Keresés
Kapcsolat, regisztráció


Richard Rohr: Reménység a sötétben

- részletek a könyvből

Túl az áldozattudaton - Egy szokatlan Isten
Assisi Szent Ferenc: Útmutató a lélekmegújításhoz
A határok jó tanítók - Az igazság két oldala

A posztmodern lehetőség

Az egyik oka annak, hogy manapság oly sokan elveszítjük a bátorságunkat, hogy összezavarodottnak és erőtlennek érezzük magunkat. Elsöprően erősek az ellenünk támadó erők: a fogyasztói mentalitás, a faji előítéletek, a militarizmus, az individualizmus, a patriarchális szemlélet, a cég iránti feltétlen engedelmesség. Látszólag ezek a „fejedelemségek és hatalmasságok” irányítanak mindent. Nem látunk reményt arra, hogy a saját életünkben igazi döntéseket hozzunk, még kevésbé, hogy valódi hatással legyünk a közösség életére, vagy hogy olyan értelmet találjunk, mely túlmutat önmagunkon és a közösségünkön.
Mindenekelőtt azt hiszem, a jelentés válságának korát éljük. A világ olyan bonyolultnak tűnik, mi pedig látszólag eltörpülünk mellette. Mi mást tehetnénk, mint hogy hagyjuk, hogy a történelem hullámai sodorjanak bennünket, és megpróbálunk valahogy a felszínen maradni?
De legalább megpróbálhatjuk szemügyre venni ezt a történelmet, hogy bizonyos törvényszerűségekre bukkanjunk, és odafigyelni azokra, akik efféle szabályszerűségeket találtak. Ez ennek a könyvnek a tézise, és ebből a szempontból nagyon hagyománytisztelő, még akkor is, ha e szabályszerűségek forradalmi javaslatokhoz vezetnek. Különösen arra az emberre szeretném felhívni a figyelmet, aki az egyik legterjedelmesebb bibliográfiai hivatkozással rendelkezik a történelemben: egy tizenharmadik századi itáliaira, akit Assisi Szent Ferencnek hívtak. Kellett lennie benne valamiféle zsenialitásnak, hogy olyan vonzónak bizonyult számos kultúra és vallás számára, és hogy válaszai nyolcszáz év múltán is olyan korszerűnek tűnnek.
Szent Ferenc akkor lépett a világ színpadára, amikor a piacgazdaság kezdte újraformálni a világot. A bomlásnak indult régi rendben élt, amikor is apja mohón felvásárolta az adósok kis gazdaságait, ezáltal gyorsan az új vállalkozói osztályba emelkedvén. Szent Ferenc egy olyan egyházba lépett, amely látszólag alapjaiban veszítette el a kapcsolatát az átlagemberekkel. Ő azonban egy mélyebbről felcsendülő hangban és egy hatalmasabb igazságban bízott. Egy biztos középpontot keresett, és onnan indult kifelé.
Az egyetlen biztos középpont a megtestesült Jézus volt. Minden mást ebből a belsővé tett vonatkozási pontból értett meg. Szent Ferenc megtalálta azt a szilárd pontot, ahol megvethette a lábát, és ahonnan – mint ahogy Arkhimédész mondja – kimozdíthatta a világot. És ezt legalább három módon világosan megtette.
Először is elmélyült saját hagyományának imaéletében, ezáltal elutasította a régi formulák pusztán vallásos ismétlését. Másrészt az útmutatást magának a teremtésnek a tükrében kereste, amint szembefordult az elméleti és kiagyalt eszményekkel és ideálokkal. A legradikálisabb viszont abban volt, ahogy társadalmának alsó osztályaira tekintett – azok „közösségére, akik szenvedtek” –, hogy megértse, Isten miként formál át minket. Más szavakkal mélységet és tágasságot talált – és egy olyan módszert, amellyel meg lehet ebben maradni.
A mélység saját lelki élete volt, ahol szembenézett minden árnyékkal, rejtelemmel és paradoxonnal, és elfogadta és megbocsátotta ezeket. Úgy hitte, itt találkozhat Istennel teljességben és igazságban. A tágasság az akkori valóságos világ volt, egy szent univerzum. Nem az idealizált, egyháziasított vagy mentális, hanem az éppen-előtted-és-mindenütt-jelenlevő, a tényleges, szemben az ideálissal.
És végül megmutatta nekünk a módszert, hogyan élhetjük meg ezt a gondolkodásmódot – amikor merészen behatolt az emberi hatalomfosztottság világába. Ehhez a „szegénység” látásmódját választotta, természetesen csak utánozva Jézust. Arra tett kísérletet, hogy a valóságot azok szemével és meggyőződésével nézze, akik „szenvedtek és elutasíttattak” – de feltámadtak. Ez látszólag a „kiváltságosak látásmódja”, mely olyasminek a tudásához segít hozzá, amit másképpen nem tudhatunk meg. Az a kivételes keresztvíz ez, amelyről Jézus azt mondja, hogy mindannyiunknak meg kell merítkeznünk benne (lásd Mk 10,39). Ebben a könyvben annak a feltételezésemnek adok hangot, hogy ez a „keresztség” az, ami átformál. Hatalmasabb, mint bármely vallás vagy felekezet. Ezt a Szentlélek tanítja magában a valóságban.
Doktrinális értelemben vitatkozhatunk Jézus számos aspektusáról, de azt nem állíthatjuk, hogy nem volt szegény ember, hogy nem a „legalul levők” perspektíváját részesítette előnyben. Ennek az ellentmondást nem tűrő ténynek a fényében kell szemlélni az összes többi Jézusról kiagyalt érvet. Szent Ferenc így is tett. Ez vált számára minden ortodoxia és Istenhez vezető átalakulás lakmuszpróbájává. Ki gondolhatott volna erre Istenen kívül?
Szent Ferencnek először a valódi „Ént” kellett felfedeznie, és hozzá kellett igazodnia (ez a Valódi Önmagunkba vezető ima útja). Ezután meg kellett tapasztalnia magát egy értelmes univerzumban (szakrális univerzumban). Végül pedig szegénynek kellett maradnia (a valóságot a gyengék szemszögéből kell néznie).
Szent Ferenc tehát arra tanít bennünket, hogy a zavarodottság és a bénultság ellenszere mindig az egyszerűséghez való visszatérés, a visszatérés az éppen előttünk levőhöz, a puszta nyilvánvalóhoz. Valamilyen módon megvolt a zseniális képessége arra, hogy felfedje azt, ami el van rejtve az átlagember szeme elől. Olyan egyszerű volt ez, hogy nehéz volt eljutni hozzá. És ennek az egyszerűségnek a kifejtése e könyv egész hátralevő részét kitölti!

