Keresés
Kapcsolat, regisztráció


Rejtett dolgok

- részletek a könyvből

 

Kiválasztottság
A rossz néven vett lakoma

Bevezetés - A pontok összekötése

Ezt a könyvet egy olyan előadássorozatra alapozva írom, amelyet 1998-ban tartottam, az első hangzóanyagra rögzített előadásaim huszonötödik évfordulóján. Annak a sorozatnak A Szentírás nagy témái volt a címe, és 1973-ban tartottam a Mount St. Joseph College-ban, az Ohio állambeli Cincinnati-ban. A St. Anthony Messenger Press szerkesztői kértek fel, hogy töprengjek el újból azon, hogy miket gondolok „nagy témáknak” huszonöt esztendővel később. Ezt kísérlem meg ebben a könyvben.
Nem azért merek írni, mert olyan szilárdan meg vagyok győződve írói képességeimről, hanem sokkal inkább azért, mert erősen hiszek a „Igaz Tanú” objektív jelenlétében, amely „megtanít benneteket mindenre” (Jn 14,26), s „akinek törvénye már a szívetekbe van írva” (vö. Jer 31,33). Egy spirituális tanító valójában nem tesz egyebet, mint „csatlakozik a Szentlélek kezdeményezéseihez”.
Az első mozdulatot már maga Isten ültette el bennünk teremtésünkkor (Jer 1,5; Iz 49,1), és valószínűleg ez ad a lelki bölcsességnek olyan erős belső meggyőződést és külső tekintélyt. Mindig azt mondom, hogy a legnagyobb bók, amelyet az emberektől kaphatok, az, ha valami ilyesmit hallok tőlük: „Richard, amit tanított, az nem volt számomra vadonatúj. Valahogy már tudtam, csak nem vált tudatossá vagy valóságossá, amíg ki nem mondta.”
Ez az isteni szimbiózis Krisztus testének közös tagjai között, vagy Szókratész „bábáskodása”, aki úgy tartotta, hogy ő csupán segíti világra hozni a az emberben már ott lévő magzatot. Bizonyos szinten a spirituális megismerést mindig „visszaemlékezésként” tapasztaljuk. Még Péter is azt mondta, hogy munkája nagyrészt „emlékeztetés” (lásd 2Pét 1,12–15). Valamilyen oknál fogva ugyanis „elfelejtettük”. Emiatt mi prédikátorok és tanítók túlontúl komolyan vesszük magunkat, a hívők pedig túlságosan megbíznak a külső tekintélyben.
Arról is meg vagyok győződve, amit Malcolm Gladwell 2006-os, Ösztönösen című könyvsikerében a „lényeg kiragadásának” nevezett emberi minta- és bölcsességkeresésünk során. Gladwell úgy véli, hogy amit intuíciónak, sőt géniusznak nevezünk, az bizonyos emberek abbéli képességéből ered, amely „alaposan elemzi az előttünk álló helyzetet, és kirostál minden irreleváns információt és csak a lényegre koncentrál. Az a helyzet, hogy tudatalattink ebben igazán profi, oly-annyira, hogy ez a szelekció, azaz az imént tanult szakkifejezéssel élve, a lényeg kiragadása gyakran jobb eredményre vezet, mint a részletesebb, alaposabb, kimerítőbb gondolati körbejárás.”
Remélem, hogy valamiféle „lényegkiragadást” végzek én is ebben a könyvben, amely megnyitja az olvasót a valódi lelki átalakulásra és arra, „ami valóban számít”. őszintén be kell vallanom, hogy azért ábrándultam ki a túl sok bibliai tárgyú prédikációból és tanításból, mert úgy tűnik, sohasem jutnak el a minták átalakításának erre a szintjére, hanem legtöbbször megmaradnak az anekdota, a történelmi és kritikai elemzés szintjén. Persze ezek sokszor inspirálók lehetnek, sőt kiváló teológia állhat mögöttük, mégis ritkán kötik össze a pontokat és láttatják meg a kirajzolódó irányvonalakat. Márpedig a pontok összekötése alapvető fontosságú, máskülönben nincsenek útjelző tábláink, amelyek révén felismerhetjük a visszafelé vezető utakat, melyek éppen hogy eltávolodnak az említett vonalaktól. Látnunk kell, hová vezetnek bennünket a pontok.
