Keresés
Kapcsolat, regisztráció


A Satir-modell

- sorozatszerkesztői utószó 

 

Virginia Satir munkásságának helye

a pszichológiában 

 

 

 

 

Szakmai életmű
Validálás
Növekedési rendszer

Életrajzi adatok

Virginia Satir (eredeti nevén: Virginia M. Pagenkopf) 1916. június 26-án született az egyesült államokbeli Neillsville-ben (Wisconsin állam) első gyermekként, egy ötgyermekes farmercsaládban. Noha csekély korkülönbséggel következtek utána a testvérei, Virginia kezdettől fogva a „legidősebb” felelősségével érzett és viseltetett irántuk. A farmon töltött gyermekkorát fontos és hasznos tapasztalatként élte meg, ami a szakmai munkáját is gyakran segítette. (Csak egyetlen példa: egyfajta szimbolikus analógiaként szokta említeni a családja egykori sokfunkciós vasfazekát, amelyben a legkülönfélébb dolgokat tartották: a szappantól a frissen szedett virágokig, hol ezt, hol azt. Jó illusztráció volt ez a „személyiség mint tartály” értelmezésére: csak rajtunk múlik, hogy mit tartunk önmagunkban – haragot, bánatot vagy éppen a pozitív értékeinket.)
Virginia családja mind apai, mind anyai ágon Németországból származott, és a felmenői közül a férfiak voltak kevésbé képzettek, mint a nők. Virginia ennek ellenére úgy érezte, hogy az apjától is fontos dolgokat tanult: például erőt és becsületességet. Számára tehát anyai és nagyanyai szálon is ismerős volt a „tanult nő” szerepe, így nem volt meglepő, hogy az egyetemet is el akarta végezni. A Chicagói Egyetemre ment, szociális munkás szakra. Kissé sokáig tartott, mire diplomát kapott, ugyanis, bár 1943-ban megszerezte az abszolutóriumát, a diplomamunkáját csak 1948-ban védte meg.
A második világháború időszakában (még egyetemi hallgatóként) megismerkedett egy fiatal katonával, Gordon Rodgersszel, akivel „háborús szerelmesekként” hamar össze is házasodtak, hogy Gordon már férjként mehessen vissza a frontra. A házasságuk korai időszakában Virginia méhen kívüli terhességgel kórházba került, és a műtét következtében le kellett mondania arról, hogy valamikor is saját gyermeke lehessen. A háború utáni szorosabb együttélést nem bírta ki a házasságuk, ezért az egybekelésük után hét évvel (1948-ban) elváltak.
Virginia 1951-ben másodszorra is férjhez ment. Új párja Norman Satir volt, akivel 1957-ig éltek együtt. Ebben az időszakban két felnőtt lányt fogadtak örökbe, akikkel (majd e lányok gyermekeivel mint unokákkal) Virginia a második házasságának felbomlása után is teljesnek érezte a családi életét. Fogadott gyermekeivel haláláig bensőséges, jó kapcsolatban volt. A magánélete – legalábbis ami a házasságait illeti – tehát nem volt túlzottan sikeres, a szakmai életútja azonban annál inkább.
1951-ben úttörő módon családterápiával kezdett el foglalkozni, és 1959-től egy pszichiáterrel (Don Jacksonnal) már terapeuták családterápiás kiképzésébe fogtak, mely 1962-től hivatalos családterápiás kiképző program lett. Új módszerét már 1961-ben elhozta Európába: Ausztriában, Bécsben mutatta be. 1976-ban tartották munkatársaival az első családterápiás tábort Kaliforniában, amit azután minden évben megrendeztek. Satir tudományos pályája is szépen alakult: 1978-ban doktori fokozatot szerzett a Wisconsin-Madison Egyetemen.

