Keresés
Kapcsolat, regisztráció


Tagore, a misztikus költő

- részletek és képek a könyvből

Családi élet, Sántinikétán
Politika, Nobel-díj
Sass-Brunner Erzsébet és Brunner Erzsébet
Balatonfüreden

 

A szülői házban

A Tagore család háza Dzsorásankóban

 

 

 

 

  

Az imaterem a belső udvarral

 

 

 

 

 

Bár a család gazdag volt, gyermekeiket nem nevelték fényűzésre, sőt nagyon egyszerű körülményekhez szoktatták őket. Nem voltak drága ruháik, cipőt is csak tíz-tizenegy éves koruk után kaptak. Szigorú rendben éltek, a lányok és a fiúk külön lakrészben, a fiatalok és az idősebbek is elkülönítve. A kis Tagore számára mindez nem bizonyult könnyűnek és talán a meg nem kapott szép ruhák utáni sóvárgásba vetítette azt a szeretethiányt, amit átélt.
Édesanyja tizenkét gyermeket nevelt – hét fiút és öt lányt –, amikor Rabindranáth megszületett. A nagyobbak közül néhányan már ifjú feleségükkel vagy férjükkel éltek a dzsorásankói házban. Ezt az igen kiterjedt nagycsaládot kellett Saradhának, a ház aszszonyának összefognia. Férje szinte mindig úton volt, hol Észak-India hegyeit járva, hol más vidékeken.

  Débéndranáth Tagore, az édesapa

„Mikor hosszas távollét után hazajött apám néhány napra, az egész ház mintha megtelt volna jelenlétének súlyával. Mi csak bizonyos órákban láttuk az idősebbeket, amint szertartásosan beburkolva csógáikba, csendes léptekkel haladtak szobája felé, nyugodt arccal elvetve minden pan-t, amit esetleg rágtak. Mindenki vigyázott. Hogy egész biztosan jól menjen minden, anyám maga felügyelte a főzést. Kinu, az öreg portás fehér livréjében, tollbokrétás turbánjával őrt állott apám ajtajában és intett minket, hogy ne zajongjunk a verandán, szobája előtt, délutáni pihenője közben. Csendesen kellett elvonulnunk az ajtó előtt, suttogva beszéltünk és még csak be sem mertünk kukucskálni.”

  Rabindranáth tizenkét évesen

A későbbi években a kis Tagore neveléséről egyik bátyja, a nála tizenhat évvel idősebb Hemendranáth Tagore gondoskodott, aki elég művelt volt ahhoz, hogy sokkal tágabb körben oktassa testvérét, mint ahogyan az akkortájt egy kalkuttai iskolában lehetséges volt. Osztotta azt a véleményt, miszerint a gyerekeknek bengáli nyelven is kell tanulniuk, nem csak angolul. Rabindranáth merevnek és megterhelőnek érezte a bátyja által diktált kemény programot; ébresztő napkelte előtt, egy kis birkózás a többiekkel félmeztelenül, majd kurtát húzván csapzott testére, irány az otthoni tanóra: irodalom, matematika, földrajz és történelem. Ezután iskolába ment, ahonnan visszatérve következett a rajz és tornaóra, este pedig, már lámpafénynél, az angol nyelv. Reggel négytől este kilencig nem volt megállás. Vasárnap ének- és tudományóra volt, de a csontváz segítségével történő anatómiaoktatás és a szanszkrit nyelvtan sem maradt ki a tananyagból. E nagyon szigorú napirendje mellett nem sok ideje maradt arra, hogy önmagával foglalkozzon.

Képein is megjelent ez a korszak. Furcsa figurákat festett, emberi és állati alakok összeolvasztásával vetítette ki a szenvedélyt. Így írt erről az Emlékeimben:
„Fogalmam sincs, ki festette a képeimet. Ezek a lenyomatok az életemből bevésődtek az emlékezetembe, s bárki öntötte is formába azokat, nagy művésznek kell lennie. Nem azért emeli fel az ecsetet, hogy lemásolja a történéseket, hanem hogy értelmet adjon nekik, kiszínez vagy elhomályosít a fantáziájával, nagy dolgokat parányivá változtat, jelentéktelen eseményeket óriássá növel. Nem fél kiforgatni mindent a ráció rabságából. Az ő feladata a képek festése és nem a történelem megírása. Az események áradata a külső forma, lelkünk belső élete válik képek sorozatává az ő ecsetvonásai nyomán. A kettő összhangban van, de nem azonos.”