Az, hogy nem vagyunk hajlandók vagy képesek a szövegeket a „lényeg kiragadásával” olvasni, majd felismerni az irányvonalakat, széles körben elterjedt fundamentalista kereszténységet, judaizmust és iszlámot eredményezett, amelyekből, ironikus módon, általában éppen a „fundamentumok” hiányoznak. Ha az ember nem ismeri az irányt és a sebességet, akkor nem fogja felismerni, hogy hátrafelé halad! Oda jut, hogy teljesen mellékes témákat tesz meg alaptételeknek, és mellőzi a lényegeseket. Egy pont még nem bölcsesség: bármit bebizonyíthat az ember egyetlen bibliai idézetből.
Az a feltételezésem, hogy a bibliai szöveg is tükrözi az emberi tudatosság természetét, végigvonul ezen az egész könyvön. A Szentírásnak vannak olyan szakaszai, amelyek kifejtik a legfontosabb eszméket, és vannak olyan szakaszai, amelyek viszont éppen ezek ellen az előremutató állítások ellen harcolnak, és ellenállnak nekik. Akár még hitnek és hitetlenségnek is nevezhetnénk ezt – mindkettő a szöveg szerves része.
Az Isten misztériumába tartó utazás szükségképpen az „ismeretlenbe” vezető utazás. A Biblia zöme pusztán az ismerős terület leírásának elismétlése, amely semmi újat nem kér a történelemtől, és semmi újat nem ad a léleknek, de megtalálhatjuk azokat a gyakori áttöréseket is, melyeket joggal nevezhetünk a Szentlélektől eredő „kinyilatkoztatásoknak” (mivel sohasem jutnánk el hozzájuk „kis elménk” segítségével).
De ha egyszer felfedezzük a röppálya ívét, mindig készen állunk arra, hogy az Ismeretlen meglepjen és kegyelmével megajándékozzon bennünket. Éppen ezért hívják hitnek – s mi is ezzel fogunk megpróbálkozni e helyütt. Először talán rémítőnek, újszerűnek, sőt lélegzetelállítónak tűnhet, ám ha kitartunk a feltáruló szövegek mellett, ahhoz is meglesz a bátorságunk, hogy saját leghőbb vágyainkként vagy intuíció-inkként ismerjük fel őket. Ilyen a külső tekintély és a belső tekintély, a Nagy Hagyomány és a belső tapasztalás közötti tánc – és ezt az egyensúlyt keressük könyvünkben.
Nem úgy járunk el, mint azok, akik könyvről könyvre haladnak a Bibliában, hanem azt igyekszünk bemutatni, hogy a Szentírás alapeszméi (1) dióhéjban már a zsidó Biblia kezdeteinél kimutathatók. A téma korai felvetésétől továbbhaladunk ahhoz, ami hasonló (2) a jellemfejlődéshez vagy a téma kibontakozásához, s végigvonul a Biblia egész középső részén. Végül, különösen a Feltámadott Krisztusban és Pál Feltámadott Krisztusról alkotott teológiájában, eljutunk (3) valamifajta crescendóhoz, Annak teljes kinyilatkoztatásához, akit erőszakmentes és kegyelemmel teljes Istennek hiszünk, s aki szerető egyesülésre hív meg bennünket.
Az egész Bibliára szükség van ahhoz, hogy túllépjünk azon a büntető és kicsinyes képen, amelyet Istenre vetítünk és magunkban táplálunk. Mert most már össze kell kötnünk a pontokat. Jegyezzük meg, az, hogy miként érünk oda, meghatározza, hogy végül hová jutunk. Maga a folyamat a fontos, és az adja meg a végeredmény tekintélyét. A közvetítő válik az üzenetté, hogy Marshall McLuhan hatvanas évekbeli nevezetes kijelentésével éljünk. A „két lépést hátra” szövegek még sürgősebbé teszik számunkra, hogy előrelépjünk, és még mélyebb lesz a megértésünk, amikor odaérünk.
Arra vágyom, hogy ebben a könyvben feltárjam a világos kapcsolatot aközött, amit a zsidó-keresztény Szentírás legfontosabb eszméinek vélek, és egy olyan gyakorlati és lelkipásztori spiritualitás között, amely napjaink hívőinek szól. Az általam húzott irányvonalak kétségtelenül egyesülnek Jézusban, akit mi keresztények a Krisztusnak hívunk, de szeretném azt hinni, hogy a zsidó Szentírás tisztelői is sok olyat találnak ebben a könyvben, ami kedvükre való lesz.
