Keresés
Kapcsolat, regisztráció


Fritz Perls: A Gestalt-terápia alapvetése

- részletek a könyvből

A Gestalt-pszichológia
Íme, a neurotikus!
A Gestalt-ima

Bevezetés

A mai ember alacsony hatásfokú életet él. Bár nem szenved jelentősen, mégis keveset tud arról, hogyan kell igazán kreatívan élni, inkább szorongó automatává válik. Világa óriási lehetőségeket kínál számára, amelyekkel gazdagíthatná és élvezhetné az életét, mégis céltalanul lézeng, nem igazán tudja, mit is akar, ezért aztán teljesen képtelen rájönni, hogyan szerezze meg. Sem izgalom, sem lelkesedés nincs az életfelfogásában. Úgy tűnik, szerinte a szórakozás, az élvezet, a növekedés és a tanulás csak a gyermekekre és a fiatalokra tartozik, és lemond az életről, amint eléri az „érett felnőttkort”. Úgy tűnik, mintha sokat tevékenykedne, de arckifejezése arról tanúskodik, hogy kiveszett belőle az igazi érdeklődés az iránt, amit tesz. Általában pókerarcot visel, unatkozik, közönyös vagy ingerült. Úgy tűnik, elvesztette minden spontaneitását, minden képességét arra, hogy közvetlenül és kreatívan érezzen és kifejezze önmagát. Ügyesen beszél a gondjairól, de megbirkózni nem tud velük. A szóbeli és intellektuális gyakorlatok sorozatára redukálta magát az életet, és belefullad a szavak áradatába. Az élet folyamatát az élet pszichiátriai vagy álpszichiátriai magyarázataival helyettesíti. Végtelen mennyiségű időt tölt vagy azzal, hogy visszaszerezze a múltat, vagy hogy kialakítsa a jövőt. Jelen tevékenységei unalmas rutinmunkák, amelyeken át kell rágnia magát. Időnként még annak sincs tudatában, amit éppen tesz.
Mindez letaglózó kijelentésnek tűnhet, de eljött az ideje, hogy ilyen letaglózó kijelentést tegyünk. Az utóbbi ötven évben az ember rendkívül sokat fejlődött önmaga megértése terén. Rendkívüli mértékben megnőtt a tudásunk azokról a – mind élettani, mind lélektani – mechanizmusokról, amelyekkel az élet folyamatosan változó nyomásai és feltételei között fenntartjuk magunkat. Viszont ezt a fejlődést nem követte ugyanilyen mértékben az a képességünk, hogy jól érezzük magunkat, hogy tudásunkat a saját érdekünkben használni tudjuk, hogy egyre fokozottabban tudjunk élni és növekedni. Ha pusztán azért akarjuk megérteni az emberi viselkedést, hogy megértsük, az kellemes intellektuális elfoglaltság, szórakoztató vagy éppen önkínzó időtöltés, de nincs szükségszerűen kapcsolatban az élet napi forgatagával vagy hasznát sem vesszük ott. Ami azt illeti, önmagunkkal és a világgal való neurotikus elégedetlenségünk nagy része abból fakad, hogy miközben egészben „bevettük” a modern pszichiátria és pszichológia sok szakkifejezését és fogalmát, valójában nem emésztettük meg őket, nem próbáltuk ki