Keresés
Kapcsolat, regisztráció


Fritz Perls: A Gestalt-terápia alapvetése

Sorozatszerkesztői utószó

Fritz Perls és a Gestalt-terápia helye az „Ember-

központú pszichológia” könyvsorozatban

 

Az „Emberközpontú pszichológia” könyvsorozat elindításának indítékait az első kötetben (Abraham Maslow: A lét pszichológiája felé, Ursus Libris, 2003) fogalmaztuk meg, így most csupán kiemelünk néhány szempontot, hogy világossá tegyük, miért került a sorozatba másodikként éppen Fritz Perls műve.
Olyan pszichológiai munkákat kívánunk megjelentetni, amelyek az ember lelki működéseit mindig az emberi teljesség fényében, ember-voltunk lényegi természetére kiélezve próbálják bemutatni.
Úgy gondoljuk, hogy a laikus olvasó akkor értheti meg igazán, hogy mit is adhat számára a lélektan tudománya és hogyan meríthet abból érdemi segítséget konkrét problémái megoldásához (pl. Miért vagyok olyan lehangolt mostanában? Miért nem tudok határozottabb lenni a főnökömmel? Miért félek az egyedülléttől? Mit jelent számomra a „hit”? stb.), ha rálát arra, hogy a lehetőségek milyen hihetetlenül gazdag tárházát jelenti ember mivoltunk, és egyúttal átlátja azt is, hogy gyakran mennyire ügyetlenül bánunk a lehetőségeinkkel. Ügyetlenségünk először is abból fakad, hogy többnyire nem is tudjuk mennyi „kincsünk” van. Ezt tudni azonban még nem elég. Azzal is tisztában kell lennünk, hogy lehetőségeink kibontásának, „beváltásának” mik az eszközei és mik az akadályai. Néha ugyanis sajnálatosan éppen mi magunk vagyunk önmagunk haladásának kerékkötői!
A sorozatunkba válogatott szerzők egyfelől kaput nyitnak emberi teljességünk gazdagságára, másfelől pedig bemutatják, hogy mik e teljesség hozzáférhetőségének jó vagy nem megfelelő eszközei. Egyeseknél a „leltárba vétel” a hangsúlyosabb, másoknál pedig kincseink, lehetőségeink birtokbavételének és okos hasznosításának módjai, műveletei. Maslow mind a leltárba vételre, mind a hasznosításra hangsúlyt helyez – nagyobb nyomatékot adva azonban az elsőnek. Perlsnél éppen fordított a helyzet. ő elsősorban azzal foglalkozik, hogy hogyan kellene jobban sáfárkodnunk lelki folyamatainkkal ahhoz, hogy összeálljon és napvilágra kerülhessen a teljesség. A cél mindkettőjüknél ugyanaz: segíteni, hogy ügyesebben, bátrabban, őszintébben, hatékonyabban és gazdagabbanélhessük az életünket.