Az „ész” kora

Amit modern kornak nevezünk, az a tizennyolcadik századi felvilágosodásból bontakozott ki, mely korszak a racionalizmus kora volt, és csodás tudományos gondolkodást termelt ki. Materialista világnézete megtanította nekünk, hogyan mérjük meg a dolgokat. A hit akörül forgott, amit egy bizonyos, tudománynak nevezett paradigma által be lehet bizonyítani. A tudomány úgy gondolta – és ez vált a modern elme elbizakodottságává –, hogy többet tud, mint előtte bárki! Nem ismerte még fel, hogy ez az új tudás csak egy szűk területre korlátozódott, és hogy az újdonság izgalmában átsiklott egy sor más terület felett. A részek elemzése fontosabbá vált, mint az egész összerakása.
Új megismerési képességeink immár három évszázad óta elkápráztatnak bennünket. A modern elmét lenyűgözte az a képessége, hogy képes előidézni dolgokat, hogy újra tudja rendezni a géneket, a kromoszómákat és az atomokat, valamint az, hogy rendelkezik a következmények előrejelzésének képességével, amelyet mintegy isteni hatalomnak érez – és az is. A haladás filozófiájához vezetett ez, mely szemben áll a ciklikus vagy krisztusi világszemlélettel.
A harmóniának ebben az inkább ázsiai (ahonnan az összes nagy vallás eredt) világnézetében, csak egyensúlyban kell tartani az életet és a halált, minden mással egyetemben. Szeretnénk azt gondolni, hogy már majdnem képesek vagyunk legyőzni a halál misztériumát. A modern gondolkodók azt hitték, hogy a dolgok csak egyre jobbá fognak válni. E világnézet számos formát öltött, de általában ezt értjük a modern világ alatt. Mindannyiunk fejlődésére igen komoly hatással volt, különösen a nyugati világban. Azt tanította nekünk, hogy az oktatás, a ráció és a tudomány jobbá teszi a világot.
Aztán megtörtént a holocaust éppen abban az országban, mely talán a legműveltebb, leglogikusabb és leginkább rációkedvelő a világon. Az európaiak számára e pontnál kezdődött a posztmodern gondolkodásba vezető összeomlás: „Ha ekkorát tévedtünk, talán semmi sem helyes. Az összes főbb intézményünk cserbenhagyott bennünket.”
Mi amerikaiak, mivel el voltunk szigetelve a háború abszurditásától, valamint hatalmas potenciálunk és javíthatatlan ártatlanságunk miatt, a modern korban ragadtunk egészen a hatvanas évek végéig. Emlékszem, hogy az ötvenes években azt mondták nekünk a tanáraink az általános iskolában, hogy a század végére az összes komolyabb betegséget legyőzzük. De ez nem így történt, tudjuk jól. Mára ehelyett egy sor új nyavalyánk és sok gyógyíthatatlan mentális és lelki betegségünk van.
Az utóbbi harminc évben már nem modernizmusról beszélünk, hanem posztmodernizmusról – mely a modernizmus téves optimizmusának és fejlődésbe vetett bizalmának a kritikája. Immár a posztmodern korban élünk, legalábbis Európa, Észak- Amerika és az általunk befolyásolt országok (vagyis szerencsére vagy sajnos szinte az egész világ). Már látjuk, hogy nem vált a javunkra az, hogy a valóságot egyszerűen a tudomány, a ráció és a technikai fejlődés paradigmáján keresztül értelmeztük. Nem tett jót a lelkünknek; nem tett jót a szívünknek vagy a pszichénknek. A közösségnek sem vált hasznára. Kell lennie valaminek a fizikain túl, hiszen a puszta fizika erőssé és hatékonnyá tett ugyan bennünket, de hatalmas pusztítást végzett emberségünk legfontosabb területein. A jelentés belső világát nem táplálta.
Úgy tűnik, a lélek, a psziché és az emberi kapcsolatok most szinte hatványozottan vesztik el az egyensúlyukat. Társadalmunk nagyon sok boldogtalan és beteg embert produkál. Az erőszak terjedése a társadalom minden területén ijesztő. Azt látjuk, hogy a posztmodern gondolkodás egy dekonstruált világnézet. Nem tudja, mi mellett álljon ki, csak azt, hogy mi llen van és mitől fél. Az élet pozitív szemléletét szinte naivnak tekintik a legtöbb szellemi táborban. Az efféle népséget nem veszik komolyan, inkább bolondként kezelik.
Ha nem bízhatunk abban, amiről úgy tanultuk, hogy logikus és ésszerű, ha a tudomány nem képes egy teljesen előre jelezhető univerzumot teremteni, akkor talán nincsenek is törvényszerűségek. Hirtelen egy nagyon ijesztő, sőt „kiábrándult” világban kezdünk élni – ahol látszólag nincs irányító értelem, ahol nincs kezdet, közép és vég. Nem maradt más, mint az individuális ego a saját kísérleteivel arra, hogy legalább egy időre némi értelemre tegyen szert és irányítani tudjon. Ez a posztmodern regény, a dekonstruktív művészet és a céltalan rendezésű és fölösleges erőszakot bemutató film. Ez az a világ, amit javarészt azok alakítottak, akik a hatvanas évek után ebben nőttek fel. Jelentésre éhezvén, próbálván belekapaszkodni bármibe és mindenbe.