őket, nem használtuk szóbeli és értelmi tudásunkat olyan eszközként, ahogyan kellett volna. Ellenkezőleg: sokan csupán racionalizációként használjuk a pszichiátriai szakkifejezéseket és állandósítjuk velük a jelenlegi nem megfelelő viselkedésünket. Boldogtalanságunkat múltbeli élményeinkkel igazoljuk, és kéjelgünk a szerencsétlenségünkben. Az emberről szóló tudásunkat mentségként használjuk, amikor a többi emberben vagy saját magunkban okozunk kárt. Már nem azt mondjuk, amit a gyerek, hogy „Nem tudom megtenni”, hanem hogy „Nem tudom megtenni, mert... az anyám eltaszított magától gyerekkoromban; mert sosem tudtam megtanulni együtt élni az Ödipusz-komplexusommal; mert túlságosan befelé fordulok.” Ám a pszichiátriát és a pszichológiát sohasem arra szánták, hogy utólag igazolják velük a folyamatos neurotikus viselkedést, vagyis azt a viselkedést, amely megakadályozza, hogy az ember a lehető legnagyobb mértékben kihasználja a képességeit. Ezek a tudományok nem csupán viselkedésmagyarázatokkal szeretnének szolgálni, de segítenek abban is, hogy önmagunkról szerezzünk tudást, elégedettek legyünk saját magunkkal, és megálljunk a magunk lábán.
Talán részben azért lett a pszichiátria a fenti perverzió áldozata, mert a klasszikus pszichiátriai elméletek megalkotói maguk merevítették megfellebbezhetetlen dogmává az elméleteket. Afeletti buzgalmukban, hogy az emberi viselkedés számtalan különböző alakját és válfaját az elmélet Prokrusztész-ágyába fektessék, sok pszichiátriai iskola vagy figyelmen kívül hagyta, vagy elítélte az emberek életének azon részeit, amelyek makacsul ellenállnak saját kedvenc magyarázó elméletüknek. Ahelyett, hogy lemondtak volna az elméletről, vagy megváltoztatták volna, amikor már nem felelt meg a tényeknek, és amikor már nem szolgálta megfelelően a nehézségek megoldását, inkább a tényeken csavartak egyet, hogy azok feleljenek meg az elméletnek. Ez sem abban nem segít, hogy jobban megértsük az embereket, sem abban, hogy segítsünk nekik problémáik megoldásában.
Ez a könyv az emberi viselkedés egész témájának viszonylag új megközelítésmódját tárja fel – mind tényszerűen, mind lehetőségként. Abban a hitben írtam, hogy az ember élhet teljesebb, gazdagabb életet, mint amilyet legtöbbünk él. Abban a meggyőződésben írtam, hogy az ember még csak el sem kezdte felfedezni a saját magában rejlő energia és lelkesedés lehetőségét. E könyv szeretné összebékíteni az elméletet ugyanennek az elméletnek a mindennapi életre és a pszichoterápiás technikákra való gyakorlati alkalmazásával. Maga az elmélet a tapasztalaton és a megfigyelésen alapul; hosszú évek gyakorlatából és alkalmazásából nőtt és változott ilyenné – és még mindig alakul és növekszik.

