. Ezt a fa teljes lénye zárja magába, misztériuma már sehol nem követhető nyomon, nem ragadható meg, csak a kiapadhatatlan energia érzékelhető. Működése nyilvánvaló, formája azonban láthatatlan. A megszámlálhatatlan lehetőség közül csalhatatlan érzékkel választ ki egy bizonyosat, létezik továbbra is, szerényen és tévedhetetlenül őrzi elkülönültségét – nincs nyugta sosem.
Csak ritkán gondolunk erre a bennünk is élő legbelső misztériumra, magamban mégis újra és újra átélem. Főként manapság, ahogy elértem életem határmezsgyéjét, e fölismerés vált a leginkább bizonyossá számomra. Ami a lét legvégső célja, rejtett jelentése, és ami folyton különféle külső formákban halad tovább célja felé – meggyőződésem szerint ez az élet lényege, maga a létezés lelke. Haladása során e lényeg nem mindig talált magának könnyen utat énbennem. Minden fordulónál akadályba ütközött. Az elsődleges kiindulóponttól kezdve – ami életem gépezetének a kezdő lökést adta – a Jószándékú nem mindig találta meg muzsikájához az odaillő harmonikus hangjegyet. Nagyjából mégis mindig tudtam, miféle szándék vezérli.
A miriád csábítástól megtévedten sokszor nem értettem jól. Olykor összezavarodtam a hamis irányoktól. Hányszor vezetett félre más utak dicsősége és ragyogása! Ilyenkor megfeledkeztem arról, hogy saját útjának becsességét minden ember önnön belső ösztönzése szerint más és másféleképpen értékeli. Ezt a jelenséget igyekeztem visszaadni A táncos imádata című színművemben. A táncosnő saját táncával szerette volna kifejezni az Úr Buddha iránti hódolatát. Más hívek belső igazságaikat hozták magukkal, a táncosnő azonban az egész életét tükröző valóságát ajánlotta fel. Ezzel fejezte ki önnön halálának végső célját is. Benne a lélek és saját lényének legbensőbb része emelte táncát a beteljesülés szívbéli ébredéséig.
Ehhez hasonlóan abban sem kételkedem, hogy a Mindenható egyedüli szándékaként énbennem is a belső eszmélés útját egyengeti, minden akadály és személyes következetlenségeim ellenére is. Csakis az ő sürgetésére, jó szerencsével felruházva képes ez a felajánló-urna a benne rejlő élet-ajándékkal a megfelelőképpen kifejezni kivételes és egyedi természetét. Ez megy végbe, amikor ez a mélyen szunnyadó belső ösztönzés szerencsésen összetalálkozik az ember végzetével, lehetőségeivel és létszükségleti javaival; amikor zenész és műve között a cél közösségében megszűnik a különbség. Ma, visszatekintve, nyomon tudom követni élet-utazásom „egységének” külső evolúcióját, s emellett teljes szívemből felismerem a Láthatatlan Lény jelenlétét. Ő az élet benső lényegének magjában rejtőzködik, s egy meghatározott cél szerint az élet minden egyes mozzanatát az igazság folytonosságára fűzi fel.
Fel kell kutatnom családi hátteremet, hogy láthassam, milyen is volt életfogalmazványom előszava? Születésemkor társadalmunk illemszabályai és szokásai – amelyek inkább csak megszokásból, mintsem érdemeik miatt voltak még meghatározók – képtelenek voltak hanyatló múltjuk korlátai közé rekeszteni családunkat. Az elődeink által építtetett templomcsarnokok üresen konganak – meglehetősen tudatlan voltam rituális használatukat illetően. A vak közösségi erő megkövesedett parancsai, téves törvényei és életmódja elzsibbasztja az emberi intelligenciát. A századok során ez sok országban áthatolhatatlan és esztelen határt húzott a különböző népcsoportok közé, az emberek közötti kölcsönös gyűlölködés és megalázó szemrehányás pedig vakhitbe torkollott. A civilizált országokban ennek hatása a középkor múltán egyre kevésbé érvényesült vagy egyenesen kiveszett, eltekintve talán a mi országunktól, ahol morbid, fojtogató gyökeret eresztett úgy a politikában, mint a társadalmi életben. Otthonunkon azonban mindez nem hagyott sem külső, sem belső lenyomatot. Mindezt azért említem, hogy világossá váljon, azt az életformát, amely bennem születésemtől fogva kialakult, soha nem árnyékolták be a régmúlt kor ósdi szabályai. A Teremtő örökké megújuló életet alkotott, s nem kell óvatos szemét holmi elavult rendelet fenyegető ujján tartania.