vissza az elejére

Túl az áldozattudaton

Nyilvánvaló, hogy a világ nagy részén igen sokan hordozzák ma is a keresztjüket. A szegények számára ez bizonyára a mély társadalmi igazságtalanság keresztje. Nekünk, a bőség országaiban pedig a szétszakadt kapcsolatok és a megtört lelkek keresztje. De amit mindkét esetben közösnek tartok, az az, hogy a legtöbb ember nem veszi tudomásul, hogy kereszt, amit hordoz. Úgy tűnik, mintha egyszerű fájdalomról lenne szó.
Tudom, hogy nem volt olyan kor, melynek ne lett volna meg a maga fájdalma, de a legjobb értelemben vett lelkiség mindig is azzal foglalkozott, hogy mit kezdjünk a fájdalmunkkal. Mi már elfelejtettük, hogy mit tegyünk vele. A „mechanizmus”, ami a fájdalmunkat valami jobbá alakította át, úgy látszik, eltűnt. Egy olyan társadalomban, amelynek nincs transzcendens központja, nincs senki, akire rátestálhatnánk a fájdalmunkat. Egy olyan kultúrában, amelynek sem keresztút-, sem feltámadásképe sincs, nincs értelme a szenvedésünknek. Ha egy nép nem tudja többé, hogy Isten van, hogy Isten jó, hogy Istenben megbízhatunk, és hogy Isten a mi oldalunkon áll, akkor bizony nagyon súlyos problémáink vannak. A fájdalmunkat minden irányba szerteszét kürtöljük, de sehonnan nem jön enyhülés. Itt tartunk ma.
Emlékszem, egyszer egy asszony jött hozzám, aki saját elmondása szerint gyűlöletes és negatív személlyé kezdett válni, mind a családjában, mind pedig a munkahelyén. Miközben beszélgettünk, folyton visszatért ahhoz a látszólag gyógyíthatatlan fájdalomhoz, ahhoz a méltánytalansághoz, amit joggal vagy igazságtalanul, vélten vagy valósan megtapasztalt. Aztán egyszer csak egy beismerő vallomás csúszott ki a száján: „A fájdalom az én menetjegyem.” Ahogy ezt megbeszéltük, felismertem – és azt hiszem, ő is –, hogy ez a fájdalom szinte identitásának a lényegévé vált. Szemmel láthatólag rájött, hogy ha az áldozatot játssza, az egyfajta hatalmat ad neki, egy azonnali erkölcsi felsőbbrendűséget szinte mindenki fölött. Furcsa módon érinthetetlenné és sebezhetetlenné vált.
Jóllehet az emberek valószínűleg gyakran éltek korábban is az önsajnálat efféle módszerével, csak az utóbbi ötven évben lett ebből kulturális hóbort. Ma már egyenesen örökölt áldozattudatunk van. Azonnali erkölcsi hatalmat kovácsolunk abból, ha valakinek a dédnagymamája esetleg elkövetett valamit a mi dédszüleink ellen.
Valószínűleg ez az erkölcsi zsarolás legfejlettebb formája. Csak annyit kell tennünk az életnek ebben a furcsa konfigurációjában, hogy bebizonyítjuk: áldozatok vagyunk – és mindjárt erkölcsi magaslatra emelkedünk. Egyúttal föl is vagyunk mentve, hogy bármit tegyünk, mert lám, ezt a bénító sebet kell elviselnünk. Fejlődésünk megáll, ha élünk ezzel, sőt a körülöttünk élők számára is elviselhetetlenné tesszük az életet.
Ha az áldozat szerepét játsszuk, akkor anélkül tudunk könnyen erkölcsi magaslatokra hágni, hogy bármennyit is fejlődnénk morálisan. Nem kell felnőtté válnunk, nem kell elengednünk, nem kell megbocsátanunk, nem kell alávetnünk magunkat semminek. Pedig az összes nagy vallás éppen ezt tekinti szükségesnek. Ehelyett most csak meg kell vádolnom valaki mást, hogy rosszabb, mint én, vagy hogy tagja egy olyan csoportnak vagy etnikumnak, amely rosszabb nálunk, és ez elég ahhoz, hogy máris jónak, erkölcsösnek vagy magasabb rendűnek érzem magam. Annak bebizonyítása, hogy más bűnös, sokunknak azt a – nyilvánvalóan téves – élményt nyújtja, hogy felette állunk az efféle dolgoknak.
Hadd idézzek néhány példát a The Tablet (Írótábla) című brit katolikus magazinból. Andrew Greeley „Óh, áldozatnak lenni!” (1997. március) című esszéjében éppen erről az áldozatjelenségről beszél. (Ne sértődjünk meg túl hamar a példákon: ha végigolvassuk, látni fogjuk, hogy az író sem az egyik, sem a másik oldal mellett nem foglal állást a jelenkori problémák tárgyalásakor. Inkább azt mutatja be, hogy képesek vagyunk játszani az áldozatot mind a két oldalon, hogy erkölcsi fölénybe kerüljünk.)
Greeley számára az áldozatjelenség nem más, mint a büszkeség régi bűnének új változata. „Én a harmadik világból származom, te meg a fejlett világból. Ti évszázadokig kizsákmányoltatok minket. Ezért te bűnös vagy mint kizsákmányoló, sőt lényegében engem használsz ki. Ezért én erkölcsileg feletted állok, a kapcsolatunkban a hatalom az enyém.” Ez is a hatalom egy formája, csak éppen nem azé a hatalomé, amit Jézus a keresztről kínál nekünk.
Egy másik példa: „Nő vagyok, te pedig férfi. A férfiak mindig is elnyomták a nőket. Ezért te mint férfi egyed elnyomó vagy. Sőt engem nyomsz el. Valld be a bűnödet, bár nem mintha ettől bármi is megjavulna!” Ez egy kicsit igazságtalan, de azt hiszem, csak érzékletessé akarja tenni a példát.
„Afroamerikai vagyok. Te fehér amerikai vagy. Az őseid rabszolgának hurcolták ide az én őseimet. Te felelős vagy az afroamerikaiak szenvedéseiért és az én szenvedéseimért. Ne is próbálj védekezni. Mint fehér, már eleve fajüldöző vagy…”
„Zsidó vagyok. Te német vagy. Az őseid az én népemet gyilkolták. Be kell ismerned, hogy részese vagy annak a bűnnek, amit ők követtek el, és hogy erkölcsileg alávalóbb vagy, mint én. Azt állítod, hogy a te őseid is német koncentrációs táborban haltak meg? Ez nem segít rajtad. A német nemzet felelős volt, és ma is felelős a holocaustért. Antiszemita vagy, és meg se próbáld bebizonyítani az ártatlanságodat, úgysem tudod.”
„Indián vagyok, te pedig fehér amerikai. A te néped kiirtotta az én népemet. Valld be, hogy te bűnös vagy ebben személyesen is, és fogadd el az erkölcsi fölényemet…” „Meleg vagyok. Te hetero vagy. Ezért én erkölcsileg feletted állok…” „Palesztin arab vagyok. Te zsidó vagy. Ezért én feletted állok erkölcsileg.”
És így tovább a végtelenségig. Az áldozatok mindig megtalálják a módját, hogy a többiek fölé kerekedjenek. Nekünk pedig el kell fogadnunk az erkölcsi fölényüket – különösen akkor, ha éppen divatban levő áldozatok. A divat, mint tudjuk, sűrűn változik.