Nagyon szeretem a két Testamentum közötti nyilvánvaló folytonosságot, és Jézust elsősorban zsidóként látom, aki ragyogóan kiragadta a lényeget saját hagyományából, s olyan csodálatos nagyítólencsét adott nekünk, amellyel szerethetjük a zsidó hagyományt, s előrehaladhatunk benne, beléfoglalva azt, ami a gyermekévé lett: a kereszténységet.
Ugyan jómagam katolikus vagyok, remélem, hogy protestáns és anglikán testvéreim szintén sok olyanra bukkannak ebben a könyvben, ami útmutatással és ösztönzéssel szolgál nekik. Nyilvánvaló módon létezik egy „mélyben születő egyház”, amely összegyűjti a bibliai, kontemplatív, tudományos és igazságosságközpontú bölcsességet Krisztus Testének minden részéből.
A kereszténység ökumenikus jellege és jövője kezd eléggé nyilvánvalóvá válni. Ez a globalizáció vallási oldala. Nem kerülhetjük ki egymást többé, de ha mégis így teszünk, csak saját magunknak ártunk vele (1Kor 12,12–30), és eltorzítjuk az evangéliumot.
Végül észre fogja venni az olvasó, hogy sok bibliai idézetet csak rövid megjegyzéssel látok el, abban a reményben, hogy az ilyen rövid magyarázat arra ingerli és ösztönzi az embert, hogy mélyebben belemerüljön a szövegbe és a kontextusba. Nagyon szeretném megszerettetni a Szentírást, hogy az olvasó maga is ahhoz forduljon: megtalálja benne saját belső tapasztalásának szavakba foglalását és külső igazolását.
Csak akkor jutunk el a valódi lelki bölcsességhez, amikor a kettő (a belső és a külső tekintély) összetalálkozik. Túl sokáig csak a külső tekintélyhez ragaszkodtunk, és nem tanítottuk az imát, a belső utazást és a tudatosság megérését. Ez végzetes eredménnyel járt, a világra és a vallásra nézve egyaránt.
Egyre jobban meg vagyok győződve arról, hogy az ima szó – amely a hívők számára valami funkcionális és jámbor teendővé vált – valójában a belső tapasztalás leírására szolgál. Ezért tulajdonít minden lelki tanító olyan nagy fontosságot az imának. Ezt kérik: „Merülj magadba, és tapasztald meg!” Az egész könyvben ezt értjük imán és belső tapasztalaton. Amint Jézus szemléletesen megfogalmazta: „menj be a szobába, zárd be az ajtót, s imádkozzál titokban” (Mt 6,6). Ha egyszer ekképpen meghallja az ember, egészen nyilvánvalóvá válik.
E töprengések akkor érik el céljukat, ha újra egyesül az, aminek sohasem kellett volna elválnia egymástól: a Szentírás és a keresztény spiritualitás.

vissza az elejére

Kiválasztottság (Részlet a Tisztázzuk a „ki?” kérdését című fejezetből)

A Biblia további része főképpen különböző emberek jellemfejlődése és átalakulása. Ez rendszerint a kiválasztás vagy kiválasztottság tapasztalatával kezdődik. Úgy tűnik, nem indulhat neki az ember, amíg nem tudja meg valamiképpen, hogy különleges, felhatalmazott. Ekkor kezdetét veszi a jellem fejlődése.
Gondoljunk csak a Biblia számtalan olyan történetére, amelyben Isten kiválaszt valakit. Ott van Mózes, Ábrahám és Sára; ott van Dávid, Jeremiás, Gedeon, Sámuel, Jónás és Izajás. Ott van maga Izrael. Jóval később ott van Péter és Pál, s egészen különösen Mária. Isten mindig kiválaszt bizonyos embereket. Az első benyomásunkkal ellentétben Isten nem valamilyen szerepre vagy feladatra választja őket, noha úgy tűnhet, hanem azért, hogy minden egyes kiválasztott maga Isten legyen a világban.
Istennek képmásokra van szüksége, olyan emberekre, akik használható eszközök. Ezeknek az eszközöknek azonban először is meg kell tudniuk, hogy nincsenek egyedül, hogy nem a saját munkájukat végzik, hanem sokkal inkább Istenét. Ekképpen a megszokott „Ne félj!” felütés után szinte mindig valami ehhez hasonló következik: „Veled leszek” (lásd például Kiv 3,12).
