Keresés
Kapcsolat, regisztráció


Henri J. M. Nouwen

- életrajz

 

 

 

 

 

 

 

Henri J. M. Nouwen 1932. január 24-én született a hollandiai Nijkerkben, egy hívő katolikus család első gyermekeként. Döntően édesanyja vallásosságának hatására, már kisgyermekkorában rendkívüli érdeklődést mutatott Jézus iránt, a róla szóló történetek töltötték be képzeletét. Húga és két öccse sokszor az áldozó hívők szerepét játszották azokban a játékokban, amelyeket kisiskolás korú bátyjuk szervezett, az áldozópap szerepét osztva saját magára. Nagy szeretetet tanúsított a család tagjai iránt, de olyan fokú törődést követelt magának, sokszor türelmetlenül, amelyet lehetetlen volt megadni számára. Szülei a jezsuiták iskolájába íratták be, ahol átlagos tanuló volt. Figyelmének középpontjában nem a tananyag, hanem a Szentírás és főképp az Oltáriszentség misztériuma állt, és már ekkor eldöntötte, hogy a lelkipásztori hivatást választja.
A Nouwen család viszonylag szerencsésen átvészelte a náci megszállás négy nehéz esztendejét, így Henri tovább folytathatta tanulmányait. 1952-től az utrechti katolikus szeminárium diákja volt, 1957-ben pappá szentelték. A teológiai okfejtések kevéssé érdekelték, a hit lelki vonatkozásai viszont annál inkább, így püspöke jóváhagyásával pszichológiai fakultásokon képezte tovább magát 1964-ig a hollandiai Nijmegenben, utána pedig két éven át az USA-ban, a Kansas állambeli Topekában. Ezután kezdődött meg húsz évig tartó – kisebb megszakításokkal tarkított – egyetemi oktatói pályafutása. 1966-tól Topekaban.
1968-tól szülőföldjén, Amszterdamban és Utrechtben, majd, a doktori cím megszerzése után, 1971-ben az USA-ba visszatérve, a Massachusetts állambeli Yale Egyetemen, végül 1981-től a szintén massachusettsi Harvard Divinity Schoolban tanított.