    Madárfantázia

 

 

 

 

 

 

 

 

    Nő, virággal

 

 

 

 

 

 

 

 

 

vissza az elejére

Családi élet, Sántinikétán

    Feleségével

Öregedő édesapja még nem sokkal az esküvője előtt levélben kérte tőle, hogy készüljön fel a családi birtok vezetésének átvételére. Rá maradt ez a feladat, hiszen bátyjai közül Dvidzséndranáth filozófusi alkata lévén alkalmatlan volt erre a munkára, Szatjéndranáth köztisztviselői szolgálatot végzett az ország másik felében és Angliában, Dzsotirindranáth, a különc pedig leszerepelt a családi érdekeltségbe tartozó gőzhajótársaság összeomlásánál.
Az irányítás átvételére végül csak jóval később, 1890-ben került sor. Az ifjú Tagore családjával együtt a birtokon fekvő Siláidáhba költözött, ott éltek egészen 1901-ig. Fia, Rathindranáth később visszaemlékezett fogadtatásukra azokból az időkből, mikor apja zamindárként járta a birtokot. Együtt utaztak a Padmán, amely a Gangesz egyik mellékága és egyben hajójuk neve is volt. Amikor kikötöttek, a helybéliek díszlövésekkel fogadták őket, valami furcsa ruhába öltözve álltak őrséget, és egy lefátyolozott nő megfújta a tisztelgő kagylókürtöt. Zamindár Babu – azaz Rabindranáth Tagore – gyaloghintót fogadott, és így ment fel az irodáig, a fennsík aljáig, ahol ponyvasátrát fölállították. Ott a bérlők egyesével járultak elébe, először az öregek és a falu vezetői, majd a többiek. Mindegyik odaadta a bért, ami többnyire egy jelképes összeg volt, majd a zamindár áldásával távoztak. Ezután következett az ünnep, amin több ezer ember vett részt és természetesen a közös étkezés sem maradhatott el. Tagore is írt kedvenc unokahúgának, Indirának a Padmán töltött időkről.
Elszakadván Kalkutta mozgalmas világától, szinte minden idejét az írásnak szentelhette. Minden műfajban alkotott, de talán novellákból a legtöbbet, ötvenkilenc darabot írt ebben a korszakában.[...]
A sántinikétani ültetvényre, amely százhatvan kilométerre fekszik Kalkuttától, és ahol a gyermek Tagore annak idején felejthetetlen hónapokat töltött édesapjával, nagy jövő várt. Az itteni családi birtokrész kezdetben egy mezőgazdasági terület volt. 1888-ban Mahársi tervezett és építtetett ide egy ásramot a Szamádzs részére. Most ezt az épületet használta a család.
Sántinikétánt mint iskolát és könyvtárat Rabindranáth álmodta meg, és makacs következetességgel tartott ki álmai megvalósítása mellett. Aki az álmait igyekszik valóra váltani, a nehézségek elbagatellizálásával egy kicsit mindig becsapja önmagát, máskülönben soha nem kezdene bele a bonyolult feladatba. Kezdetben kevés embert vonzott ez a terv, és családja sem igen lelkesedett az ötletért, leszámítva apját, Mahársit, aki áldását és támogatását adta hozzá. 1901 augusztusában a család – Rabindranáth felesége, Mrináliní
és négy gyermeke, Rathindranáth, Rénuká, Mírá és Szanindranáth – Sántinikétánba költözött, Rénuká esküvőjével egy időben. Tagore még dolgozott a családi birtokokon, így munkája gyakran szólította Selidáhba, ezért ritkán lehetett együtt családjával.
Negyven évvel azután, hogy Mahársi Débéndranáth megvette a földet, elkezdődött az a munka, amelyet ő már 1888-ban szeretett volna elindítani. Rabindranáth az iskola és könyvtár megalapításának napját a Szamádzs alapításának évfordulójára időzítette, mintegy kifejezve az apai szándék folytonosságát. A Brahmó Szamádzs 1843. december 21-én alakult meg, Sántinikétán pedig hivatalosan 1901. december 21-én indult útjára.
Itt is tiltott volt a hús, a hal és az alkohol, nem viseltek se cipőt, se szandált, és még sok más apró részletben is visszatértek a tradicionális életformához. Ennek is köszönhető, hogy Kalkuttában egy poéta fantáziadús játékának tekintették az új iskolát, ahol a fák alatt tanulnak, egyszerű ételeket esznek, kútból húzzák a vizet. A tanítás megfelelt az ősi hindu hagyományoknak, filozófiát, grammatikát, esztétikát, művészetet, logikát tanultak, mint a régmúlt időkben az asramokban. Kezdetben könnyebb volt anyagi támogatást szerezni, mint beiratkozó diákokat találni. A költségek finanszírozásában Tripura maharadzsája segített nekik, továbbá a különféle kiadványokból származó bevételeket is erre a célra fordították. Rabindranáth 1901-től kezdve szerkesztette a Bengál tükre című újságot, amely a maga korában igazi irodalmi szenzáció volt.
Tagore számára ez az időszak sajnos nemcsak a fejlődés, hanem az elmúlás jegyében is telt: nyolc éven belül elvesztette két unokaöccsét, feleségét, egyik leányát, édesapját és kisebbik fiát. Mrináliní mindössze harmincesztendős volt, mikor furcsa betegség tört ki rajta, amit az orvosok nem tudtak diagnosztizálni. Visszaköltözött Dzsorásankóba, ahol két hónapig betegeskedett. Rabindranáth a munkájába menekült, gyermekei pedig nehezen viselték kívülállását. Amikor felesége 1902. november 23-én eltávozott, Tagore visszament Sántinikétánba.
Édesapja, Mahársi, magas kort megérve, nyolcvanhét évesen halt meg, 1905. január 19-én. Legidősebb fia, Dvidzséndranáth vezette a hamvasztási szertartást, védikus himnuszok éneklése mellett. Mahársi végrendeletében egyedül Rabindranáthra hagyott havi járandóságot, ami biztonságossá tette az iskola működtetését.