Szépérzék járja át a világmindenség teljes művét. A Transzcendens az univerzum minden szögletébe szétáradt, de énbennem nem társulhatott az írott hitvilággal vagy a rítusok bármely sajátságos formájával. Értelmem minden kétséget kizáróan egyesült a világgal. Az univerzum látványa már gyermekkoromtól fogva nagy örömmel töltött el. Nincs egyszerűbb imádat, mint ez az örömérzet, éppen ezért ehhez az imádathoz nem szükséges kívülről kapott felavatás. Meggyőződésem szent szövegeit saját szívemben írtam meg.
Korai ifjúságom téli hajnalai még elevenen élnek emlékezetemben. Mikor az éjszaka sötétje fakulni kezdett, türelmetlenül hánytam félre paplanomat s ugrottam ki ágyamból. Udvarunkon, a fallal körülvett kert keleti oldalán egy sor kókuszpálma díszlett; leveleik peremén harmatcseppek csillogtak a napsugárban. S nehogy elmulasszam a szépség ily ritka élvezetét, a téli hidegnek fittyet hányva könnyű ruhámban minden reggel kisiettem, mellkasomat két kezemmel takarva be.
A kert északi oldalán egy idegen eredetű, öreg disznó-szilvafa terebélyesedett a cséplőpajta mellett. A szemközti sarokban a régi kút szomszédságában egy közönséges szilvafa állt. Árnyékában kopott erkölcsű nők gyűltek össze a délutáni hőség elől. Elmúlt napok mementójaként középen a fonott kapu cementezett aljzattal, a humusszal borított redőzött felszín fennkölt vonalait ismételve. Aztán ott terpeszkedett az üres tér hatalmas kiterjedése, elhanyagolva, gondozatlanul. Nem emlékszem más fára, ami említésre méltó lett volna.
Mindössze ennyi volt a kert, és mégis elég nekem. Ez volt az a hely, ahol egy törött nyakú korsóból a szomjam csillapult. Úgy tűnt, mintha titkon egy rokonlélek öntené a vizet bennem. A tartalom bár csekély volt, többet tudtam kivonni belőle. Ma már azt hiszem, ennek köszönhetem, hogy itt vagyok. Nem vagyok szent, s nem vagyok remete. Az alkotásban kaptam elhívatást a világmindenség halhatatlanságának megízlelésére. Újra és újra eljöttem, hogy elmondjam: én szeretem ezt a világot. Délután hazafelé az iskolából, amint kiszálltam kocsimból, mindig kelet felé néztem, háromemeletes házunk tetején túl az eget fürkésztem. Az épület sötétkék felhők tömegei alatt húzta meg magát, s gondolataimat egy pillanat alatt mélyebb csodálat töltötte el, mint amilyen a gyülekező fellegek mélykék színe. Ott volt egyfelől a távolban az égbolt a rajta játékosan lökdösődő felhőkkel, másfelől pedig egy kisfiú, még mindig idegenként e világban, kinek elméje örömteli a csodálattól. S e két pólus között szükségképpen nyilvánult meg e szokatlan, fenséges egység – mily más értelmezést is találhatnánk! E világban elhívást kapnak a szorgalmas emberek, de elhívást, hívást kapnak a szemlélődők is. E vágyat, hogy örökös szemlélődő lehessek, s így nyerjek beteljesülést, magamban tapasztaltam meg. E szemlélődés nem a tétlenség terméketlen eredménye. A teremtés ott fekszik a szemlélődő s a szemlélt valóság közti minden egyes ütemben.