vissza az elejére

Szakmai életmű

Jelen kötet bevezetője beszámol Virginia szakmai életútjának legfontosabb állomásairól. Ahogy olvashatják, már a 70-es évektől világszerte terjedni kezdett Satir elmélete és módszere. Munkássága Magyarországon is jól ismert a terapeuták körében. A Magyar Családterápiás Egyesületnek köszönhetően már korábban is jelent meg magyar nyelven könyv Virginia Satir tollából (A család együttélésének művészete. Az új családműhely. Coincidencia Kft., Budapest, 1999).
Virginia Satir rendkívüli tehetség volt – sokat köszönhet neki a pszichológia. Azonban ahhoz, hogy a tehetsége kibontakozhasson, és újító gondolatai megfoganjanak, termékeny talajra volt szükség. Ezt a talajt az 50-es évek második felében az Amerikában megjelenő humanisztikus pszichológia irányzata jelentette. Ez a magát „Harmadik Erőnek” tituláló pszichológiai irányzat azért született meg, mert egyre több pszichológus szakember vált elégedetlenné az akkoriban uralkodó „inger–válasz”-kísérleteiről híres behaviorista lélektannal, és a nagyon sajátos páciens–beteg kapcsolatban működő freudi pszichoanalízissel. Ezekkel szemben egy hatékonyabb és mindenekelőtt „természetesebb”, „emberibb” lélektan létrehozását tűzték ki célul. Sok neves tudományos és gyakorlati szakember összefogásával indult el a humanisztikus mozgalom, aminek gyümölcseként 1961-ben megalakult a Humanisztikus Pszichológiai Társaság, és megszületett a Humanisztikus Pszichológiai Folyóirat (Journal of Humanistic Psychology).
Virginia Satir a kezdetektől kiemelkedő alakja volt ennek a humanisztikus szakmai közösségnek, olyan társak között, mint Carl Rogers vagy Abraham Maslow. Azon túl, hogy sok terapeuta képződött a keze alatt, mind terápiás elméletének, mind pedig terápiás módszereinek számos elemét hasznosították más humanisztikus elméletek és módszerek kialakításakor is. Természetesen ő maga szintén sokat tanult és kapott más humanisztikus pszichológusoktól.
1963-64-ben a Humán Potenciál Mozgalom fellegvárában, az Esalen Intézetben többek között olyan nagy egyéniségekkel dolgozott együtt, mint Paul Goodman és Fritz Perls, a Gestalt-terápia megalapítói, Moshe Feldenkrais, a finom izommozgásokra alapozott terápia kimunkálója, Alexander Lowen, a bioenergetikai analízis úttörője vagy Jakob L. Moreno, a pszichodráma megteremtője. Virginia különösen sokat hasznosított a saját munkájában Perls és Moreno technikáiból.
Ami az elméleti megközelítését illeti, családterápiás (vagyis „csoport”- terápiás) szemléletével úgy lépett ki az egyént elszigetelten vizsgáló és elemző személyiség- és klinikai lélektan keretei közül, hogy közben mégis az egyént volt képes fókuszba állítani. Korának elismerten jelentős szociálpszichológiai gondolkodásmódját is meghaladta ezzel.

vissza az elejére

Validálás

Két olyan fogalom példáján szeretném illusztrálni, hogyan is járult hozzá Virginia Satir néhány igen fontos pszichológiai jelenség tisztázásához, amelyek egyben ennek a könyvnek is kulcsfogalmai.
Az egyik fogalom – amelynek a magyarra fordítása nem kis gondot jelentett – a „validálás”. Ez a szó, amely esetenként „érvényesítésként”, máskor „elismerésként” vagy „visszaigazolásként” jelenik meg a magyar szövegekben, szinte minden humanisztikus szerzőnél előfordul. Azt jelenti, hogy minden ember önazonosság-érzéséhez és egészséges önérzetéhez elengedhetetlenül fontos, hogy átélhesse: „létezése, személyiségének egyedisége és a tapasztalatai nyomán keletkező érzései jogosak és mások által elfogadottak” – bármilyenek legyenek is azok. Virginia Satir arra mutat rá, hogy számos emberi problémának, fejlődési elakadásnak és lelki szenvedésnek az a gyökere, hogy a legszűkebb családi közösség vagy a legközelebbi családtagok nem adják meg ezt az elemi szintű elfogadást, azaz az illető személyiségének, személyes élményeinek és érzéseinek elfogadását és elismerését. Egy másik ember iránti bizalom – amely nélkül elképzelhetetlen a jó kapcsolat és az együttműködés – azt jelenti, hogy tisztában vagyok vele: ő nem pontosan olyan, mint én, nem pontosan azt érzi, amit én, és nem pontosan ugyanúgy értelmezi a dolgokat, mint én, de az ő személye, az ő érzései és az ő értelmezései ugyanúgy elfogadhatók, mint az enyéim. Egy szülő nyilván akkor tesz legtöbbet a gyermeke egészséges kibontakozásáért, ha ezt szem előtt tartja. Elfogadja, hogy a gyermek bizonyos helyzetekben másként reagál, mint ahogy azt tőle elvárná. Elismeri, hogy lehet másként reagálni, ugyanakkor megpróbálja megérteni, hogy miből is adódhat az a számára meglepő reakció. Ha nem kérdőjelezi meg, nem tartja eleve értelmetlennek, „lehetetlennek” az adott viselkedést, akkor teret ad annak, hogy a gyermek ne mint valami „elutasított”, „érvénytelen” személyre tekintsen önmagára, hanem mint olyan emberre, aki talán tévedett vagy hibázott, de ehhez joga volt. Ha képesek vagyunk a másik emberrel azt éreztetni, hogy tudomásul vesszük, hogy más, mint amilyenek mi vagyunk, akkor lehetőséget adunk neki, hogy őszinte legyen önmagához, és ez lesz az alapja, hogy őszinte legyen másokhoz is.