vissza az elejére

Politika, Nobel-díj

A Sántinikétánban töltött években a politika is jelen volt Tagore életében, méghozzá sokkal meghatározóbban, mint annak előtte. Bár korábban is fontosnak tartotta a bengáli identitás kérdését, a 20. század elejének lelkes nemzeti hangulatában ez a gondolatkör őt is élénken foglalkoztatta.
Ebben az időben számos, helyiekből álló szervezet működött, közöttük a legnagyobb az Indiai Nemzeti Kongresszus volt. Megerősödtek a hazafias mozgalmak, a szvadési, amelynek célja elsősorban az angol áruk bojkottja és a hazai ipar védelme volt, és a szvarádzs, amely a helyi önkormányzatok megerősítését tűzte ki célul. Átütő sikert azonban a megosztottság, az egységes ideológiai alap hiánya miatt nem sikerült elérni, a gyarmatosítók bevezettek ugyan néhány reformot, de uralmuk szilárd maradt. […]
A családját sújtó halálesetek és a hazafias mozgalom pillanatnyi sikertelensége elmélyítette Tagore gondolkozását mind a vallási mind a művelődési a társadalomtudományi és politikai kérdésekben. Kritikájának éle erősebb lett, ellenfeleivel, főleg az ortodoxokkal kérlelhetetlenebb lett. Egyre fontosabbnak tartotta az India iránt érdeklődő európaiak barátságát, ezzel párhuzamosan nemzeti érzelmeit tudatosan visszafogni. Fő eszméje – Kelet és Nyugat egyesítése – mit sem vesztett érvényéből, amióta 1878-ban első alkalommal felbukkant írásaiban, sőt, mindinkább kiteljesedett benne. Soha nem izgatta India uralkodóinak története vagy a politika erőszakhullámainak egymásutánja. India történelmében ő a spirituális közeledést látta. Kézenfekvő volt az összehasonlítás a mogul és az angol uralom között, de Tagore számára az izgalmas kérdés itt is az volt, hogy melyik korszak mivel tudta gazdagítani az indiai kultúrát és szellemiséget.