A Rig-véda egyik szokatlan szakasza így szól: „Óh, Indra, néked nincsen ellenséged, nincsen vezéred és nincsen barátod sem, az egységen keresztül mégis saját lényeddel követeled a barátságot.” Nem számít, mily hatalmas az ember, ha őszintén vall önmagáról, beismeri, mennyire szüksége van a barátságra. Mindenkinek szüksége van arra, hogy szeressék. Nem kifogásolható, ha kellemes érzés tölti el az embert, amikor felismeri a mindenség szívében rejlő végtelen gondoskodást. Emiatt ömlenek dalokba a hangok, alakulnak tökéletes formákká a vonalak. Ritkán értjük, miféle csoda is ez.
Bevallom, az alkotás eme ihletett pillanatában hallottam meg elhívásomat, Indrával egységet keresni jöttem, egységet, ami a barátság egysége. És ez nem a hasznosság lakhelye. Az élet hasznossága az élelemben, ruhákban és lakóhelyben rejlik. De a hasznosság nem nyújt esélyt az öröm vagy a halhatatlanság megízlelésére. Erre csak Indra bajtársai vágynak.

„Ő közel van, nem hagyhatod el őt;
Ő közel van, nem láthatod őt –
de az Isteni Egy költeménye sohasem avul,
nem szűnik meg soha.”

Az állatokban közvetlenül munkálkodik az Isten. Ettől megfosztva nem ismerhetnék meg őt. Ha az emberhez fűződő kapcsolatát is pusztán a rutin határozná meg, akkor állatok módjára az ember sem menekülhetne az események fojtogató sodrától, és istenkeresésében kudarcot vallana. De költői művén keresztül alászáll a mindennapi gyakorlat szövevényébe gabalyodotthoz az, aki fölötte áll a megszokásnak. Ebben a versben megpillanthatjuk a Makulátlan megjelenését.
A megnyilvánult világ szépségeit leírva így szólt a bölcs: „Isten neve Abi – mindent ő ölel körül. Pillants a fasorok közé: az ő szépsége színezte zöldre, zöld virágfüzért akasztottak nyakukba.”
A remete csak a költő szemén keresztül pillanthatta meg az Isteni Költő teremtését. A zöld virágfüzért viselő Abinak nincs semmi gyakorlati haszna. Nem tudjuk, miért szerez örömöt valakinek. Nagy örömében részesülni mindenek felett álló ajándék, amire a hétköznapi életben elmerülő teremtményeknek nincs igénye. A remete-költő azt mondja: „A Teremtő Úr saját magának csak felét adta az egész univerzum megteremtéséhez.” Mire a bölcs megkérdezi: „Hol van hát a többi, a maradék fél? Hová tűnt?” Én megfelelek erre a kérdésre. A mindenség nyilvánvaló, de van egy korábbi állapota is, amely kifürkészhetetlen. Hogyan ismerhetné meg az ember ezt a kifürkészhetetlent, ha nem volna képes kívánsága szerint elérni a teljes szabadságot? A nem teremtett úgy érinti meg a teremtettet, ahogyan a fény aláhull a mennyekből. A költészetet nem korlátozza szűk kapcsolat, a költészet anyagi formán, anyagi hangrezgésen túl létezik, ott, ahol a Teremtő másik fele nem szorítható az anyagba. Ez a mérhetetlen irrealizmus egyesíti Indrát bajtársaival azok szívében. Lanthúrjaival a kimondott küldi üzenetét a kimondhatatlannak.
Napjaimat sokféle tevékenység töltötte ki. Mindenféle szórakozás kötötte le figyelmemet számtalan módon. Ismertem a világ működését, s engedelmeskednem is kellett szabályainak. Annyira ostoba azonban soha nem voltam, hogy fegyelmezetlen képzelgéssel torz formát kölcsönözzek e szabályoknak. Elmém azonban, megszokott gyakorlataim között utat törve magának, az univerzummal egységben felemelkedett oda, ahol az alkotás az alkotáson túl található. Ebben az egységben találtam meg életem beteljesülését.
