Keresés
Kapcsolat, regisztráció


Ken Wilber: A Működő Szellem rövid története

- részletek a könyvből

 

Felemelkedés és alászállás

 

A Kozmosz négy sarka

K: Tehát nem tévedek, ha azt állítom, hogy szerinted a racionális-ipari világkép napja leáldozóban van?
KW: Amennyiben pontosítjuk, hogy mit is jelent ez. A modernitás − és „modernitáson” a racionális-ipari világképet értem, nagyjából magát a felvilágosodást és következményeit − számtalan hasznos és kiváló célt szolgált. Említsünk meg néhányat: a demokrácia kialakulása; a rabszolgaság eltörlése; a liberális feminizmus kialakulása; a művészet, a tudomány és az erkölcs szétválasztása (erre később visszatérünk); az empirikus tudományok óriási fejlődése, köztük a rendszertudományok és az ökológiai tudományok kialakulása; az átlagos élettartam meghosszabbodása közel három évtizeddel; a relativitás és a perspektivizmus elterjedése a művészet, az erkölcs és a tudomány területén; az etnocentrikus erkölcsi szemlélet felváltása világcentrikus erkölcsi szemlélettel és általában a különféle zsarnoki hierarchiák megszüntetése.
Mindezek bámulatra méltó eredmények, és véleményem szerint az antimodernista kritikusok, akik harsányan elítélik a modernitást, miközben élvezik az áldásait, végtelenül képmutatók.
Másfelől viszont a modernitás lelkes hívei, akik szerint a modernitás nem más, mint folyamatos, szédületes haladás, figyelmen kívül hagyják azokat a makacs problémákat, amelyeket a modernitás sohasem volt képes megoldani, és valószínűleg nem is fog soha.
K: Vagyis a modernitás belső problémáit és korlátait.
KW: Igen, amelyek a racionális-ipari világképben rejlenek.
K: Hogyan tudjuk akkor meghaladni a modernitást, hogyan válhatunk posztmodernekké?
KW: Nagyon leegyszerűsítve azt mondhatnánk, hogy a modernitás − a racionális-ipari világkép − meghaladása és megőrzése azt jelentené, hogy − ami a dolog meghaladás részét illeti − (1) nyitottnak kell lennünk a puszta racionalitáson túlmutató tudatállapotokra, és (2) ezeket olyan gazdasági-technológiai struktúrákba kell ágyaznunk, amelyek túllépnek az ipari társadalom struktúráin. Egyszóval tudatváltásnak kell végbemennie, amelyet intézményi változások is kísérnek. Külön-külön egyik sem elegendő.
K: Tehát túl kell lépnünk a ráción és az iparon.
KW: Igen, noha természetesen a racionalitás és az ipar is része lesz az új világképnek, de már csak egy kiegyensúlyozottabb, átfogóbb, integráltabb világkép összetevőiként, amely megőrzi, de kordában is tartja az ipart és a racionalitást; amelynek jelszava a fenntartható racionalitás és a fenntartható ipar lesz.
Ma ugyanis a korlátozatlan racionalitás és ipar olyan, mint egy rosszindulatú daganat a közösség testében, amely továbbterjedve áttétek egész sorát szórta szét mindenfelé. A ráció és az ipar áthágja határait, túllép szerepkörén, és beszivárog a legkülönfélébb zsarnoki hierarchiákba. A modernitás meghaladása azt jelenti, hogy ezeket a túlzó követeléseket meg kell tagadni, illetve le kell faragni, de jótékony hatásaikat az új világban is meg kell őrizni. Az eljövendő átalakulás tehát meghaladja és megőrzi majd a modernitásnak ezeket az elemeit, beépítve mindazt, ami a lényegükhöz tartozik, ugyanakkor korlátozva hatalmukat.
És persze ez az új átalakulás, amelyre mindannyian vágyunk, szintén kitermeli majd a maga új, ám ugyanolyan makacs problémáit és könyörtelen korlátait. A racionális-ipari társadalmak néhány problémáját szerencsére megoldja, ám új problémák kerülnek majd napvilágra.
Ha ezt értjük közelgő átalakuláson − nem pedig valamiféle vad utópia jegyében született új kort −, akkor igen, úgy hiszem, ez az átalakulás már a küszöbön áll.