vissza az elejére

A Gestalt-pszichológia

Bármely olyan értelmes pszichológiai megközelítésnek, amely nem bújik szakzsargon mögé, az emberi viselkedés tényein kell alapulnia, és érthetőnek kell lennie az intelligens laikusok számára. Ha nem ilyen, akkor valami alapvető gond van vele. A pszichológia végül is az emberi lények számára legérdekesebb témával, saját magunkkal és másokkal foglalkozik. A pszichológia és saját magunk megértése egységes kell legyen. Ha nem értjük meg magunkat, sohasem remélhetjük, hogy megoldjuk problémáinkat, sohasem remélhetjük, hogy sok jó dologban lesz majd részünk életünkben. Az „énünk” ilyen megértése azonban többet jelent a megszokott értelmi megértésnél. Szükségesek hozzá az érzések és az érzékenység is.
A jelen könyvben ismertetett megközelítés egy olyan alapfeltételezéskészleten nyugszik, amely sem nem talányos, sem nem érthetetlen. Ellenkezőleg: nyugodtan állíthatjuk, hogy jórészt a józan ész feltevései ezek, amelyeket a tapasztalatok alapján könnyen ellenőrizhetünk.
[...Szemléletünk] legtöbb elemét megtalálhatjuk a téma sok más megközelítésében. Ami mégis új, az nem az elméletet alkotó sok-sok egyedi részlet. Ezek felhasználási és szervezési módja az, ami pszichológiai megközelítésünk egyediségét adja, és ez tart igényt az önök figyelmére. A könyv első alapfeltevése ebben a legutóbbi mondatban rejlik. Azt mondja ki, hogy a tényeket, észleléseket, viselkedéseket vagy jelenségeket a szerveződésük, nem pedig az őket alkotó egyéni részletek határozzák meg, és ruházzák fel konkrét és egyedi jelentésükkel.
Ezt a gondolatot eredetileg egy olyan német pszichológuscsoport fejlesztette ki, amelyik a mezőészleléssel foglalkozott; a szakemberek bebizonyították, hogy az ember a dolgokat nem egymástól elszigetelve észleli, hanem az észlelési folyamat során jelentéssel bíró egészekké szervezi őket. A zsúfolt szobába lépő ember például nemcsak színfoltokat és mozgásokat, arcokat és testeket lát, hanem egységként fogja fel a szobát és az ott tartózkodó embereket, méghozzá úgy, hogy mindig kiemelkedik valami, miközben minden más a háttérbe szorul. Annak kiválasztása, hogy melyik elem emelkedjen ki, sok tényező függvénye, amelyek mindegyikét egy kalap – az érdeklődés – alá vehetjük. Amíg jelen van az érdeklődés, úgy érezzük, hogy értelmesen szerveződik az egész jelenet. Csak akkor hullik elemeire az észlelés, amikor teljesen hiányzik az érdeklődés; ilyenkor az ember egymáshoz nem kapcsolódó tárgyak halmazának látja a szobát.[...]
Azt a pszichológiai iskolát, amely ezekből a megfigyelésekből fejlődött ki, Gestalt-iskolának nevezik. A „Gestalt” német szó, amelynek nincs közvetlen megfelelője más nyelvekben. A Gestalt mintázatot, összetételt jelent, a dolgokat alkotó egyéni részek szerveződésének egyedi alakját. A Gestalt-lélektan (magyarul alaklélektan) alapfeltevése az, hogy az emberi természet mintázatokba vagy egészekbe szerveződik, amit az egyén így is észlel, és hogy az egyént csak az őt alkotó minták vagy egészek függvényeként lehet megérteni.

vissza az elejére

Íme, a neurotikus!