Az az ismeretanyag, amelyet az olvasó elé tárnak, nem holmi isteni szikraként pattant ki a fejükből. „Bölcsességük” a megkínlódott személyes sors és a nagyon komoly szakmai munka gyümölcse. Sok esetben éppen a saját ügyetlenségeik, személyes vagy szakmai kudarcaik vezették őket nagyszerű felismeréseikhez. Személyiségükben is eltérő habitusú emberekről van szó. Maslow (a másik nagy humanisztikushoz, Carl Rogershez vagy a kiváló egzisztencialista pszichológus Yalomhoz hasonlóan) kiegyensúlyozott ember volt a magánéletében: tartós, harmonikus házasságban élt felelős családapaként. Perls esetében ez nem így alakult. Meglehet, saját családi problémái is hozzájárultak ahhoz, hogy felnyílhatott a szeme azokra a tényezőkre, amelyek a kapcsolatokat és a személyes boldogságot megnehezítik. Legnagyobb erénye, hogy őszinte mert lenni önmagához és másokhoz. Nem játszotta el az ideális házasság és ideális család „látszatát”. Az ő esetében érvénytelen az a kifejezés, hogy „megcsalta” a párját. Ugyanis soha nem „csalt”. Bátran és őszintén vállalta önmagát, és a felelősséget tetteiért. Terapeutaként is erre helyezte a hangsúlyt: megtanulni
őszintén és felelősen élni.
Sorozatunk minden könyvében kulcsszó a teljesség vagy egészlegesség.
Maslow felfogása szerint ez hatalmas perspektíva: az ember és az univerzum egységének, egységben történő működésének a perspektívája. Úgy véli, az ember nemcsak hogy szerves része az emberi közösségnek és az eleven univerzumnak, hanem olyan képességekkel rendelkező eleme, amely eljuthat odáig, hogy fel tudja ismerni a világhoz való viszonyát és az abban elfoglalt helyét. Maslow számára ebből – az Albert Schweitzeréhez hasonló mély humánum és morál – az élet mindenekfölötti tisztelete és az élet iránti bizalom következik. Meggyőződése, hogy az ember alapkésztetése az, hogy fejlődjön, kibontakozzon és minél tökéletesebben, harmonikusabban kapcsolódjon az őt körülvevő világhoz. Az ember csak akkor húzódik vissza, csökevényesedik el és csak akkor válik hataloméhessé vagy destruktívvá, ha természetes fejlődési, kibontakozási folyamatát megakadályozzák. Ezért állítja (ahogy más humanisztikusok is), hogy az „önmegvalósítás” nem azonos holmi önös, mások ellen irányuló és elszigetelődő törekvésekkel. Az önmegvalósítás – a saját képességek és lehetőségek kibontásának útja – az egyedüli út, amely a világ, illetve más emberek iránti elfogulatlan kinyíláshoz vezet. Paradoxonnak tűnik – ezért is értik félre olyan sokan –, hogy csak az önmegvalósítás talaján engedhetjük meg magunknak azt, hogy ne süllyedjünk bele
önös érdekeinkbe, hogy ne ragadjunk le önmagunknál, hanem képesek legyünk önmagunkon túlemelkedve, egyfajta transzcendens látásmódra szert tenni. Az az ember, aki tisztában van önmagával – erényeivel és korlátaival – és bátran halad a saját útján, az pontosan tudja, hogy ő akkor is „létező”, ha nem ő áll a fényben. Pontosan tudja, hogy éppen ő lesz azáltal erősebb és gazdagabb, ha a reflektor fényét a világ távolibb és magasabb régiói felé irányítja.
Maslow motivációs rendszerének tanulsága szerint az ember akkor élhet „teljes életet”, akkor érezheti magát „egész”-nek, ha elsősorban fejlődési, kibontakozási folyamatai révén (nem pedig a szorongásai vagy mesterségesen gerjesztett hiányérzetei miatt) kerül kapcsolatba az őt körülvevő világgal. Amíg félnie kell, vagy amíg a külvilág irányítgatja azáltal, hogy korlátozza, mesterségesen „gerjeszti”, vagy a valódi szükségleteihez képest fölfokozza az igényeit, addig nem tudja megtapasztalni, hogy mit tehetne – vagy mit kellene tennie – a valódi, saját fejlődési szükséglete (egyben szervezetének saját törvénye) szerint. Addig nem tud optimális viszonyt – a környezetet és önmagát kölcsönösen kielégítő kapcsolatot – kialakítani. Amikor azonban létrejön ez az optimális kapcsolat, amikor közös törvények szerint működik az egyén és környezete, akkor ez olyan „egész”-ként élhető meg, amelyben szinte eggyé olvad az egyén és a világ. Maslow ennek a folyamatnak a végállapotát, legtökéletesebb pillanatát nevezi „csúcsélménynek”. A ma „pozitív pszichológiának” nevezett tudományos lélektani irányzat vezető egyénisége, az Amerikában élő Csikszentmihályi Mihály lényegében ugyanezt a folyamatot elemzi a „Flow, Az áramlat” (Akadémiai Kiadó, 1997) című könyvében, amelyben Maslow megfigyelését és gondolatmenetét továbbfejlesztve nem az egésszé szerveződés pillanatát, hanem annak folyamat jellegét írja le a „tökéletes élmény” jelenségében.