A kiválasztottság nem azt jelenti, hogy Isten jobban szereti az egyik embert a másiknál, vagy hogy az egyikük különb lenne, mint a másik. Ezek a kiválasztottak általában nagyon is gyarló, de legalábbis hétköznapi emberek, amiből nyilvánvaló, hogy az erejük nem a sajátjuk. Amiként Pál megfogalmazta: „Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék” (1Kor 1,31).
Nem arról van tehát szó, hogy Isten bárkit jobban szeret, vagy hogy bárki értékesebb a többieknél. Az isteni kiválasztásnak az a célja, hogy hírül adja mindenki más kiválasztottságát! Gyakran hosszú időbe telik, míg ezt a paradoxont megtanuljuk (lásd például Jónás történetét). Azokba a mélységekbe vezethetjük el az embereket, amelyekbe bennünket elvezettek.
A rómaiakhoz írott levelében Pál az egész 11. fejezetet annak szenteli, hogy rámutasson: a zsidó nép egyszer s mindenkorra kiválasztott. Ezt a választást Isten sohasem vonja vissza, mondja Pál, ám csak a pogányok és az egész világ kedvéért hozta meg: „ha szent a gyökér, szentek az ágak is. […] nem te hordozod a gyökeret, hanem a gyökér téged” (Róm 11,16;18). Más szóval, ami első látásra kizárólagosságnak tűnik, arról végül kiderül, hogy az egyetemes befogadást szolgálja.
Olyan paradoxon tehát ez, amelyet lassan tanulunk meg, s amelyről még Pálnak is meg kellett győznie Pétert (lásd Gal 2,11–14). Magának Istennek kell támogatnia Pál álláspontját Péter előtt, mielőtt az beadná a derekát (lásd ApCsel 10,9–43). Olykor még a „pápák” is lassan tanulnak – mintha ezt sugallná a szöveg. Az éretlenség szintjén jobban szeretjük a „kizárólagos kiválasztást”, azaz saját magunkat mindenki más kirekesztésével.
Az elv a következő: csak olyan mértékben tudunk átalakítani másokat, amennyire mi magunk átalakultunk. Csak olyan messzire tudunk vezetni másokat, ameddig mi magunk eljutottunk. Csak akkor vagyunk képesek a másik ember tudtára adni vagy megerősíteni benne, hogy jó és különleges, ha mi magunk megingathatatlanul tudjuk ezt. Ha egyszer szert teszünk saját „narcisztikus fixációnkra” – én így hívom –, akkor abbahagyhatjuk az amiatti aggódást, hogy mi legyünk rivaldafényben, és elég időnk és energiánk marad arra, hogy mások megerősítését és különlegességét előmozdítsuk. Csak azok képesek átadni a szeretettség tudatát, akiket valóban szeretnek.
Ha a választottságot nem „mindenki mást magában foglaló kiválasztottságként” értjük (vagyis olyan kiválasztottságként, melynek célja az, hogy ugyanezt a kiválasztottságot másokkal is tudassa), akkor a vallás szinte mindig olyan kirekesztő rendszer lesz, amely szemben áll a „nem kiválasztottakkal”, az „érdemtelenekkel” vagy a „tisztátalanokkal”. Vajon kell-e ezt bizonygatnunk?
Azzá a rendszerré válik, „amelyikhez én tartozom”, ahelyett hogy örömhírt jelentene a világnak. Jézus semmiképpen sem eszerint cselekedett. A „kiválasztottak” a „kizárólagos kiválasztás” semelyik formájában sem úgy látják saját tapasztalatukat, mint a többiek érdekében kapott ajándékot, hanem azt hiszik, ez az ajándék csak az övék. Így pedig vallásuk módfelett önelégültté és felfuvalkodottá válik.
Azt javaslom, ne sajnálják az időt, és olvassák el alaposan a Második Törvénykönyv 7. fejezetének 7–10. verseit, illetve a Rómaiaknak írt levél 11. fejezetét. Ekkor meglátják, Mózes és Pál milyen gyönyörűen tanítja, hogy miben is áll voltaképpen a kiválasztottság és a választás. Ezek nem azt a célt szolgálják, hogy az ember különbnek érezze magát, vagy hogy saját társadalmat hozzon létre a „legkiválóbbak” számára.