Mindez azonban a „feljogosítottságnak” tipikusan amerikai formája, és a világ többi részén nem működik. Gyanítom, hogy ilyesmi csakis ott jelenhet meg, ahol legalább hallottak az evangéliumról (mely meghonosítja az áldozattal való együttérzést), amely most arra jó, hogy személyes előnnyé lehet változtatni. Valószínűleg csak olyan helyen működik, ahol az emberek eléggé gazdagok és önzőek, és felszínes módon törekszenek a hatalomra. Pedig mindez nyilvánvalóan alapjaiban torzítja el azt a szimbólumot, mely országszerte ott függ a templomokban és az otthonokban. A kereszt sokkal inkább egyfajta vállalati emblémánkká lett, ahelyett hogy megmaradt volna olyasvalaminek, amelyre a tekintetünket rászegezzük és átalakulunk tőle. Jézus nem játszotta az áldozat szerepét, és nem is csinált senkiből áldozatot. Megmentő és megbocsátó áldozattá vált.
Az örökölt és a feljogosított áldozattudat nem vezet sehová. Egyszerűen a hatalom ősi játszmáját folytatjuk általa, egy új, nagyon kifinomult és zavarba ejtő módon. Ez nem az a gyengeség, amit Jézus tanított nekünk a keresztről. Ez a gyengeség tettetése, de valójában éppen a mások fölötti hatalom és irányítás megszerzése érdekében. Ez Jézus csodálatos, és mindig félelmetes üzenetének elkendőzése és bepiszkítása. Az üzenet felének átadása gyakran sokkal problematikusabb, mint a teljes tudatlanság. Az üzenet egyik fele védőoltás az egész ellen. A teljes tudatlanság gyakran teljesen nyitottá teszi az embert a megtérésre. Így például ismerjük Jézus megbotránkoztató kijelentéseit a prostituáltakról és a bűnösökről (Mt 21,31), akik hittek Jánosnak, aki „az igazság útjára vezet”. Úgy is nevezzük ezt, hogy „kezdő szellem”, és ez mindig egy fejesugrás, spirituális értelemben.
Korai történelmünkben, és sajnos azután is, kissé másképpen alakultak a dolgok. Az emberi fájdalom zömét másokra hárítottuk, azt hiszem, ezt nyugodtan kijelenthetjük. Rendszerint könnyebb elűzni a szorongásunkat, a szégyenünket akkor, ha valaki másra vetítjük. „Hordozzák csak ők! Én nem akarom” – önkéntelenül is ezt mondjuk. Ráadásul ez valahogy még működik is! Megkönnyebbülünk, ha az ellenség, a baj rajtunk kívülre kerül. Rálátást biztosít, és önazonosságot.
René Girard azt mondja, hogy ez a bűnbakképzési mechanizmus az emberi történelem vezérfonala, olyan alaptéma, melyhez mindig visszatérünk. És tényleg, amit a legtöbben történelemnek nevezünk, az a háborúk és a „ki kit ölt meg” listája! A legyőzöttek történetével soha nem foglalkoztunk, azokéval, akik a piramisokat építették, vagyis a vesztesek szempontjából elmesélt történetekkel. (Mellesleg ez az, ami a Biblia java részében olyan egyedi.)
Az egyetemes lelkiség területén nem sok általánosítást tehetünk, de az egyik ilyen az, hogy „A probléma nem mással van.” Az átváltozás és a megtérés helyszíne mindig mi vagyunk. Elsősorban mindig önmagunkról van szó. Mindig. Ezt akár tekinthetjük a hiteles spiritualitás lakmuszpapírjának is. Késztet-e ez arra, hogy Istenre hallgass? Hogy a saját kezedet tedd a tűzbe? Akkor valószínűleg jó tanítás. Vagy gyanakváshoz, paranoiához, vádaskodáshoz és szemrehányáshoz vezet? Akkor az a „Vádlótól” ered, mely név a Sátán fontos újszövetségi elnevezése (Jel 12,10). A Gonosz nemcsak Vádló ezért, hanem a „hazugság atyja” is (Jn 8,44). Mert nem a másik a te gondod, még akkor sem, ha a Gonosz azt akarja, hogy úgy képzeld. A békétlenség szellemét táplálja benned, és visszatart szükséges átalakulásodtól.
Jézus helyesen kezelte az áldozat jelenségét. Nem játszotta az áldozat szerepét saját felmagasztalása érdekében, és nem tett másokat sem áldozatokká. Felszabadító és megbocsátó áldozattá lett. Ez a minta egészen ritka, de bármikor, amikor megtörténik, rendkívüli gyógyító és megbékítő hatást fejt ki, még akkor is, ha gyakran növeli néhány vádló haragját és elutasítását. Olvassuk csak el Martin Luther King, Oscar Romero vagy Gandhi életrajzát, közelmúltunk legékesebb példáit. A prófétákat rendszerint megölik, mert rámutatnak a hazugságra. A gyűlöletünk ilyenkor a hírhozó felé fordul, mert elvette tőlünk gyűlöletünk olyannyira szükséges tárgyát. Ha gyűlölködni akarsz, mindenkit el fogsz pusztítani, aki azt állítja, hogy éppen a gyűlöleted a probléma.
A keresztre feszített Jézus üzenete arról szól, hogy mit kezdjünk a fájdalmunkkal most. Mi pedig, valamilyen furcsa okból, Jézusból olyasvalakit kreáltunk, aki képes lesz megóvni bennünket a fájdalomtól majd később. Félreértettük az egész átformáló üzenetet! Most már csak egy az üzenet arról, hogyan hazardírozzunk és alkudozzunk Istennel, és hogyan nyújtsunk vallási szolgáltatásokat olyan embereknek, akik kicsinyes sértődöttséggel bajlódnak, és nyilvánvalóan nem is akarnak ott lenni (csak kérdezzük meg bármelyik plébánost). Valahogy Jézus az eljövendő világ problémamegoldójává és válaszforrásává válik, és nem elsősorban azzá, aki ebben a világban tanít meg bennünket békében és szabadságban élni. Inkább az életbiztosítás vallásává lesz, nem pedig az azonnali örömvacsoráé. Ez hatalmas, hatalmas különbség, teljesen más liturgia.
A Biblia utolsó részében, a Jelenések könyvében újra és újra látjuk Isten Bárányának felbukkanó képét (például 5,6). Az oltáron áll a kozmikus liturgia középpontjában. A keresztényeknek ismerős ez a szimbólum: a bárány, akit lemészárolnak, de ezzel egy időben mégis áll. Ez a paradoxon az evangélium üzenete és a kereszt üzenete: egyszerre – egy és ugyanabban a pillanatban – elpusztulunk és győzedelmeskedünk. Alig találunk olyan régebbi templomot, ahol ne jelenne meg ugyanez a kép valahol a liturgikus térben, az emberben mégis felmerül a kérdés, hogy hányan értették meg az archetipikus jelentését, és hogy miért ez a kulcs a „hét pecsét” feltöréséhez, melyekkel rendszerint alul be van borítva. A Bárány képe felfedi a tudatlan gyilkosság hazugságát, mely az ember történelmének túlnyomó részét jellemzi. Sőt még ennél is többet tesz: megmutatja a kiutat.