Perls a teljesség, az egészlegesség problémáját más oldalról közelíti meg, mint Maslow. Először is arra mutat rá, milyen súlyos következményekhez vezetett a karteziánus dualista emberkép. Szerencsére a mai pszichológia már pontosan tudja, hogy az ember nem test és lélek, hanem egymástól szétválaszthatatlan, kölcsönösen egymásra ható testi-lelki folyamatok egysége. A test és a lélek egyetlen rendszert alkot. Hétköznapi életünkben azonban mégis tovább él ez a hasítás. Hány szülő viszi orvoshoz kisiskolás gyerekét, aki reggelente hasfájással ébred, hogy gyógyszert kapjon a hasfájásra, ahelyett, hogy felismerné: a gyerek valami miatt iszonyatosan szorong az iskolától. És ennek a szorongásnak a kezelésére a gyógyszer bizony csak tüneti kezelést jelenthet.
Különösen sok probléma forrása, ha „gyarlóként”, „állatiként” kezeljük a testi folyamatainkat, és elidegenítjük a magasabbrendűnek minősített lelki, szellemi folyamatoktól. Fel kell ismernünk, hogy a test nem „ellenség” vagy „kiszámíthatatlan veszélyforrás”, hanem a testünk mi vagyunk. Perls terapeutaként ennek a felismerésnek – illetve minden testi megnyilvánulásunk tudatosításának – az elősegítését tartja az egyik legfontosabb feladatának.
Arra is rámutat, hogy az egészlegesség, teljesség törvénye szerinti működést nemcsak önmagunk testire-lelkire szakítása veszélyezteti, hanem még egy további kettősség is, amely rokonítható ugyan az előzővel, de mégsem teljesen azonos vele. Arról van szó, hogy az ember magas szintű mentális képességei (képzetalkotás, gondolkodás) hajlamossá tehetnek bennünket arra, hogy mindent, ami velünk és bennünk történik, két eltérő szinten képezzünk le önmagunk számára. Megélünk minden történést úgymond „élményszinten”, és ugyanezt az élményt mintegy „lefordítjuk” – pontosabban újra „felépítjük” magunknak fogalmi, gondolati szinten. E két szint azután lényegében megkettőzi a valóságot, és megdöbbentő, hogy ez a kétfajta „valóság” néha mennyire eltér egymástól! És akkor melyiknek hihetünk? Sajnos úgy áll a dolog, hogy hajlamosabbak vagyunk a képzeletünkben felépített valóságnak hinni! Ennek a jelenségnek legkiélezettebb példája az álmainkhoz való viszonyunk. Bizonyára mindenkivel előfordult már, hogy álmában egy családtagjával veszekedett. Ilyen álomból ébredve – ha éppen a közelünkben van az érintett családtag –, bizony hajlamosak vagyunk az álombeli haraggal reagálni rá, holott szegény ott reggel semmi okot nem szolgáltatott a haragunkra. Ez a jelenség nem csak az álom kapcsán állhat elő. Hányszor nem vesszük észre, hogy nem a konkrét, adott helyzetre reagálunk, hanem korábbi sérelmeinket, előítéleteinket – pozitív vagy negatív elvárásainkat – visszük bele a szituációba? Perls ezért igen nagy súlyt helyez az „itt és most” élmény tudatosítására. Tanuljuk meg képzeteink, gondolataink valóságát és a tényleges valóságot percről percre szembesíteni. Ugyanis csak így leszünk képesek spontán reagálásokra, csak így leszünk valóban „szabadon” és adekvátan cselekvők.
Perls azt is kitűnően mutatja be, hogy képzeteink világa nem ab ovo „csalóka világ”. Nyersanyaguk a legszigorúbban vett valóság – csakhogy azt a helyén kell tudni. Nem véletlen, hogy a legtöbb pszichoterápiás módszer olyan szívesen használja az álomelemzést, hiszen az kitűnő eszköz (Freud szóhasználatával „királyi út”) az egyén pszichés valóságának fölfejtéséhez. Perls egészen zseniális technikát alkalmaz az álomtartalom valóságának tisztázására. Azt kéri a pácienstől, hogy az álom összes elemét (legyen az személy, tárgy, helyszín) személyesítse meg, bújjon a bőrébe, és keltse életre. Megdöbbentő, hogy ebben az azonosulási folyamatban hogyan kerülhetnek fokról fokra a helyükre az álomban szétszóródott személyiségdarabkák, és hogyan állhat össze végül a megkönnyebbülést hozó „egész”. Ennek egy kitűnő példáját kapja az olvasó e könyv második felében Madeline álmának elemzésében.
Abraham Maslow és Fritz Perls nagyon különböző egyéniségek. Még a dolgozószobájuk hangulata is homlokegyenest eltérő volt – ahogy ez Perls egy kliensének története kapcsán e könyvben is szóba kerül. Mégis bízunk benne, hogy akik Maslow emberképét magukénak érezték, azokhoz Perls is közel fog kerülni. Hiszen mindkettőjük tanításának éppen az a lényege, hogy minden ember másként nagyszerű.

Budapest, 2004. január
A sorozat szerkesztői nevében:
V. Komlósi Annamária

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×