Sokkal inkább a gyengék és a megsebzettek összegyűjtése áll a kiválasztottság mögött, hogy megmutassa, hogyan gyógyít és alakít át Isten. Minden dicsőség Istené. A valódi hívők tudják, hogy ők „az erkölcstelen kisebbség”, akiket kovászként, sóként, a világ világosságaként használnak (lásd Mt 5,13–16; Lk 13,21). Hogyan lehettünk képesek átsiklani Jézus ilyen egyértelmű kijelentései fölött, melyeket mindjárt első nagy beszédének elején, majd a példabeszédeiben tett? Hiszen a kovász nem a tészta, a só nem az étel, a világosság pedig valami mást világít meg.
Jézus tudta, hogy átformáló üzenetének kik a legjobb szemléltető eszközei: „Nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, hanem a betegeknek. Mert nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket, hogy megtérjenek” (Lk 5,31–32). A szentek élete sohasem önmaguk felé mutat, hanem mindig és mindörökké önmagukon túlra, Arra, aki kiválasztotta, használja és szereti őket.

vissza az elejére

A rossz néven vett lakoma (a fejezet első része)

Ezen a ponton szeretném megnevezni, amit a Biblia központi pozitív témájának gondolok. Ez pedig az isteni, meg nem érdemelt nagylelkűség, amely mindenütt elérhető, teljességgel megadatik, rendszerint észrevétlen, sőt gyakran nemkívánatos. Kegyelemnek hívják, és helyesen határozzák meg olyasvalamiként, „ami a lelkünket új élettel tölti el, azaz részesít magának Istennek az életében” (az idézet a tavalyi The New Baltimore Catechismból [Új baltimore-i katekizmus] származik, de a frissebb katekizmus is lényegében ugyanezt mondja).40
A virrasztó szolga példabeszédében (Lk 12,35–40) Istent úgy ábrázolja Jézus, mint aki vár ránk – az éjszaka közepén! Istent egyidejűleg úgy látjuk, mint személyi szolgálónkat saját házunkban és „tolvajt”, aki „betör a házba”. Ez egészen rendkívüli, és egyáltalán nem a megszokott istenképünk. Isten ennyire el akar jutni hozzánk, és ilyen állhatatos a kegyelem munkája.
Amíg nem értjük meg Isten ki nem érdemelt jóindulatát, megmagyarázhatatlan szeretetét – Francis Thompson szavaival „a Mennyország Vadászkutyáját” –, addig nem fogjuk tudni pozitív módon értelmezni vagy összefűzni a bibliai szöveget. Kétség sem férhet hozzá, hogy ez a kulcsa és a kódja mindennek, ami átalakító erejű a Szentírásban. Sőt azok, akik nem tapasztalták, mennyire radikális a kegyelem, mindig félre fogják értelmezni a Szentírás mondanivalóját és iránymutatását. Így a Biblia teherré és kötelességgé válik, nem pedig ajándék lesz.
A kegyelmet nem érthetjük meg az erények és vétkek lajstromaival. Nem feleltethetjük meg a megvásárlás, elvesztés, kiérdemlés, elérés vagy manipuláció semmilyen mintájának, amely szerint sajnos a legtöbbünk éli az életét. A kegyelmet szó szerint csak „el kell vennünk”. Isten örökké odaadja Istent – a semmiért, kivéve magát az adást. Hiszem, hogy a kegyelem az az életenergia, amelynek hatására a virágok kibomlanak, az állatok szeretettel felnevelik a kicsinyeiket, a kisbabák mosolyognak, az égitestek pedig a pályájukon maradnak – minden ok nélkül, kivéve a szeretetet.
E játék spirituális neve: bőség, bőkezűség, felesleg. „Jó, tömött, megrázott és túlcsorduló mértékkel mérnek öletekbe” (Lk 6,38). A kegyelmet mindig úgy fogjuk tapasztalni, hogy több mint elég, nem pusztán csak biztosítja a túlélést. Ha egy helyzetben nincs jelen a kegyelem, akkor az nem fog kielégíteni bennünket, és nem tölt el mélyről fakadó örömmel.