Egyszer azt mondottam: „Nem vágyom meghalni e csodálatos világban.” A Rig-véda költője pedig így szól: „Óh, élet ura, hadd legyenek újból szemeim, hadd éljek újra, hadd legyen részem élvezetben, hadd lássam a Napot a magas égen, hadd halljam áldó szavaidat.”
Ilyen egy igazi barát szavalata, egy baráté, aki nagyra becsüli a Barát megnyilvánulását. Mi illene ennél jobban egy dallamos melódiához? Az értelem így szól: „Pillants be az isteni költészetbe! Elképzelhetetlen, hogy e látvány valaha is véget érjen!”
Ezen a ponton talán úgy kellene feltenni a kérdést: vajon tevékenységem egyáltalán kapcsolatban áll-e mindezzel?
A válasz igen, és ez alá is támasztható. Igaz, ez a tevékenység nem a gyárak vas- és acélgépezeteit működteti, bár a puszta működést tekintve ez is költészet. Midőn egyszer elvállaltam a tanítást Sántinikétánban, az Úr saját földjét választottam alkotó forrásomul. Társaimmal megidéztem a földet, a vizet és az eget: az öröm fellegvárában szerettem volna megalapozni a tudás inspirációját. A világmindenség ünnepi színterén próbáltam felébreszteni tanítványaim értelmét a különböző évszakokat csalogató dalokkal. Az alkotás önfejlesztő hatásainak elméletét kezdettől fogva szem előtt tartottuk. Minden elképzelésemmel arra törekedtem, hogy a tisztesség teljes mértékben érvényesülhessen, és mindig nagy tisztelettel tekintettem az intellektus hatalmára. Ezért adóztam a tudománynak tevékenységem minden szférájában teljes és osztatlan elismeréssel.
A Védákban ez áll: „Még egy nagyszerű bölcs áldozata is haszontalan, ha az Úr hiányzik belőle, akit kizárólag a tiszta intellektus és felfogás révén érhet el, s nem a ráolvasások vagy misztikus rítusok révén.” Éppen ezért mindvégig azzal próbálkoztam, hogy e helyütt, itt, Sántinikétánban az alkotótevékenység során mindig alkalmazzam e két erőt: az örömöt és az értelmet.
Amilyen örömmel idéztem meg a Természet egységét, olyan buzgón kívántam az emberek egységét, hogy szívük összeköttessék. Ám amint a szívek ezen egybeforrottsága megbetegszik s elhalványul, a tevékenység síkján a rutin ragadja magához a hatalmat: a szerkesztés kezd uralkodni az alkotás fölött. Időnként a szakember mechanikus gépezete úgy érzi, gúnyt űzhet a költő művészi alkotásából. A vers ritmusát és nyelvezetét, melyek oltalmában a művészi alkotás megtalálja saját kifejezési formáját, teljes mértékben a költő határozza meg. Ám amikor a mű több személytől függ, az alkotási folyamat tisztasága nem mindig őrizhető meg. Ehhez hasonlóan a kirekesztő egyeduralom alatt az emberi közegben is elveszti szabadságát a lelki törekvés, s oly rideggé válik, akár a kő. Ennek okán csak azért fohászkodom, nehogy a jövőben a szívtelen szabályok átfogó szövevénye eltörölje ennek az ásramnak a lényegét.