Egy szokatlan Isten

A keresztényeknek tényleg furcsa istenképük van: egy meztelen, vérző ember, aki a kereszten haldoklik. Legyünk őszinték! Ha vallást akarnánk alapítani, gondolna bármelyikünk is erre az istenképre? Úgy értem, ha elszánnám magam, hogy vallást fogok fabrikálni, akkor inkább „hét szokást gyártanék nagyon hatékony embereknek”. És egy hatalmas napot, egy óriási arany országalmát választanék Isten jelképének, és úgy nevezném Istent, hogy „az Erő”. De ezerévnyi válogatás után sem gondolnék Isten képére úgy, mint egy meztelen, vérző, szegény emberre, akit a társadalom és a vallás is elutasított.
Mi katolikusok úgy nőttünk fel, hogy a feszületet olyan sokszor láttuk, hogy nem is fogjuk fel, mennyire meglepő. Nem olyasmi, amiről azt gondolnád, hogy Isten képe ilyen nagy ilyennek kellene lennie. Valójában nem tudom, hogy szeretjük-e egyáltalán. Nem tudom, hogy szeretem-e. Nem ilyen formában szeretnék a világra gondolni. Isten szeszélyes itt, vagy mi nem mértük fel megfelelően az ember helyzetét?
Melyik kérdést akarja Isten megválaszolni azáltal, hogy egy keresztre feszített férfit ad nekünk Istenként? Milyen emberi problémát próbál Isten felfedni a kereszten, és hogyan akar bennünket megmenteni attól a kereszten? Mindig azt mondjuk, hogy a bűneinktől akart megszabadítani. És természetesen ez tökéletesen igaz is. Ahogy Szent Pál mondta, Jézus „bűnné” lett, hogy megszabadítson minket a bűneinktől (Róm 8,3). Mi hát a mi „bűnünk”?
Azt hiszem, úgy lehetne azt nevezni, hogy „akaratlan gyilkolás”. Ő együtt fedi fel a tudatlanságot és a gyilkolást, mert mind a kettő el van rejtve előlünk.
Jézus magába olvasztja és nem viszonozza gyűlölködésünket. Szenved, de nem okoz a másiknak szenvedést. Nem rögtön azt keresi, hogy megváltoztasson másokat, hanem önmagában megfizeti az átalakulás árát. Inkább elnyeli az emberi bűn misztériumát, mint hogy továbbítaná. Szenvedését és halálát nem arra használja, hogy hatalmat gyakoroljon mások felett és megbüntesse őket, hanem mások számára, az átalakításukhoz használja fel.
A feltámadott Jézus a teljesen megszemélyesített győzelem. Mint a történelem megbocsátó áldozata, önmaga átalakult és feltámadt, hogy másokat átalakítson és feltámasszon. Magába fogadja a bűnöst, és megbocsát neki, ahelyett hogy gyűlölné, és ezáltal tovább szőné a gyűlölködés mintáját. Történelmet ad nekünk, és jövőt a megjósolható erőszakon túl. Megszakítja az elkerülhetetlen halálba vezető táncot. „Legyőzi a halált mindörökre” – ahogy húsvétkor mondani szoktuk. Legyőzi a halált, amely elevenen elfogyaszt bennünket, amely megeszi a szívünket. A halál az a szüntelen próbálkozás, hogy igazoljuk, miért áll jogunkban sértődöttnek lennünk, és miért szabad másokat gyűlölnünk. Jézus mégsem törli el teljesen a halált; trófeává teszi. Olyan, mintha fogná, és azt mondaná: „Azt hiszed, ezt ellenem fogod felhasználni? Azért, hogy elpusztíts? Inkább én fogom arra használni, hogy szeresselek.” Úgy látszik, Isten csak annyira engedi hatni a halált és a gonoszt, amennyire aztán a javunkra fordíthatja. Az isteni gazdaságosságban semmi nem vész kárba, még a bűn, a gonosz és a halál sem. Ez Isten végső győzelme.
Valamilyen értelemben minden ősi vallás úgy tekintette, hogy vérünket kell hullatnunk, hogy Istenhez jussunk. Isten távoli volt, követelőző és veszélyes. Isten nem szerethetett engem alapvető értéktelenségem miatt. Amit mi a keresztre feszített Jézus misztériumában megkapunk, az minden ősi vallás megfordítása. Nem kell több emberáldozat, nem kell állatáldozat, nem kell több janzenizmus (önmagunk ostorozása, hogy méltókká váljunk az előtt az Isten előtt, aki alapjában véve nem szeret bennünket). Ahelyett, hogy nekünk kellene vért hullatnunk, hogy Istenhez jussunk, most Isten hullatja a vérét, hogy hozzánk jusson! Imádkozzunk ebben a szellemben egy hétig. Ez elég ahhoz, hogy átformáljon bennünket. Isten mindig a beavató. Isten mindig a „mennyek kutyája”, aki követ bennünket, mert Isten ismeri eredendő szégyenünket. Isten mindig ruhákat varr, hogy eltakarja mérhetetlen és végtelen értéktelenségünket. Csak azért tudjuk megtenni az első lépésünket Isten felé, mert először Isten indult el felénk. Egy nagyon mély értelemben Jézus mindörökre érvénytelenítette a vallást. Nem annyira egy vallást alapított, mint inkább új alapokra helyezte a vallást magában az élet bűnében és anyagában.

vissza az elejére

Assisi Szent Ferenc: Útmutató a lélekmegújításhoz

[…] Azok, akik színről színre látták a szépséget, felzaklatják az elménket: évszázadokig tart, míg visszanyerjük az egyensúlyunkat, és eközben elvakultan üldözzük őket. Efféle látnok volt Francesco Bernardone (1182–1226), és efféle emberek az őt immár nyolcszáz éve tisztelő követői, akiknek felkavarta az érzelmeit, akik nem felejtik azt, amit ő látott, és amit rövidke életével véghezvitt. Szépsége és látomása még mindig sebez. Assisi Szent Ferencet „második Krisztusnak” nevezhetjük, sokkal inkább, mint Krisztus bármely más követőjét. A Smithson-bibliográfia szerint több életrajzot írtak róla, mint bárki másról. Ő volt a legtöbbször megfestett Biblián kívüli szereplő a történelemben, és a mindenkor óvatos egyház négy évvel a halála után már szentnek nyilvánította. [...]