    Londonban, 1912-ben

 

 

 

 

 

A Gítándzsalít az 1910-es bengáli megjelenés után 1913 márciusában adták ki angol nyelven, november 13-án pedig Tagore megkapta érte az irodalmi Nobel-díjat. A kötetben százhárom finom mívű, a lélek belső hangjait idéző költemény szerepel.

Áldozati Ének 1.

Te tettél végtelenné engem. Neked telik ilyenben kedved.
Ezt a törékeny edényt te űríted ki újra meg újra
És te töltöd meg mindig friss étellel.

Ezt a kicsi nádfurulyát te vitted hegyen-völgyön át magaddal
És belőle leheltél örökké új melódiákat.

Kezednek halhatatlan érintésére kicsiny szívem
gyönyörűségében felejti, hogy korlátai vannak
s kimondhatatlan mondanivalók keletkeznek benne.

Mérhetetlen adományaid csakis ezen az én
Kicsiny kezemen át juthatnak hozzám
Évszázadok telnek, múlnak s te csak egyre
Töltögetsz s mégis van hely, hova töltögess.

Fordította Bartus Zoltán

Rabindranáth Tagore volt az első nem fehér és nem európai ember, aki Nobel-díjban részesült. Személyesen másnap, november 14-én délután, Sántinikétánban értesült táviratban a hírről. Edward Thompson, későbbi életrajzírója, épp aznap járt először Sántinikétánban, így ő gratulálhatott elsőként az írónak, aki így számolt be érzéseiről Rothensteinnek (akinek egyébként a kötet angol kiadását ajánlotta).

Sántinikétán, 1913. november 18.
Kedves Barátom!
Ahogy megkaptam az üzenetet, miszerint az a megtiszteltetés ért, hogy nekem adományozzák a Nobel-díjat, szívem hálával és szeretettel fordult hozzád. Biztos vagyok benne, hogy barátaim közül senki sem örül annyira ennek a hírnek, mint Te. A megtiszteltetésben a legboldogítóbb tudni azt, mennyire felvidítja majd annak a szívét, akivel a legközelebbi kapcsolatban vagyunk. De mindent egybevéve, kivételes dolog ez a számomra. Félelmet keltő forgószélnek tűnik a közéleti szereplésem. Ez talán ahhoz hasonlítható, mikor egy kutya farkára konzervdobozokat kötnek, így képtelen úgy mozogni, hogy ne csapjon csatazajt odacsődítve mindenkit. Az utóbbi napokban teljesen elleptek a táviratok és a levelek.
Akik régebben a legcsekélyebb barátságot sem táplálták irántam és egyetlen sort sem olvastak a munkáimból, most ők a legharsányabb ünneplői örömömnek. El sem tudom mondani, mennyire elfáradtam ettől az egész hangoskodástól: döbbenetes, a valóságtól elrugaszkodott őrület. Ezek az emberek a kitüntetést tisztelik, nem engem személy szerint. Az egyetlen élmény, ami ezt az egészet ellensúlyozza, iskolám tanulóinak őszinte öröme és büszkesége az események kapcsán. Az ő ünneplésük jelenti a legtöbbet a számomra.
Tudom, mennyire örül Mrs. Rothenstein az engem ért szerencsének, kérlek, add át legkedvesebb üdvözletemet neki és szeretetemet a gyerekeknek,

a Te Rabindranáth Tagore-od

vissza az elejére

    Sass-Brunner Erzsébet és Brunner Erzsébet

Két magyar művésznő, Sass-Brunner Erzsébet, és lánya Brunner Erzsébet 1930 februárjában szintén Tagore meghívására érkezett Sántinikétánba. Tagore bemutatta őket a Bengáli Festőiskola meghatározó alakjainak, unokaöccsének, Abanidranáth Tagore-nak és Nandalal Bosénak is. Két esztendőt töltöttek el itt, Brunner Erzsébet készített Tagore-ról néhány ragyogó portrét. Miután beutazták Indiát és számos buddhista országot is, nagy sikerű kiállításaik voltak, és olyan jelentős személyiségeket ismertek meg, mint Gandhi, a Nehru
család és S. Radhakrisnan. Anya és leánya később végleg Indiában telepedett le.