Az ego nem tudja, hogyan fogadjon el valamit szabadon vagy logika nélkül. Jobban szereti a szűkösség világnézetét, de legalábbis az ellenszolgáltatásét, ahol csak az ügyesek győznek. Szereti, ha értékes, és az elfogadáshoz szüksége van arra, hogy értse, mit miért kap. Ez a probléma – és a megoldása – áll az evangélium cselekményének középpontjában. A probléma mindig Isten oldaláról oldódik meg. Az egyetlen nehézség, hogy valamiképpen rá kell venni bennünket: vegyünk részt a folyamatban! Ez a belevonódásunk Isten alázatossága, kegyelme és szeretete. Hogy Isten szabad társakat akar, az nyilvánvalóvá válik a kegyelem üdvrendjében (Róm 8,28). „Nem szolgákat, hanem barátokat” (vö. Jn 15,15), ez Isten terve.
A korai jelzőszavak, melyek később a kegyelem fenséges témájává váltak, a lakoma és az étel. Az egész az égből hulló mannával, a fürjekkel a sivatagban, majd a sziklából fakasztott vízzel kezdődik (Kiv 16–17), s Ábrahám és Sára ételével folytatódik, melyet a három látogatónak tálalnak fel (Ter 18,1–8). Ez később a szent ételek egész rituális rendszerévé válik, mint a zsidó húsvét ételei vagy a közösségi áldozatok, melyeket a papok fogyasztottak el (lásd például Lev 8,31).
Jézus a közös és nyitott asztaltársaság új hagyományát indítja útjára, melybe beletartozik a kenyér és hal tradíciója, amely mintha kiment volna a divatból (ezek a „rögtönzött” vacsorák, amint arra az 1Kor 11,17 skk., valamint az evangélium történetei az ételszaporításról utalnak), és a kenyér és bor tradíciója (mely napjaink Eucharisztiájaként maradt fenn, de korábban leginkább a tagságot, mégpedig a méltó tagságot jelölte). A feltámadás után Jézus megismétli a hal tradícióját a tizenegy apostollal (Lk 24,42–43), a kenyér és a hal hagyományát hetükkel a tengerparton (Jn 21,9–12) és a kenyérét a két tanítvánnyal az emmauszi úton (Lk 24,30 skk.).
A közös étkezés – például a bűnösökkel, a farizeusokkal, vagy gyakran a menyegzői lakoma – válik Jézus üzenetének legáltalánosabb audiovizuális segédeszközévé. Megtalálhatjuk benne a közösség, az egyenlőség, az öröm, a táplálás, az élvezet, a nagylelkű házigazda elemeit, továbbá „jók és gonoszok” nyílt meghívását egyaránt (Mt 22,10; Lk 14,21). Mi lehetne kiválóbb metaforája az örökkévalóságnak és az üdvösségnek?! Jézus nyilvánvalóvá teszi ezt a kapcsolatot, amikor azt mondja az utolsó vacsoránál, hogy a bor elfogyasztása és e „lakmározás” annak ízelítője és ígérete, amit örökké tenni fognak (Mk 14,25; Lk 22,16), együtt „Atyám országában” (Mt 26,29). Már alig várom!
De nagyot ugrottunk előre. Alaposan készüljünk fel rá, hiszen sok időnek kell eltelnie, mire hajlandók leszünk „eljönni a lakomára” (Lk 14,23; Mt 22,8). Különös módon a való életben az emberek hajlamosak megsértődni miatta, félni tőle, letagadni és lehetetlenné tenni vagy nagyon megnehezíteni, hogy elmenjenek rá. Vagy félünk, vagy vonakodunk attól, hogy egyszerűen megünnepeljük az isteni egyesülés lakomáját.
Christopher Fry nem túl ismert, Thor, With Angels (Thor, angyalokkal) című drámájában megvizsgálja a kereszténység korai kísérleteit, mellyel meg akarja vetni a lábát Észak-Európában. (Hálával tartozom Gil Bailie-nek, amiért felhívta a figyelmem erre a műre.) A drámában nem tudják elhatározni, hogy a kereszténységnek vajon az legyen-e az üzenete, hogy „a hétfő mosási nap”, vagy hogy „a csütörtök sütési nap”. Végül „a hétfő mosási nap” és a felmosás felé billent el a mérleg nyelve: a tisztasági előírások és kötelezettségek, engeszteléselméletek felé, melynek középpontjában egy olyan Isten szerepel, akit ki kell fizetni.