A fényben megmutatott sötétség

Szent Ferenc kiindulópontja a tökéletes igazság volt. Egész éjszakákon át mondott imája egyszerűen ennyi volt: „Ki vagy Te, óh, Istenem? És ki vagyok én?” Lankadatlanul ismételgette, és úgy tűnik, az imént említett válasza lehetett erre a felelet. Tudta magáról, hogy alapvetően tökéletlen, és hogy mindig is az lesz. Ezért számította a megtérését attól a pillanattól, amikor képes volt megölelni egy visszataszító, bűzlő leprást, az igazsághoz vezető utazását pedig attól a pillanattól számíthatjuk, amikor képes volt elfogadni saját „leprás” oldalát.
Élete hátralevő részét nem azzal töltötte, hogy ezt az igazságot elrejtse és álcázza, hanem épp ellenkezőleg, azzal, hogy leplezetlenül kihirdesse. Saját korlátozottságának és rosszra való hajlamának mély elfogadásában nem volt semmi destruktív szándék, sem önmegvetés, amit pedig gyakran fellelhetünk magunkban. Egyszerűen örvendezett e tökéletlenségek megváltásának lehetőségében és ígéretében.
Szent Ferenc evangéliumértelmezése rendkívül időszerű manapság. Ő ugyanarra összpontosít és ugyanazt hangsúlyozza, mint Jézus. Élete egy megtestesített példabeszéd volt, egy audiovizuális segédlet az evangéliumi szabadsághoz. Új nézőpontot ad számunkra, ahonnan úgy láthatunk, ahogy Jézus látott: a legszegényebbek látásmódját. Életének minden mozzanatával arra mutat, hogy csakis a jogfosztottak szemével láthatunk jól. Mindenekfelett szegény akart maradni – egyszerűen azért, mert Jézus is szegény volt. [...]

Krisztus szegénysége

[…]Szent Ferenc kellően realista volt ahhoz, hogy tudja: ez a legszegényebbek szemszögéből nézett világkép sosem lesz divatos. A szegénység iránti elkötelezettsége mégis arra indította, hogy testvéreit „kisebbeknek” (minor) nevezze, nehogy visszaessenek a „nagyobbak” (major, a hatalmasok, a nemesség) világlátásába. Tudta, hogy hatalmat ad az, ha vagyunk „valakik”, de abban viszont igazság van, ha senkik leszünk. Mindig az igazság mellett döntött, és a keresztre feszített Jézus példájából tudta, hogy az Úr újfajta hatalmat kölcsönöz azoknak, akik egységbe fogják az ellentétek feszültségét: az emberi és az isteni, a lélek és a test, a férfi és a női test, a szomorúság és a határtalan öröm között feszülő ellentétet. Az efféle egységbe fogás ára mindig a keresztre feszítés.
Szent Ferenc megdöbbentő módon nem foglalkozott a számokkal, a sikerrel, a rangokkal és a státuszszimbólumokkal. Az alázat iránti elkötelezettsége miatt visszautasította, hogy pappá szenteljék. Semmilyen királyságnak nem akart alattvalója lenni, kivéve a „Nagy Királyét”. Sosem szidalmazta a középkori katolicizmus magamutogatását és pompáját, sőt, mélységesen szerette az egyházat. Egyszerűen kiköltözött Assisi falai közül, és egy új életformát választott. Tudta, hogy a frontális támadás sosem hatásos, és túlságosan szerette az egyházat ahhoz, hogy ítéletet mondott volna mások felett. Az életmódjával hirdette tehát az ítéletét, nem a szavaival. Gyengéd próféta volt. Tanúságtétele ezért lehet felszólítás és kihívás a hívőknek immár nyolc évszázada.
Az, hogy Szent Ferenc a gyengeséget választotta a hatalommal szemben, a sebezhetőséget az igazságosztással szemben, az igazságot a gyakorlatiassággal szemben, a becsületet a befolyással szemben, lenyűgöző kontraszt összehasonlítva az evangélium általános nyugatiasított válfajával és az elektronizált, sikerorientált egyházzal, amelyet ma olyan készségesen elfogadunk. Ő mindörökre a „feje tetejére állított szentséges birodalom” szentje marad, ahogy Chesterton fogalmazott.

Az evangélium szíve

Feltűnő, hogy Szent Ferenc szándékosan kevéssé foglalkozott azzal, amit ma testületi vagy szervezeti gonosznak nevezünk. Legalábbis közvetlen módon sosem beszélt ebben a megvilágításban a küldetéséről. Pedig ha az ő evangéliumértelmezését alapvetésnek fogadták volna el ahelyett, hogy pusztán elismeréssel adóznak neki, majd félretolják, akkor az ember szinte el sem tudja képzelni, hogy mennyire más lenne a nyugati kereszténység és a mai civilizáció színezete és jellege.
Ha a kapzsiságot, a hatalmat és az uralkodást olyan démonokként ismerték volna fel, amilyenek valójában, ha a lelki javakat kellőképpen értékelték volna, akkor a reneszánsz valódi lett volna, akkor a reformációra talán nem lett volna szükség, akkor a felvilágosodás esetleg túllép az értelmen, és a marxizmus által megkövetelt egyéni és osztályharcra sem lett volna szükség. Mivel az egyház java része elutasította, hogy Jézus tanítását és Szent Ferenc példáját komolyan vegye, mára a világ java része azt utasítja el, hogy komolyan vegye a keresztényeket. Az emberek ezt mondhatják: „Ti keresztények szerettek az új életről beszélni, de a tapasztalat azt mutatja, hogy féltek attól, hogy új módon éljetek – olyan módon, amely felelős, gondoskodó és a béke előmozdítója.”[...]