Mindvégig lelkipásztori teológiakurzusokat tartott, emellett lelkészi feladatokat is ellátott a hallgatók körében. Előadásai népszerűek voltak, a hallgatóság többnyire zsúfolásig megtöltötte a tantermet. Elítélte és kerülte a száraz, dogmatikus stílust. Nem húzott éles határt a tanítás és a lelkipásztorság közé. Úgy vélte, hogy sohasem elegendő az, ha egy előadás Istenről szól; az Evangéliumnak, a Szentléleknek a tanteremben is meg kell nyilvánulnia. Spirituális tanítást csak spirituális módon lehet átadni és tanítani – a lényeg ez esetben nem a tárgyi tudáson van. Magatartása a tanórák során hasonlatos volt az Oltáriszentséget átadó papéhoz: szellemi táplálékot nyújtott át hallgatóinak, amelyet azok átvettek és megemésztettek, a feltámadott Krisztus jelenlétében.
Előszeretettel helyezte előadásai középpontjába János evangéliumát, a Biblia általa legfontosabbnak tartott könyvét. Amikor ezt citálta, vagy erről beszélt, szinte azonosult az apostol misztikus érzékenységével és Jézushoz való intim közelségével, és sok hallgatójából is ki tudta váltani azt a kegyelmi állapotot, ami lehetővé teszi az Ige valódi befogadását. […]. Eredetileg nem készült írónak. A hatvanas évek végén, doktori disszertációjának készítése kapcsán merült fel benne először a gondolat, hogy előadásai és prédikációi megfelelően sajtó alá rendezve, könyvek formájában is kiadhatók lennének.
Első műve Intimacy (Meghittség) címmel 1969-ben látott napvilágot, majd ezt szinte folyamatosan újabbak követték életének hátralévő csaknem négy évtizede során. Henri számára a könyvírás fontos önkifejezési formává, a neki sugalmazott tanítások közvetítő csatornájává vált, s emellett örömét is lelte az írói munkában. Első művei a szolgálat keresztény lelkiségét járták körül – hiszen ez volt az egyetemeken tartott kurzusainak témája is. E témában radikális és sok ellenvéleményt kiváltó nézeteket vallott. Szerinte a keresztény gyógyítónak nemcsak kezelést és terápiát kell adnia az arra rászorulónak, hanem kölcsönösségen alapuló viszonyt kell kialakítania vele, amelynek során neki magának is fel kell tárnia saját sebezhetőségét és gyengeségét, mert csak így tud azonosulni páciense szenvedésével és sebeivel. A példakép ebben maga Krisztus, aki a kereszthalál gyötrelmein keresztül egészen a pokol mélyéig alászállt, és onnan felemelkedve hirdette Megváltóként az üdvözülés lehetőségét akár a legreménytelenebb helyzetből is. Ez a megváltás, a bajtól való megszabadulás kizárólag a betegben magában játszódhat le; a gyógyító csak elősegítheti annak létrejöttét egyfajta barátságos és biztonságos közeg megteremtésével.
Későbbi – 1974 és 1984 között írt – könyveiben a Jézus tanítását követő emberben létrejövő spirituális változások, „utazások” jelentették a fő témát: Miként fedezhetjük fel az erőtlenségben rejlő erőt, a sötétségben megbúvó világosságot, a halálban lakozó feltámadást? Hogyan juthatunk el e spirituális utazások során az ellenségeskedéstől a felebaráti szeretetig, a bálványimádástól az igazi imádságig, a kötöttségektől a szabadságig? Hogyan válik a szegénység, a szenvedés és az alázat Isten áldásának valódi talajává? Mindeme misztikus átalakulások gyújtópontja az Oltáriszentség, hiszen a kenyér és a bor elfogyasztása olyan ünnep, amelyben átélhetjük, hogy „a félelem és a szeretet, az öröm és a bánat, a könnyek és a mosoly együtt léteznek. Az élet és a halál megcsókolja egymást létezésünk minden pillanatában.”
Nouwen rendkívül mozgalmas életet élt, oktatói, írói és lelkészi tevékenysége hosszú és fárasztó munkanapokat eredményezett. Nagyon érzékeny és nagylelkű ember volt, aki nehezen tudott nemet mondani a különféle felkérésekre, hogy még alkalmi előadásokat is tartson, beszédeket mondjon esküvőkön, temetéseken és más rendezvényeken. Túlhajszolt életmódja több alkalommal is súlyos pszichés zavarokhoz vezetett: idegkimerültség, depresszió és álmatlanság lett úrrá rajta, és hosszabb pihenőre kényszerült. Ilyenkor rendszerint egy kolostorban töltött el néhány hónapot, mindenkitől elszigetelten, szerzetesi magányban. Többnyire a Getsemáné trappista kolostorba vonult vissza, ahol Thomas Mertonnal is megismerkedett. Ezek az elvonulások azonban általában a tervezettnél hamarabb véget értek, mivel Henri, magányosnak és elhagyatottnak érezve magát, amint csak tehette, engedett a hívó szavaknak, visszament az emberek közé, és belevetette magát a zajló életbe.
Barátja és életrajzírója, Robert A. Jonas szerint a szüleihez fűződő ellentmondásos viszony kétségkívül nagy szerepet játszott abban, hogy Nouwennek sosem sikerült nyugodt és harmonikus életvitelt kialakítania. Édesapja kötelességtudó, de ugyanakkor siker- és presztízsorientált ügyvéd volt, akitől távol állt a fia által képviselt, a sebezhetőséget és a szegénységet nyíltan felvállaló magatartás. Bármennyire is szerette volna, Henri sohasem tudott közel kerülni apjához, akinek dolgozószobájában olvasatlanul hevertek könyvei.
Édesanyja, akitől kisgyermekkorában a fő inspirációt kapta a papi pályán való elinduláshoz, viszont végig nagy rokonszenvvel kísérte fia pályafutását, sokat levelezett vele és minden művét elolvasta, így 1978-ban, viszonylag hirtelen bekövetkezett halálát Henri súlyos veszteségként élte meg. Ugyanakkor a mama sem volt igazán harmonikus személyiség, javarészt mások szolgálatával eltöltött, túlhajtott életének színfalai mögött megoldatlanok maradtak saját szükségletei és problémái, és ezt a mintát fia is átvette.
Valószínűleg éppen hitének túl szigorúan vett erkölcsi normái tartották vissza Henrit attól, hogy feltárja önmagában a szüleihez való viszony mély rétegeit – pedig éppen ez vezethette volna a velük való megbékélésig és a valódi szeretetig. E magatartás ára viszont, pszichológiai szempontból nézve, egy életen át tartó elfojtás volt. A hetvenes években Henri belső indíttatást kezdett érezni arra, hogy hosszabb időt Latin-Amerikában töltsön az ott élő, szegény sorsú és elnyomott katolikus hívők körében. 1981 és 1984 között több, egyenként néhány hónapos utazás során Peruban, Bolíviában, Guatemalában, Mexikóban és Nicaraguában járt.[…]