Most pedig: íme a neurotikus, aki a múlthoz és az idejétmúlt cselekvési módokhoz kötődik, aki bizonytalan a jelenben, mert csak sötét szemüvegen keresztül látja, akit kínoz a jövője, mert a jelen kifolyik a kezéből. Besétál a rendelőnkbe, szégyelli magát vagy nagyképű, félénk vagy bátor, csoszog vagy hetykén lépdel. Számára a terapeuta lehet, hogy csak egy fülpár, vagy talán varázsló, aki csak suhint egyet a varázspálcájával, és a szörnyeteget gyönyörű fiatalemberré varázsolja, akinek csinosak az arcvonásai, hosszúak a végtagjai, és tele van pénzzel meg bájjal. Ám az is lehet, hogy él a gyanúperrel, hogy terapeutája csupán csaló és sarlatán, de a páciens gondjai miatti kétségbeesése és jó szíve miatt mégis ad neki némi esélyt.[…]
Akármit akarjon is, egyedül nem tudja elérni, és az is biztos, hogy a környezetéből sem tud rá szert tenni. Máskülönben nem jelentkezne terápiára. Ám biztosan megpróbált már támaszt találni szükségleteihez, és részben bizonyosan sikerrel járt. Ha teljesen kudarcot vallott volna, akkor most vagy őrült, vagy halott lenne. Viszont amennyire nem ért célt, annyira frusztráltan érkezik hozzánk, mivel nem tudott teljes sikert elérni.
Nem érkezik azonban üres kézzel, mert magával hozza manipulációs eszközeit, melyekkel saját érdekében mozgósítja és használja a környezetét. És ne ringassuk magunkat abba az illúzióba, hogy abban bízunk, butácskák a manipulációs technikái. A neurotikus nem hülyegyerek. Nagyon ravasznak kell lennie ahhoz, hogy életben maradjon, mivel ténylegesen hiányzik az a tulajdonsága, méghozzá elég nagy mértékben, amely segíti a túlélést – ez pedig a belső támasz. A szó szoros értelmében fogyatékos, és meglehetősen nagy találékonyságra van szüksége, hogy valahogy elboldoguljon. Sajnos azonban minden erőfeszítése arra irányul, hogy fogyatékosságának következményeit a lehető legkisebbre csökkentse ahelyett, hogy le akarná küzdeni. Meglehet, manőverei valamikor még szándékosak voltak, de mostanra olyannyira szokásszerűekké váltak, hogy a neurotikus már nincs is tudatában annak, hogy mit tesz. Ez viszont nem jelenti azt, hogy ezek nem manőverek és hogy nem okosak. Tudjuk, milyen eszesek a szőke cicababák, akik gyémántokat és nercbundát húznak ki korosodó kitartójukból. A nyafogó, függő nőszemély, aki figyelmet és támogatást sír ki férjéből, gyerekeiből és még az ismerőseiből is, nem kevésbé eszes. Elismerjük, milyen okos a politikus, aki leigázza ellenfelét. Az érzéketlenné vált neurotikus, aki vak és süket arra, amit nem akar látni, ugyanilyen okos. A neurotikusnak nem az a gondja, hogy nem tud manipulálni, hanem az, hogy manipulációi fogyatékossága fenntartására és ápolgatására irányulnak ahelyett, hogy megpróbálna megszabadulni tőlük. Ha megtanulja, hogyan kell legalább annyi értelmet és energiát fordítani arra, hogy megálljon a maga lábán, mint amennyivel a környezetében keres támaszt a maga számára, akkor csak siker koronázhatja erőfeszítéseit.
Manipulációs képességei ugyanis az ő sikerei, ezek a pozitív eredményei, ahogyan a negatív eredménye az a képtelensége, hogy megfeleljen egzisztenciális válsághelyzete követelményeinek. Az építkezést pedig a pozitívumoknál érdemes kezdeni. Amikor a páciens annak tudatára ébred, hogy – mindegy, milyen finoman, de önmagát legyőző módon – manipulálja környezetét, és amikor ráébred magukra a manipulációs technikákra, akkor képes lesz arra, hogy változtasson az életén.
Manipulációs eszközei változatosak. Sokat tud beszélni, gyakran szinte meg is fojt a szavaival. Duzzoghat és sztrájkolhat is. Ígérgethet és fogadalmakat tehet, aztán megszegheti ígéreteit és fogadalmait. Viselkedhet önalávetően és szabotálhat is. Meghallhatja a legkisebb nüanszokat, de eljátszhatja a süketet is. Emlékezhet, de felejthet is, ahogy a helyzet követeli. Port hinthet a szemünkbe, ám az is lehet, hogy minden úgy megy vele, mint a karikacsapás. Hazudhat, de kényszeresen becsületes is lehet. Könnyekre fakaszthat bennünket szerencsétlenségével, de az is lehet, hogy arcizma rándulása nélkül viseli a sorsát. Hipnotizálhat bennünket egyhangú hangjával, vagy bosszanthat a rikácsolásával. Hízeleghet a hiúságunknak, és megsértheti a büszkeségünket. Amíg ő maga kívül maradhat, lehet, hogy „gondjait” saját lélektani tolvajnyelvébe csomagolva nyújtja át nekünk és elvárja, hogy csomagoljuk ki neki és magyarázzuk el a tartalmát az ő ízlése szerint. Ha a terapeuta szeret intellektualizálni, akkor páciense ítéletnapig képes érvelni neki; ha gyerekkori traumákra vadászik, akkor páciense biztosan szállít neki megtörtént vagy valótlan történeteket. Ha a terapeuta az indulatáttételre bukik, akkor páciense mindenkit apucijának és anyucijának fog tekinteni, és még egy-két testvérre is szert tesz, hogy a testvérféltékenységgel teljes legyen a kép.