A derű embere

Annak ellenére, hogy Szent Ferencnek minden oka meg lehetett volna a csüggedésre, mégis mindenki úgy ismerte őt, mint a mély és rendíthetetlen derű emberét. Úgy érezte, hogy bármit tett meg vagy mulasztott el megtenni, akkor is „a nagy Király hírnöke” maradt. Soha senki sem vonhatja kétségbe, hogy Szent Ferenc lényegében szerelemben élő ember volt, és a szerelmesek legkiválóbbjához fűzték bensőséges érzései. Hálatelt öröme egyszerűen kimeríthetetlen volt. Azt mondta szerzetes testvéreinek, hogy a küldetésük nem más, mint „felemelni az emberek szívét és okot szolgáltatni nekik a lelki örömre”.[...]

Az újjáépítők szabadsága

Mindez nem is annyira a tökéletes derű leírása, mintsem a teljes szabadságé. Végre itt áll előttünk egy teljesen erőszakmentes és felszabadult ember. Csak az ilyen emberek tudnak másokat felszabadítani. Ők nem tartoznak a problémához, hanem sokkal bizonyosabb, hogy a megoldás kezdetei. Maguk mögött hagyták már az itt vagy ott, az enyém vagy a tied kérdését, az elkülönítés minden módját, hogy felismerjék, amint Gerald Manley Hopkins írja, „a dolgok mélyén rejlő legdrágább frissességet”.
Úgy látszik, minden keserűség nélkül elfogadják, hogy együtt vagyunk egymás bűnében, és őszintén örülnek mások dicsőségének. Minden rész valójában azon igyekszik, hogy a másik részt szeresse – de nagy küzdelmek árán és határtalan nehézségek közepette. Nem sok ember képes olyan ponttá válni, ahol minden rész találkozhat. És ezek a ritka mozaikkő emberek tartják össze a mozaikkép többi részét. Ők adnak okot egyrészt a józanságra, másrészt mentséget a legkirívóbb kalandokra. De ahhoz, hogy ezt megtehessék velünk, kellően kicsinyekké kell válniuk, nehogy bárkit is megfélemlítsenek, és hogy úgy érezzük, tulajdonképpen adunk, és nem pedig kapunk.
Bizonyosan e szabad emberek jelentik Isten örömét. Ez a pár ember arról tudósít, mi zajlik Isten szívében. Ez a néhány ember biztosít bennünket arról, hogy bárki is a Teremtő, Isten bizonyára nem mindenhatóság, hanem alázat, hogy nem magasban trónoló (ahogy Istentől várnánk), hanem végtelenül megközelíthető, nem elzárkózó, hanem kérlelhetetlenül nyitott. És ők azok, akik lenyűgözően nem utópisztikus módon törekednek arra, hogy testi mivoltukban utánozzák Istent, mert készen állnak arra, hogy bármilyen körülmények között megéljék ezt.
Az olyanok számára, mint Assisi Szent Ferenc, a jóság elvárhatóvá vált, a jóság nem meglepetés, a jó végül mindig megtörténik, a jónak mindig szenvednie kell azért, hogy győzzön – de biztos, hogy győzni fog. E kevés szabad ember számára a jóság már eleve jelen van, mindenhol, rögtön a felszín alatt, és gyakran a felszínre is tör. Nem tudnak ellenállni neki, sem teljesen birtokolni. Így csak imádják. És mivel leborultak, az élet csúnyasága már vonzza őket, az élet szépsége pedig nem egyéb, mint egyetlen különös és szent seb.

vissza az elejére

A határok jó tanítók

[…] Amint korábban már említettem ebben a könyvben, a haladás filozófiájának egyik káros következménye az, hogy az egyik embercsoport számára lehetővé tette, hogy a hasznos és kellő korlátok megtapasztalása nélkül nőjön fel. Abban a korszakban, amikor korlátlan fejlődést feltételeztünk, túl sokat követeltünk egymástól. Loretta Ross-Gotta dicsőítő verse a határok szükségességéről mindezt már szavakba öntötte helyettem. Úgy tűnik, nagyon fontos, hogy a dolgoknak elejük és végük legyen. Valójában csak a jól elkülönített dolgok képesek életre hívni a szerelmet és az egységet. És meglepő módon a valódi egység sokkal több különbözőséget tud befogadni, anélkül, hogy egyformaságként egybeolvasztaná őket. Ez hatalmas és gyakran zavarba ejtő paradoxon.
Én a hatvanas években nőttem fel, amikor olyan csodás könyveket olvastunk, mint Josef Goldbrunner Holiness Is Wholeness című műve (A szentség teljesség, Pantheon, 1955). Bizonyos szempontból teljesen egyetértek e könyv szellemével, csak az a baj, hogy mi tényleg azt elvárva nőttünk fel, hogy a dolgok teljesek legyenek! Ez pedig szinte belépőjegy az illúzióvesztéshez. Úgy nőttünk fel, hogy túlságosan sokat vártunk az intézményektől, az egyháztól, egymástól és végül is saját magunktól. Feltételeztük, hogy kis énünk képes elérni az isteni nagyszerűséget.
Manapság a fiatalok világszerte arról panaszkodnak, hogy megvetik önmagukat. Ha tényleg elhisszük, hogy kis önmagunk képes teljessé válni, vagy ha az énképünket megpróbáljuk a többiek reakcióira építeni, az kész katasztrófához vezet. A legtöbb, amit így elérhetünk, a fontosság rövid távú dicsősége, múló önbecsülés, mely néhány nap alatt semmivé válik. Nem lehet hosszabb ideig fenntartani, kivéve ha „növeljük az adagot”, amelynek hatására végül szenvedélybeteggé és romboló személyiséggé válunk. Vagy éppen fordítva, egy bárki ítéletétől és kritikájától függő szánalmas lénnyé. Nem meglepő, hogy olyan fontossá vált a kodependens, azaz „kölcsönösen függő” kifejezés az utóbbi évtizedekben. A világi embernek nem marad más hely, ahol élhet, mint egy állandóan forgó tükörterem – ahol a tükröződést mindig további tükrök verik vissza. Ez félelmetes. Az ilyen világ nagyon törékeny személyiséget eredményez.
Az önbecsülés magától megjelenik, amikor összhangban vagyunk azzal, akik Istenben vagyunk. Ha a saját pszichémből, viselkedésemből vagy hírnevemből kiindulva akarom megteremteni, akkor már eleve instabil lesz. A kis énem sohasem jut révbe önmagában vagy a jelentőségét mások elfogadásában keresve. Mert a következő nap ismét meg kell kérdeznem: „Mit tegyek ma, hogy fontos legyek, hogy jelentős legyek, hogy elfogadott legyek? Hogyan lehetnék húsz percnél tovább híres? Talán a becstelenség az egyetlen lehetőség?” Mert amikor a pozitív énkép nem elérhető vagy már nem tartható fenn, akkor az emberek a negativitáshoz fordulnak, hogy kozmikus jelentőségre tegyenek szert: „Ha másért nem, akkor legalább azért szerepeljen a nevem az újságokban, mert mindenkit kiirtottam az iskolában, vagy mert lelőttem egy híres embert.”
A hamis én, a kis én, a függetlenített én, „a tőkéről lemetszett vessző nem hoz gyümölcsöt” (Jn 15,4–5). Helyes elképzelésünk volt arról, hogy jó dolog „egésznek” lenni, de az a baj, hogy azt hittük, egyedül is meg tudjuk valósítani, saját személyiségünkön belül. Ez az ego örök hazugsága. Az ego nem fogadja el saját korlátait és határait, és ezért válik mindig önrombolóvá. Vagy túlságosan felfuvalkodott lesz (önhittség), vagy leereszt attól a tudattól, hogy mennyire alkalmatlan (önutálat).