1985-ben Nouwen hat hetet a franciaországi Troslyban található Bárka (L`Arche) közösségben töltött, amelyet a kanadai-francia katolikus családból származó filozófiaprofesszor, Jean Vanier alapított 1964-ben. Vanier-t mélyen bántotta az, hogy a társadalom kirekesztettként bánik az értelmi fogyatékos emberekkel és elmegyógyintézetekbe zárja őket. Otthagyva az egyetemi katedrát, olyan közösséget hozott létre, amelyben ő, és „normális”, de nem orvosi végzettségű társai együtt, egy fedél alatt éltek néhány fogyatékossal, és mint „segítők” gondoskodtak ellátásukról. E közösség mintájára újabbak és újabbak jöttek létre, és a Bárka világméretű mozgalommá vált.
Az itt töltött hetek és a Vanier-vel folytatott beszélgetések világossá tették Henri számára, hogy valami olyasmire talált rá, amit régóta keresett: egy olyan közösséget, amelyben a krisztusi tanítás a mindennapi életben testesül meg.
Nem vállalt újabb szemesztert a Harvardon, hanem, miután újabb kilenc hónapot Troslyban töltött, 1986-ban beköltözött a kanadai Torontóban működő, Daybreak nevű Bárka közösségbe. Napközben és este a közösség lelkipásztori feladatait látta el és írói munkáját végezte, a reggeli órákra viszont igazi segítői feladatot kapott: a közösség legtöbb gondozást igénylő tagját, Adam Arnettet kellett a felkelésben, a tisztálkodásban, a reggeli elfogyasztásában segíteni, végül eljuttatni őt a közös foglalkozások helyszínére. Az eleddig papi cölibátus elszigeteltségében élő, ráadásul tanítványai és barátai által sokszor szórakozott professzornak és kétbalkezesnek titulált, több mint ötvenéves férfi számára eleinte ijesztő és megoldhatatlannak tűnő feladatnak látszott a sem beszélni sem normálisan mozogni nem tudó, a külvilág felől jövő ingerekre látszólag nem reagáló, emellett gyakori és súlyos rohamokat kiváltó epilepsziában szenvedő fiatalember ellátása. Ahogy azonban telt az idő, egyre vonzóbbnak találta ezt a munkát, és rájött arra, hogy Adam nem elsősorban a segítés tárgya, hanem igazi tanítómester számára. Rá kellett hangolódnia arra az övéhez képest nagyon lassú életritmusra, amelyet a siettetési kísérletekre rögtön epilepsziás rohammal reagáló fiú igényelt. Úgy érezte, hogy Adam szívében maga a meghurcolt és megfeszített Jézus lakozik, a maga sebezhetőségével, kiszolgáltatottságával és néma szenvedésével. A közöttük kialakult rendkívül szoros, nagy részben testi kontaktus segített ezt megtapasztalni; a szenvedő Krisztussal, mint a keresztény hit súlypontjával kapcsolatba kerülni; megérezni azt, hogy minden, saját személyiségünk által táplált látszat ellenére mi magunk is ugyanilyen kiszolgáltatottak vagyunk saját sorsunknak; átélni Krisztus mindennek ellenére felénk áradó szeretetének misztériumát.
Sokszor magával vitte a fiút előadásaira, és bemutatta őt a Bárkát felkereső, lelki problémákkal küzdő embereknek, akiken sokszor már az is sokat segített, ha eltöltöttek néhány közös étkezést Adammel.
Az elkövetkező évek súlyos megrázkódtatásokat tartogattak Henri számára. 1988-ban minden addiginál súlyosabb lelki összeomlást élt át. A krízis közvetlen kiváltó oka egy szoros baráti kapcsolat hirtelen megromlása volt, ami teljesen felborította amúgy is törékeny lelki egyensúlyát, és egy hosszú, szenvedésekkel teli időszakhoz vezetett. Henriből elemi erővel törtek fel az ego és főképp a test addig elfojtott és kikompenzált kívánságai. „Itt voltam én, az író, aki a spirituális életről ír, akit úgy ismernek, hogy szereti Istent és reményt nyújt az embereknek, kiütve, a padlón, teljes sötétségben” – írta naplójába az idő tájt.
Teljességgel képtelenné vált arra, hogy ellássa feladatait a Bárkában, ezért Winnipegbe vitték egy intézetbe, ahol keresztény lelki gyógyítók vették kezelésbe, és megtanították arra, hogy legyen jóban saját testével, és ne mint valami bűnöst kezelje azt. „Sohasem érezheted biztonságban magad a saját testedben… Hajlamos vagy legyőzendő ellenségként tekinteni rá. De Isten azt kívánja, hogy jóban legyél vele… a tested igényli, hogy megragadják és ő is megragadjon, hogy megérintsék és hogy ő is érintsen” – jegyezte le egy másik naplójegyzetbe. E jegyzetek évekkel később, The Inner Voice of Love (A szeretet belső hangja) címmel jelentek meg.
Tudatosult benne az is, hogy a világban senkitől, még a legjobb baráttól sem várhat feltétel nélküli, örökké tartó szeretetet, ezt az érzést kizárólag az Istennel való mély kapcsolatban élheti át. Hat hónap elteltével, lelki egyensúlyát visszanyerve, jó fizikai állapotban tért vissza megszokott életébe. Ez a legmélyebb krízis egyben az utolsónak is bizonyult. Henri istenhite letisztult, új dimenziókkal gazdagodott, ennek lenyomata a fő művének tekinthető A tékozló fiú hazatérése című kötet.
Életének utolsó évtizedében Henri Nouwen bekerült a legismertebb kortárs keresztény szerzők közé. Amerikában nemcsak a katolikus, hanem a különféle protestáns egyházakhoz tartozó hívők körében is nagy népszerűségnek örvendett. Hillary Clinton, az akkori First Lady első számú spirituális olvasmányának nevezte A tékozló fiú hazatérését. Könyveit a nagy európai nyelvekre is lefordították.[…]