Az „örömhír” dicsősége mégis az – éppen ezért örömteli –, hogy történetünk nem a felmosás és a tisztasági előírások régi és elcsépelt története, melyek célja, hogy kiengeszteljen egy távoli Istent. Arról szól, hogy elejét vesszük a problémának, és megszabadulunk tőle, mielőtt megjelenne, mégpedig azáltal, hogy a csütörtököt kinevezzük sütési napnak, és felajánljuk Istennek! Az evangéliumnak a bőség világnézetével kellett megajándékoznia az emberiséget a szűkölködésé helyett, a kegyelem látomásával a félelemé helyett, és a nagycsütörtök sütési napjával a hétfői mosási nap helyett. De, igencsak sajnálatos módon, a keresztények nagy többsége számára a tisztasági előírások mosási napja elegendőnek tűnik.
[...]
Abban is biztos vagyok, hogy Jézus haragszik minden olyan kísérletre, amellyel „megvásárolnánk” Isten szeretetét, vagy a vallást kiváltságosok klubjává tennénk. Ezt az a nyíltan befogadást tükröző idézet mutatja, melyet Izajástól kölcsönzött: „házam minden nép számára az imádság háza lesz” (Iz 56,7).
Mindenki ismeri azt a példabeszédet, amelyben az utolsó órában érkezett ember ugyanannyi fizetséget kap, mint az, aki az első órában munkába állt (Mt 20,1–16). Legyünk őszinték, közülünk, dolgozó méhek közül egyikünk sem tartja nagyra ezt a történetet. Derék, jól nevelt amerikaiak vagyunk. Amikor ezt a történetet halljuk a misén, azt mondjuk, „Istennek legyen hála!”, de igazából nem szeretjük, és nem hiszünk benne. Egyszerűen nem így jár az eszünk, nem így építettük fel a világunkat. Az efféle példázatok tisztán mutatják, hogy Jézus a nyugati kapitalizmus teljesítményközpontú küzdelmétől nagyon eltérő világképet kínál nekünk.
A példabeszéd olyan egyedülálló irodalmi forma, amely mindig megpróbálja aláaknázni a dolgok szokásos menetét, hasonlóan a zen kóanokhoz vagy a konfuciánus találós kérdésekhez, melyek egyaránt paradoxonokat vetnek be, hogy megrendítsék a bizalmunkat abban, amit logikusnak gondolunk. Általában mégsem engedjük meg a példabeszédeknek, hogy így hassanak ránk. Domináns gondolkodásmódunk annyira ellenőrzése alatt tart mindent, hogy megpróbáljuk őket tudatunkon kívülre ügyeskedni – vagy ami még megszokottabb, egyszerűen semmibe vesszük vagy elavultnak tartjuk őket. Pedig, amint állítólag Einstein mondta, „Egy problémát nem oldhat meg ugyanaz a gondolkodásmód, amely a problémát okozta.” A példabeszédek régi gondolkodásmódunkat akarják megrendíteni, és olyan módszert kínálnak, amellyel gyökeresen átformálhatjuk világképünket.
A bibliai szöveg gyakran nem átalakító dokumentum, és nem idéz elő „új teremtést”, mert bevonszoljuk saját biztonságot nyújtó rendszereinkbe, és alkalmazzuk rá azt, amit „józan észnek” nevezünk. Ekkor nem jöhet létre semmilyen isteni áttörés. Valljuk be, a Szentírás nagy része így ártalmatlanná és felejthetővé válik.
Úgy fest, megbocsátásról alkotott nézeteink változtak az idővel és a kultúrával. Egyszer olvastam egy könyvet a megbocsátás történetéről, mely rámutatott, hogy Konstantin római császár után, aki 313-ban a birodalom vallásává tette a kereszténységet, két fogalom ment át radikális változáson. Konstantin 313. évi milánói rendeletével a kegyelem és a megbocsátás fogalmain eluralkodott a politika, s a szabály és a módszer uralma alá kerültek. Spirituális felismerések helyett jogtudományi koncepciókká váltak.
Ez nyilvánvaló volt abban a katolicizmusban, amelyben felnőttem az 1950-es évek Kansasában: előírt penitenciák és módszerek, melyek a szentségi feloldozást törvényessé és érvényessé tették, pontosan meghatározott időtartama a purgatóriumbeli bűnhődésnek a világosan körülhatárolt bűnökért és az időzített bűnbocsánatért, maga a szentmise mennyiségi méricskélése, liturgikus hibák, melyek érvénytelenítik vagy meg nem engedetté teszik a szentmisét, különböző formulák, mellyel „kiérdemeljük” a mennyországot, sőt a pogány újszülöttek üdvösségének „megvásárlása”! A bűnök menedzselése vált a papság feladatává, sokkal inkább, mint az átalakítás és a belső ráébredés csodálatos feladata, amelyet Jézus szolgálatában láttunk.