    Sass-Brunner Erzsébet: Tagore hajója, a Padma (1932)

 

 

 

 

 

 

 

 

    Brunner Erzsébet: Tagore (1931)

 

 

 

 

 

 

 

vissza az elejére

Balatonfüreden

[...] Azután őt is elragadja a füredi ősz varázsa, s talán nem is tudja, hogy november elején milyen ritka már itt az a pompás kép, amelyet leír:
„… Már beállt az ősz, amit a fák is elárulnak. Zöld lombjuk aranysárgára vált, egy-egy falevél olyan vörös, mint a tűz lángja. Ha nem látta valaki az itteni őszt, el sem tudja képzelni, mennyi változata és árnyalata lehet a sárga és vörös szín keverékének. Végre megértettem, miért dicsőítik az itteni költők és művészek az őszt éppen úgy, mint a tavaszt. A sárga szín lassan vörösbe megy át, s pár nap múlva a levelek – mint enyhe eső leperegnek.”
Ilyen elragadó időben, harmonikusan szép tájban gyorsan telnek a költő napjai. Tagore elmélyedve járja a park avartól süppedő útjait, s órákat tölt a szabadban. A Balaton szívet-lelket gyönyörködtető hatalmas víztükre végtelen távlataival megpihenteti a költő szemét, és gyógyítja a csend és a magány is. Természetes, hogy a rajongók nyüzsgő hada s az autogramvadászok serege után igazi üdülést jelentenek számára a békés füredi napok.
A fürediek tisztelték a költő magányát, s különben is megszokták, hogy aki gyógyulni jön a fürdőhelyre, az csendet s nyugalmat keres. Nem zaklatta hát senki, csak távolból csodálták.
Tagore nagyon szép ember volt. Bengáli fajának egyik legszebb képviselője. Egykori iskolás gyermekek – ma felnőtt emberek – beszélnek a harmincöt év előtti őszről, amikor ott álltak szívdobogva a parti fák között, ahol az egyik kőpadon ült a csodálatos hófehér szakállú, hosszú fehér ruhás aggastyán. A gyerekeknek ő volt az ezeregyéjszaka megelevenedett alakja, aki Kelet egész mesevilágát varázsolta a füredi parkba. Kezükben kis csokrokat tartottak, de nem merték odaadni, csak ijedten lökdösték egymást, míg az omló selymekbe öltözött szép hindu asszony oda nem lépett hozzájuk, hogy átvegye virágaikat. A csinos kis barna asszony, aki odavezette őket a költőhöz – homlokán az asszonyiságot jelentő kárminjellel – csak tetézte a gyerekek bámulatát.
Mikor a költő átvette virágaikat, mélytüzű tekintetével rájuk mosolygott. Úgy mondják, aki látta, nem tudja elfeledni ezt a szeretetet sugárzó, meleg fényű tekintetet.
Nemcsak a fürediek szerették meg Tagore-t, a költő és környezete is nagyon rokonszenvesnek és szépnek találta a magyar népet.
„Ilyen falusi idillt sehol másutt nem láttam Európában – írja a hindu asszony. – Mintha valahol India nyugati részében lennénk, semmi esetre sem Európában. Az emberek is valóban bájosak itt, oly egyszerűek. A ház szolgáló személyzete is mosolygó arcú emberekből áll, s akad köztük néhány igazi szépség. Magyarországon annyi szép embert láttam, amennyit sehol egész Európában nem találtam. Ezek valóban szépek, nem festett, kidíszített bábok. A nép szegényebb rétegeiben is gyakran találni ilyen szép embereket. Arcukra tekintve, szinte megdöbben az ember szépségüktől. A szolgálóleány, aki a reggelinket hozza, olyan gyönyörű, hogy mindhárman szinte várjuk megjelenését. Elbűvölő jelenség. Akár alakja, akár méltóságteljes fejtartása valóban királynői. Arcát, orrát, szemét mintha szobrász véste volna. Amikor kimegy, a költő néha megjegyzi: „Szolgálóleány helyett királynőnek kellett volna lennie.”

vissza az elejére

 

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×