Érdeklődési köre szélesedett, baráti kapcsolatokat kezdett ápolni sok művésszel, köztük nem hívőkkel is. Egyszer megtekintett egy cirkuszi előadást, és a légtornász csoport, a Rodleigh-család produkciója ámulatba ejtette. Összebarátkozott velük, és igyekezett időt szakítani arra, hogy rendszeresen találkozzanak. A keresztény magatartás kitűnő metaforájának tartotta azt a mozzanatot, amikor a légtornász ugrása végén passzívan kinyújtja a kezét, rábízván magát a fogóra, aki majd elkapja azt.
1989-ben Kaliforniában meglátogatta Eknath Easwaran hindu meditációs mestert, akinek tanításai mély hatást tettek rá, és néhány tőle tanult technikát imaéletébe is beépített. A keleti vallások iránti érdeklődése és tisztelete nem volt újkeletű, hiszen a zen buddhizmussal már a hetvenes években megismerkedett, amikor buddhista szerzetesekkel együtt vett részt a vietnami háború elleni tüntetéseken. Egyik könyvében Lisieux-i Teréz és Charles de Foucauld mellett Rámakrisnát és a Dalai Lámát is felsorolja azon „szent arcok között, amelyek beragyogják lelke rejtett határmezsgyéit”. Mindez azonban nem érintette katolikus hite sziklaszilárd magját; e hit követése volt mindig kizárólagos javaslata embertársai számára.
Növekvő népszerűségéből adódóan Henri egyre több levelet kapott olvasóitól, amelyeket egyenként, személyesen válaszolt meg. Özönlöttek felé a különféle felkérések is: cikkek írására, interjúkra, előadások tartására, különféle rendezvényeken való részvételre. Nagylelkű alaptermészetéből adódóan nagyon nehezen tudott nemet mondani bármire is. A nemritkán tizennyolc órás munkanapok megviselték szervezetét, ezért úgy döntött, hogy 1995 őszétől egy évre megválik a Bárkától és szabadságra megy. Néhány hónapot egy barátjánál töltött, de a következő év februárjában az Adam romló egészségi állapotáról szóló hírek visszaszólították. Az akkor harmincnégy éves fiú szívét az epilepszia elleni gyógyszerek annyira legyengítették, hogy életfunkcióit csak az intenzív osztály oxigénsátra alatt lehetett fenntartani. Henri visszatérése után néhány nappal, miután szülei és a közösség ápolt és segítő tagjai végső búcsút vettek tőle, meghalt. A halála előtti és utáni néhány nap rendkívül mély spirituális élményt jelentett a hozzá közelállók számára. „Itt van az az ember, aki bárki másnál jobban összekapcsolt engem saját belső énemmel, a közösséggel és Istennel. Itt van az az ember, akit gondoznom kellett, de aki közben magával ragadott a saját életébe és szívébe, olyan hihetetlenül mélyen. Itt van a tanítóm, aki egy szót sem tudott sohasem mondani nekem, mégis többet tanultam tőle, mint bármelyik könyvből, professzortól vagy lelki vezetőtől” – idézi fel a fiú halálos ágyánál feltörő gondolatait Adam, God’s Beloved (Adam, Isten szeretettje) című posztumusz könyvében.