vissza az elejére

A Gestalt-ima

Fritz: Most, hogy úgy mondjam, az út végén akarom kezdeni, nevezetesen a Gestalt-imával. Szeretném, ha elismételnék utánam, aztán szeretném, ha kijönne néhány pár és megnéznénk, hogy mire mennek ezekkel a mondatokkal. Tehát, a Gestalt-ima úgy hangzik, hogy: Én én vagyok.
CSOPORT: Én én vagyok.
FRITZ: Te pedig te vagy.
CSOPORT: Te pedig te vagy.
FRITZ: Nem azért vagyok ezen a világon, hogy megfeleljek az elvárásaidnak.
CSOPORT: Nem azért vagyok ezen a világon, hogy megfeleljek az elvárásaidnak.
FRITZ: És te sem azért vagy ezen a világon, hogy megfelelj az elvárásaimnak.
CSOPORT: És te sem azért vagy ezen a világon, hogy megfelelj az elvárásaimnak.
FRITZ: Az én – én.
CSOPORT: Az én – én.
FRITZ: A te pedig te.
CSOPORT: A te pedig te.
FRITZ: Ámen. (Nevetés.) Akkor lássunk néhány párt és nézzük meg, mire mennek a Gestalt-imával. (Don és Claire jönnek előre.)
DON: Elvárod tőlem, hogy minden hajnalban otthon legyek háromra, én meg nem leszek! (Nevet.)
CLAIRE: Szerintem én nem várom ezt. (Nevet.)
DON: Hm, szerintem igen.
CLAIRE: Szeretem azt érezni, hogy megosztok veled bizonyos dolgokat – néha viszont azt érzem, hogy te nem akarsz velem osztozni. (Szünet.) Én tényleg azt érzem, hogy megpróbálok én lenni, és talán nem hagyom eléggé, hogy te te legyél. (Torkát köszörüli.) És minél jobban próbálok én lenni, nem mindig tűnik elégnek. Úgy tűnik, sokkal jobban annak kéne lennem. Úgy tűnik, sosem érem utol magam.
DON: (Szünet.) Hm, nos, ha egy kicsit, egy kicsit rossz érzéseid vannak magaddal kapcsolatban, és elégedetlen vagy, akkor az nem az én gondom.
CLAIRE: Akkor szerintem azon aggódom, ami te vagy, talán túl sokat, amellett (nevet) hogy azon aggódom, én hol tartok.
DON: Ha azon aggódsz, hogy én hol vagyok vagy mit csinálok…
FRITZ: Na, látják, mi történik. Adtam nekik egy feladatot és azonnal kivágták az ablakon az egész Gestalt-felfogást. Senki se beszél már a jelen tapasztalatokról. Senki se beszél már arról, ami éppen történik. Ahelyett, hogy tényleg kommunikálnának azon a szinten, ahol vannak, hozzálátnak a híres szellemi önkielégítéshez, ami a hibáztatási játszmába torkollik. Kezdjük elölről, de maradjanak csak a mostban. Mindig mondják meg a másiknak a reakciójukat és a gondolataikat. Ennek pedig az a legegyszerűbb módja, ha hangosan gondolkodnak. Ami azt illeti, garantálom, hogy másfél hónapon belül valamennyien írók lehetnek, ha leülnek az írógép elé és szóról szóra leírják, amit gondolnak. Valahogy úgy kezdődne, hogy Fritz azt mondta, másfél hónapon belül író lehetek. Nem hiszem. Szerintem hülyeség. Most vajon mit írjak? Fogalmam sincs. Megakadtam, semmi se jön. Menjen a francba a Fritz! (Nevetés.)
Tudják, ha pontosak és őszinték, akkor egyszer csak felbukkan az elméjükben minden szó, mivel a gondolkodás nem más, mint elnémított beszéd. Az úgynevezett gondolkodásunk során nem teszünk mást, mint elpróbálunk valamit; kipróbáljuk és átengedjük a cenzúrán, aztán csak azokat a mondatokat adjuk ki magunkból, amelyek a másik manipulálásához szükségesek. Általában azért alkotunk mondatokat, hogy hipnotizáljuk velük a másikat – hogy rávegyük valamire, hogy becsapjuk, hogy