Az igazság két oldala

Általában csak azokban az emberekben bízom igazán az újjáépítő munka tekintetében, akik már megfizették tartozásukat a dekonstrukció felé. Ha valaki sohasem volt képes meglátni a sötét oldalt, akkor nem szerzett jogot ahhoz, hogy újjáépítésről beszéljen. A sötét oldalt is meg kellett tapasztalnia, a torkában kellett éreznie a keserűséget, és megújulva kellett előbukkannia a cethal gyomrából. Sem naiv, sem elutasító emberekre nincs szükségünk. Olyanokra van szükségünk, akik jártak ott, elszenvedték a nehézségeket, és élve jöttek ki belőle.
El kell húzódnunk a rendszer bálványimádásától ahhoz, hogy tekintélyünket és hitelességünket megteremtve vissza tudjunk térni az újjáépítő munkához – újjáépítő munkával.
Ha csak annyit tudunk tenni, hogy kritizálunk és negatívan mutogatunk a sötét oldalra, azzal csupán új problémákat okozunk. Ebben nincs meg a remény adománya vagy pozitív energia, csak bénító hatás. Egy fenyegetett közösség vagy csoport nem tolerálja a kritikát. Ahogy már korábban is megemlítettem ebben a könyvben, az egyház érettségét tanúsította, hogy az 1960-as években a II. vatikáni zsinat által képes volt önkritikát gyakorolni. Az egészséges család kiteregetheti a szennyesét – valójában ki is kell hogy teregesse. Ahogy az alkoholisták mondják: „Éppen annyira vagyunk betegek, mint a titkaink.” Mi pedig annyira vagyunk egészségesek, amennyire képesek vagyunk kritikát gyakorolni.
Bármit is mondanak a 60-as évekről, mely igazán a ma is zajló dekonstrukciót kezdete, a kultúra és az egyház abban az időszakban egészséges önkritikát gyakorolt. Mennyire más lett minden a 80-as évek bálványimádásában, amikor sem a pápa, sem az elnök (Reagan) nem tűrte többé a kritikát! Megint Amerika lett az ígéret földje, és megint a katolikus egyház lett az egyetlen út, mely a mennybe vezet. Különösen meglepő, hogy az egyház, mely azt állítja, hogy „a bűnöket addig nem lehet megbocsátani, amíg bűnbánattal meg nem nevezzük őket fajtájuk, számuk és szándékuk szerint”, ugyanezt képtelen volt megtenni. Hála Istennek, II. János Pál pápa belekezdett abba, hogy ezt a hosszú ideje fennálló testületi gőgöt és a bűnbánat hiányát felszámolja a 2000-es év nagyböjtjén tartott nyilvános gyónásában.
A sötétség megszentelt föld. Abban bízunk, hogy az Úr, aki ebbe a jelenlegi sötétségbe hívott bennünket, segít át is vészelni azt, és ki is vezet belőle. Kétségtelen, hogy egy potenciálisan átformáló sötét korszakban élünk. Bizonyos értelemben a Biblia Istenének csak egy definíciója van. Jahve és az ő szolgája, Jézus nem más, mint „aki életre kelti a holtakat s létre hívja a nemlétezőket” (lásd MTörv 32,39 és Róm 4,17). Ez Isten egyedüli rendje, és mi készen állunk rá újra és örökké.
Míg a földi javak fogynak, ha felhasználjuk őket, a lelki javak a használattal egyre csak gyarapodnak. Készen állunk arra, hogy hasznát vegyük kimeríthetetlen spirituális erőnknek. Az az őszintén izgalmas, hogy az evangélium ezen adományai közül sokat a szoros értelemben vett hitközösségen kívüliek fedezik fel és alkalmazzák, mivel mi szemmel láthatólag elfeledkezünk róluk. Nem hiszem, hogy Isten törődne azzal, hogy melyik csoporté a dicsőség. Mindez az Úr műve végül is, és amikor az „Út a csodákhoz” (önvizsgálati kurzus a spirituális pszichológia területéről), az Anonim Alkoholisták, a börtönreform szervezetei, a szociális munkások és ökológusok hasznosítják ezt a spirituális erőt, akkor az csak erősödik és terjed. Lehet, hogy Jézus saját közösségéről beszélt, amikor arra figyelmeztetett, nehogy félelemből elrejtsük ezt az ajándékot ahelyett, hogy bőkezűen használnánk (lásd Lk 19,20).
A vallásos világszemlélet alapvetően reménykedő. A kegyelem minden megtapasztalása azt jelzi, hogy a történelem nem rólunk szól. Sőt, az az igazság, hogy még az életünk sem rólunk szól! A történelem több, mint csak az ember történelme az Isten történelme, a föld történelme, Isten életének és halálának a történelme mindenben. Ki akarna ebből kimaradni? Úgy találom, hogy néha egyes régészek, ápolók, tengerbiológusok és hatgyermekes hindu anyák nagyobb bizalommal vesznek részt ebben a nagy misztériumban, mint azok, akiket hivatalosan erre kentek fel. Ők használhatók Isten számára.

vissza az elejére

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×