Egy 1989-ben bekövetkezett, súlyos sérüléssel járó és csaknem végzetes kimenetelű autóbalesetben élesen szembesült a halál kérdésével, amely aztán élete utolsó éveiben született írásainak visszatérő témája lett. Kedvenc halálmetaforája a „hazatérés” volt, abban az értelemben, ahogyan azt a tékozló fiú története kapcsán is megfogalmazta. A keresztény embernek nem szabad félnie az elmúlástól, épp ellenkezőleg: az üdvözítő kegyelem megnyilvánulásának kell tekintenie azt, amellyel végleg Istenéhez térhet, hiszen hite középpontjában éppen Jézus megváltó kereszthalála áll. Egyik alkalommal így beszélt egy temetési szertartáson: „Az, ahogyan Jézus eltávozott, meghívás ma arra, hogy életünket mint a megrögzültségeinktől a dolgok igazi természete felé való állandó elmozdulást, a szabadság és a függetlenség fokozatos megtapasztalását fogjuk fel; a múltunkkal való szakítás folyamatát, amelyben a végső elválás egyben a végső függetlenséget is jelenti. Az élet iskola, amelyben meg kell tanulnunk nem kötődni a világhoz. Ha pedig ez így van, akkor az elkerülhetetlen halál ténye nem a minden erőfeszítést romba döntő, kegyetlen sorsot jelképezi többé, hanem inspirációt ad arra, hogy mélyebben megértsük a dolgokat.” Amennyiben a halál a világgal és Istennel való végső megbékélés jegyében következik be, akkor annak ténye a barátok és a hozzátartozók számára sem fájdalmat, hanem inkább katartikus megszabadulás élményt jelent.
Ezzel összefüggésben Henri sokszor hangsúlyozta, hogy Isten elsősorban termékenységet, nem pedig termelékenységet kíván tőlünk, bár bizonyos mértékig természetesen az utóbbira is szükség van. „Termékenynek lenni” azt jelenti, hogy képessé válunk befogadni és magunkból kiárasztani Isten jelenlétét, végtelen szeretetét és könyörületességét. Ez a mindennapok sikerein és kudarcain, örömein és szenvedésein felülemelkedett, magasabb síkon megvalósuló, hálával és boldogsággal teli létbe vezet el, amelyben a halál elfogadása sem jelent problémát. Eddig eljutni többnyire csak hosszú folyamat eredményeként lehet. Maga Henri 1994-ben, egy díj átvételekor a következőket mondta: „Ne romantizáljanak engem. Szó sincs arról, hogy valami drámait vittem volna véghez. Tény viszont, hogy még mindig hajlamos vagyok versengeni. Még mindig vannak ambícióim. Még mindig sokat idegeskedem – de olyan emberek közösségében, akik állandóan visszavezetnek az igazság felé.”
Adam halála után Henri szervezete sem bírta már sokáig. 1996 őszén éppen Hollandiában tartózkodott, és egy ottani csoporttal Szentpétervárra készült A tékozló fiú hazatérése képet megtekinteni, amikor rosszul lett, és szívpanaszokkal kórházba került. Néhány nappal később, szeptember 21-én kora reggel egy hirtelen roham végzett vele.
„Mi, a barátai világosan emlékszünk Henri emberi gyöngeségeire, különösen a telhetetlen sóvárgásra és a kísértésekre, amelyek lelkének mélységeiből törtek fel. Eszünkbe jutnak könyvei – összesen több mint negyven –, amelyeknek középpontjában mindig ő maga állt, bátran, egyik lábával a saját önmegvetésének sötét árnyékában, a másikkal pedig az isteni szeretet fényében. Tudjuk, hogy mindnyájunkért állt ott, oly egyszerűen és szépen bemutatva azt, hogyan is fest ez a vad és veszélyes vidék, az emberi és az isteni határmezsgyéje” – írta Robert A. Jonas nem sokkal barátja halála után. Henri Nouwen irodalmi hagyatékát a Torontóban működő Nouwen Literary Center gondozza. (Lásd a www.nouwen.org és a www.nouwen.net weboldalakat.)

vissza az elejére

 

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×