Nem tudom, kapok-e valaha még egy lehetőséget, nyolcvanadik évem mezsgyéjén, ezért vágyom megbizonyosodni felőle, hogy semmi nem maradt ki abból, amit életem igazságaként mutattam be. Csakhogy e vágyamat nehezen lehet egy tevékenységi kimutatással érzékeltetni, hiszen az embernek saját belső kuszaságán és külső fejlődésén keresztül kell felfedeznie önnön lényét. Mikor az ásram eszményét igyekeztem megfogalmazni, gyakran hivatkoztam a bölcseknek otthont adó erdei berekre. Az erdei berek ötletét nem a történelemkönyvekből vettem át, a költő verséből rajzolódott ki. Így természetes szükségletté vált, hogy az ásram eszményét megpróbáljam versbe önteni. Így azt találtam mondani: „Pillants be Isten költészetébe, fedezd fel az emberi alakban megnyilvánuló isteni költészetet.”
Mivel gyermekkorom óta arra neveltek, hogy gyakran idézzem az Upanisadokat, szokásommá vált a mindenhová kiterjedő univerzum teljességének megfigyelése belső szemeimmel. Ez a teljesség pedig nem anyagi, lélek-természetű, így annak érdekében, hogy a maga teljességében fölismerhessük, minden anyagelvű megfontolásunknak halványulnia kell. Akik ásramunk működésének legkorábbi szakaszában kerültek velem kapcsolatba, kétségkívül tudták, milyen elképzelés él a fejemben. Ekkortájt a felszereltség hiánya jellemezte leginkább a helyet, de a mindenre kiterjedő egyszerű élet-utazás tiszta alapigazságként volt jelen. Tanítványaimhoz fűződő kapcsolatom a különböző játékokon és sporton, dalokon és színdarabokon keresztül szabadon nyiladozott, az önkifejezés örökké új és eredeti formáit hozva magával. Így aztán könnyen felfedezhettem tevékenységemben a Békét, az Áldást és a Nem-kettősséget, amiket meditációim során mindig is szívembe idéztem. Akkori tevékenységünk egyszerű volt, a napi gyakorlat következetes, a tanulók száma korlátozott, a néhány tanár pedig, akik segédeimként dolgoztak, őszintén hitték, hogy az egész légkört a Múlhatatlan Lény hatja át. Teljes hittel vallották a Legfelsőbb Egy kutatását, a mindent átható Lélek megismerését, aki ott rejtőzik mindannyiunkban, méghozzá az emberiség iránti szeretetünkben, jótéteményeinkben, s nem a kötött rítusok és szokások gyakorlatában; lelkünk parancsszavában, nem pedig a világi ügyek hatékonyságában. Mivel ilyen szemmel tekintettünk a lelkiségre, akkortájt mindennapi tetteink egyszerű vezeklésein keresztül felragyogott a türelmes lemondás erénye.
Ekkor még csak kisfiú voltam. Nem tudom, a horizont mely pontjáról kelt fel a hajnali nap, s miként rajzolódott ki fényében szemeim előtt az Emberben, s annak összefüggéseiben felragyogó, izzó lelki nagyszerűség. Bár e fény a hétköznapi élet anyagiasságában hamar elenyészett, mindig vártam a pillanatot, hogy egyszer a lélek egységének eleven fényében láthassam az egész emberiséget, mielőtt még elhagyom ezt a világot. Ám e ragyogás kanyargó ösvényét eltakarja szívem horizontja. Mindamellett összeszedtem, munkásságom szféráiból összegyűjtögettem az öröm fokmérőit. Az ásramban megalapozott s az életem hátterében meghúzódó lemondáson, valamint az önzetlen cselekvés útján túl sikerült megőriznem az emberek iránt érzett vendégszeretetet. Úgy mondják, a vendégben az Isten – Isten a vendég képében jön el.
Nem állítom, hogy a munkám sikeréből fakadó büszkeség soha nem borította be elmémet, ám az önfegyelem minden gyengeséget legyőzve mégis beteljesedésbe torkollott. Ebben az ásramban megadatott nékem a ritka lehetőség, hogy az egyéni szenvedélytől mentes önmegvalósítás érdekében az intellektust a jó érzékkel párosíthattam. Minden országból meghívtam az összes létező hitvallást, egyetlen egy lehetőséget sem mulasztottam el, hogy ezt a jó érzést életben tartsam.

vissza az elejére

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×