meggyőzzük. Nagyon ritkán beszélünk azért, hogy kifejezzük, kiadjuk magunkat. Ennek eredményeképpen az emberek közti minden találkozás általában terméketlen. Általában vagy szellemi önkielégítés, vagy manipuláció. Tehát próbálják meg újra, és ezen az alapon mondják meg egymásnak, mi az elvárás alapja. Aztán a jobb időkihasználás érdekében mondják azt, hogy most ezt meg ezt tapasztalom, satöbbi. És ne próbálgassanak! A terápiás helyzet biztonságos vészhelyzet. Mindenfélét kipróbálhatnak és rájöhetnek, hogy a világ nem hullik darabjaira, ha dühösek vagy ha őszinték. És akkor kimehetnek a világba és egy kicsit magabiztosabbak lehetnek. Látni fogják, hogy az emberek nagyon értékelik az őszinteséget, sokkal jobban, mint várnák tőlük. Az biztos, hogy sokan megsértődnek majd és bosszankodni fognak, de jobbára azok az emberek, akiket nem érdemes barátnak fogadni.
CLAIRE: Látom, hogy félénknek tűnsz, és összekulcsolod az ujjaidat, mintha azt keresnéd, hogy mit mondjál.
DON: Hm, te, hm, én, öö, én is észrevettem, hogy csipkedem magamat, és szeretném tudni, miért teszem ezt – miért matatok magamon.
FRITZ: Ja! Na mármost, amit az ember nem verbális szinten tesz, az általában rejtetten vagy nyíltan arra az illetőre vonatkozik, aki még részt vesz a dologban. Ha csipkedi magát, akkor ez azt jelenti, hogy őt akarja csipkedni. (Szünet.) Általában azt tesszük magunkkal, amit másokkal szeretnénk tenni. Csipkedje meg hát őt.
DON: (Nevet, áthajol és megcsípi Claire-t a lábán.) Ez finom csípés volt. (Nevetés.) Talán van benne némi igazság, mert öö, pont mielőtt idejöttünk, mondtam neked, hogy el kéne mesélned az álmod.
CLAIRE: Nyomás alá helyeztél.
DON: Igen, nyomtalak, de szerintem ahhoz nincs közöm, mit teszel, mivel nekem is van saját álmom.
CLAIRE: Eegen.
FRITZ: A nem verbális kifejezésmód másik fontos eleme az a maszk, amit az ember visel. Látják, hogy Claire állandóan grimaszol, Don pedig folyton komoly professzorképet vág. Beszélgessenek egy kicsit az arcukról. Mit látnak? Mit figyelnek meg?
DON: Nos, szeretem az arcodat, de nagyon sokat mosolyog, és öö, szerintem zavarodottságot tükröz, és hogy a mosolyod révén tenni akarsz valamit az emberekkel.
FRITZ: Értelmezi a párját.
CLAIRE: Nos, egyetértek, öö…
FRITZ: És persze minden értelmezés beleavatkozás. Megmondom a másiknak, mit gondol és mit érez. Nem hagyom, hogy felfedezze magát.
CLAIRE: Nos, azt hiszem, ez egészen igaz. Én, öö, a mosolyommal rejtem el az érzéseimet. És, hm, nem szeretek megbántani másokat, vagy túl őszintének lenni. (Mosolyog.) Talán erről van szó. Öö, én úgy látom, nagyon állhatatosan és őszintén nézel – egy kicsit talányosan is.
FRITZ: Hogyan nem akarja megbántani őt? Mondja meg neki, hogy nem akarlak megbántani azzal, hogy ilyen meg ilyen vagyok.
CLAIRE: Öö, talán azzal, hogy őszinte vagyok. (Nevet.) Kimutatni, hogy túlságosan függök tőled, vagy öö, hogy valami olyat akarok, amit nem akarsz megadni nekem.
FRITZ: Látja, amikor abbahagyja a grimaszolást, egészen megszépül.
DON: (Szünet.) Gyönyörű vagy.
CLAIRE: (Nevet.) Ez igazán... (sóhajt) ettől holtvágányra jut a beszélgetés. (Nevet.)

vissza az elejére

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×