Az egyház „értékességen és teljesítményen alapuló rendszerré” vált, melyet kívülről irányítanak, ahelyett hogy olyan átalakító rendszer lenne, amely belülről ébreszt fel bennünket. Kis ministránsfiúkként Kansasban a barátaim és én az esetek ötven százalékában a fekete miseruhát tettük ki, mert gyászmisét mondtak! Egyházunk temetkezési társasággá vált, és szemlátomást jobban törődik a holtak megváltásával, mint az élők meggyógyításával, Jézus két nyílt figyelmeztetése ellenére (Mk 12,27; Lk 9,60). A papok új nemzedéke mintha mit sem tudna ezekről az eretnekségekről, sőt vissza akarnak térni az ilyen nem bibliai kereszténységhez!
Amikor a megbocsátás elsősorban törvénykezési folyamattá válik, akkor azok, akiknek a kezében van a döntés, ki tudják méricskélni, meg tudják határozni, kire terjed ki, és kire nem, módját találják, hogyan lehet kiérdemelni, és kirekesztik az értéktelent. Ez jó vallásnak megjárja, de egyáltalán nem jó lelkiségnek. Szinte lehetetlenné tettük, hogy az emberek megtapasztalják Isten megbocsátásának tiszta ajándékát. Eltávolítottuk az embereket Istentől, akinek megbocsátását semmiféle módszerrel nem nyerhetjük el. Csak és mindig tiszta ajándékként kapjuk – és éppen ez a tapasztalat változtat meg bennünket olyan mélyen. Máskülönben nem kegyelem!
A legtöbbünk számára a jutalmazás és büntetés világa az a rendszer, amelyben gyermekként útnak indulunk. Mindig azt mondom, hogy ha három kiabáló gyerekem lenne, én is a bűn és büntetés világában élnék! „Csak akkor kapsz nyalókát, ha jó kisfiú leszel!” Vagy: „Anyu megbüntet, ha rossz vagyok, úgyhogy Isten is biztosan ilyen.” Igaz? Nem, pontosan ezt a programot akarja Isten megváltoztatni azzal, hogy új szoftvert telepít a számítógépünkre.
A lelki útkeresés kezdetén az emberek nyolcvan százalékának istenképe édesanyjának és édesapjának vagy más tekintélyszemélyeknek a finom keveréke. Ha azonban elkezdik a belső imaéletet és a szent szövegek alaposabb tanulmányozását, ez lassan megváltozik, és onnantól fogva a helyzet egyre jobb lesz. A kegyelem elvégzi a maga munkáját, és művészi „alkotást” hoz létre (Ef 2,10).
Hogy szemléltessük, milyen mélyen húzódik ez a minta mindannyiunkban: a 2004. évi amerikai elnökválasztás szavazói között végzett felmérés megmutatta, hogy azok az emberek, akiket a szüleik gyakran büntettek gyermekként, sokkal nagyobb valószínűséggel szavaztak harcias jelöltekre, míg akik megengedőbb szülői nevelés mellett nőttek fel, nagyobb valószínűséggel voksoltak a belföldi és nemzetközi viták erőszakmentes megoldásait keresőkre.
Tudat alatti és korai mintáink nagyban meghatározzák, mit gondolunk teljesen tudatos és megfontolt viselkedésnek, sőt befolyásolják politikai és vallási nézeteinket is.
Az „Istenről való beszéd” önismeret és belső zarándokút nélkül leginkább csak ködösítés, még azoknak is, akik hisznek ebben a nyelvezetben (lásd Szókratész, Avilai Teréz vagy Carl Jung tanításait). A kegyelem és az igazi ima csodája az, hogy elárasztja a tudattalant és a szívet! Annyira, hogy Isten szeretete és az önszeretet együtt haladnak tovább. Gyakorlati szinten ez azt jelenti, hogy a kettőt ugyanannak tapasztaljuk! Gondolják csak végig ezt, és nézzék meg, így van-e.

vissza az elejére

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×