vissza az elejére

Növekedési rendszer

Virginia Satir még egy fontos humanisztikus fogalomról ír talán mindenki másnál világosabban. Ebben a könyvben már a nyitó fejezetnek is ez a fogalom a fő témája: a hierarchikus rendszerrel szembeállított „növekedési rendszer”.
Gondoljunk csak bele, mennyi meddő vita folyik arról, hogy vajon az emberi társadalmak hierarchikus, alá-fölérendeltségi vagy egyenlőségi viszonyok között működnek-e jobban. Amíg e két konstellációt állítjuk szembe egymással, addig a vita eldönthetetlen. A humanisztikusok azonban kilépnek ebből az ördögi körből, amikor a hierarchikus rendszer ellentétének nem az „egyenlősdit” tekintik (vagyis nem az olyan rendszert, ahol mindenki egyenlő), hanem a „fejlődési”, illetve „növekedési” rendszert. ők ugyanis az emberi egyenlőség helyett potenciális „egyenértékűséget” feltételeznek. Ebből következően úgy vélik, hogy az a társas rendszer (család, társadalom stb.) működik jól, amely azt segíti elő, hogy az emberekben rejlő potenciális értékek kibontakozhassanak. Virginia Satir didaktikus bravúrral táblázatba rendezve állítja szembe egymással a hierarchikus és növekedési rendszer működésmódját. Négy területen mutatja be, hogy milyen következményei lehetnek, ha a világot hierarchikus, és milyen, ha növekedési rendszerként észleljük, illetve értelmezzük.
Az egyik fontos terület, amelyet garantáltan meghatároz a társas rendszerre vonatkozó világképünk, hogy milyennek látjuk általában az embereket (beleértve természetesen önmagunkat is). Hihetünk-e egyáltalán „emberi” értékekben: például érdek nélküli emberi jóságban, az emberi sokféleség szépségében és a különbözőség tiszteletében?
Vajon mifajta kapcsolatokat enged meg a hierarchikus és milyet a növekedési rendszer?
Hogyan értelmezzük az eseményeket, vagyis milyen tapasztalatokat szerezhetünk az egyik és milyet a másik rendszer keretei között?
És végül, milyen lehetőséget ad a változásra és a változás megélésére a hierarchikus és milyet a növekedési rendszer?
Satir válaszai senkiben nem hagynak kétséget afelől, hogy melyik rendszer működésmódja hasznosabb az emberiség számára. A dolog különös paradoxonja pedig abban áll, hogy amennyiben a „növekedési” rendszer keretei között élhetünk, akkor akár átmeneti hierarchiák sem árthatnak nekünk, ha a növekedést támogató erők állnak a hierarchia csúcsán.
Ha csupán e két fentebb felvillantott jelenség kapcsán elgondolkodunk a saját életünkről, már akkor is sokat kapunk ettől a könyvtől. A kötet egészének anyaga azonban ezeken a témákon túl még számos, a saját életünkben is közvetlenül hasznosítható gondolattal és ténnyel szolgál. Hihetetlenül gazdag tapasztalati anyag felhasználásával mutatják be a szerzők, hogyan formálódik a személyiségünk a legközvetlenebb kapcsolati rendszerünk, a család kohójában.
Mindezek a felismerések egy olyan embernek köszönhetők, aki a szellemi eszmélésétől kezdve az egész életét az emberi kapcsolatok javításának és az egyén kiteljesedésének szentelte. Virginia Satir 1988. szeptember 10-én hunyt el, az utolsó óráiban is szeretetteli és gondoskodó családtagokkal és barátokkal körülvéve.

Budapest, 2007. február

V. Komlósi Annamária
sorozatszerkesztő

 

vissza az elejére

 

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×