A négy negyed

 

K: A közelgő átalakulásnak tehát része a tudatállapotok és az intézmények megváltozása is.
KW: Többek között. Egy alapvetően új világkép fog kialakulni, amely új gazdasági és technológiai alapra épül rá, az emberek újfajta éntudatra tesznek szert, amely új viselkedési minták kialakulásához vezet.
K: És ezzel elérkeztünk a négy negyedhez. De mielőtt beszélgetni kezdenénk róluk, szeretném megkérdezni, hogyan jutottál el ehhez a felosztáshoz? Máshol ezt még nem láttam, és kíváncsi volnék, honnan vetted.
KW: Úgy érted, milyen gondolati úton jutottam el a négy negyed fogalmáig?
K: Igen.
KW: Ha áttekinted az „új paradigma” legkülönbözőbb elméleteit − a holizmustól az ökofeminizmuson át a mélyökológiáig és a rendszerelméletig −, azt veszed észre, hogy mindegyiknek megvan a saját holarchiája, illetve hierarchiája. Még a hierarchiaellenes ökofilozófusoknak is megvan a saját hierarchiájuk, ami általában valahogy úgy hangzik, hogy: az atomok a molekulák részei, azok a sejtek részei, azok az egyedi szervezetek részei, azok a családok részei, azok a kultúrák részei, azok pedig a bioszféra egészének a részei. Ez az ő alapvető hierarchiájuk, illetve holarchiájuk, és a „bioszféra” mibenlétével kapcsolatos vitáktól eltekintve ez egy eléggé helytálló holarchia.
Az ortodox kutatóknak is megvan a maguk hierarchiája. Az erkölcsi fejlődésnek, az énfejlődésnek, a kognitív fejlődésnek, a szükségleteknek, a védekezési mechanizmusoknak egyaránt megvan a maguk hierarchiája. És általában ezek is eléggé helytállóak. Aztán a marxizmusnak, a strukturalizmusnak, a nyelvészetnek, a programozásnak is megvan a fejlődési holarchiája − a holarchiák száma egyszerűen végtelen.
Egyszóval: akár tudatosítjuk ezt, akár nem, a világról eddig készített térképek legtöbbje bizony holarchikus, egyszerűen azért, mert a holarchiák megkerülhetetlenek (mert a holonok megkerülhetetlenek). Száz meg száz ilyen holarchikus térkép készült már a világon − Keleten és Nyugaton, Északon és Délen, az ókorban és a modern korban −, és sok közülük a térképkészítőt is magában foglalja.
Úgyhogy egyszer csak elkezdtem felvázolni ezeket a − hagyományos és modern, keleti és nyugati, premodern, modern és posztmodern − holarchikus térképeket, az égvilágon mindent, a rendszerelmélettől a létezők láncolatáig, a buddhista vidnyánáktól Piaget-ig, Marxig, Kohlbergig, a vedantikus kósákig, Loevingerig, Maslow-ig, Lenskiig, a kabbaláig és így tovább. Több száz ilyen térképem volt írótömbből kitépett kis lapokon, az egész padlót beborították.
Először azt hittem, hogy ezek a térképek mind ugyanarról a tájról készültek. Azt gondoltam, hogy nyilván egy lényegében azonos holarchiának a különféle változatai, hiszen olyan sok a hasonlóság és az átfedés. Úgy képzeltem, hogy ha összevetem őket egymással, talán rábukkanok az egyetlen, alapvető holarchiára, amelyet mindegyik a maga módján próbált leképezni.
Minél tovább próbálkoztam, annál nyilvánvalóbbá vált, hogy ez nem lehetséges. A különféle holarchiák között tagadhatatlanul sok volt a hasonlóság, mégis volt néhány alapvető momentum, amelyek tekintetében erősen eltértek, bár az eltérések pontos mibenléte egyáltalán nem volt világos. Attól pedig végképp összezavarodtam, hogy egyes holarchikus térképeken a fejlődés során nagyobb holonok jöttek létre, másokon pedig kisebbek (akkor még nem jöttem rá, hogy az evolúció a nagyobb mélység és kisebb kiterjedés irányába hat). Tanácstalan voltam, többször elhatároztam, hogy feladom, mert úgysem jutok egyről a kettőre.
Ám ahogy tovább nézegettem ezeket a különféle holarchiákat, lassan derengeni kezdett, hogy valójában négy eltérő típusú holarchiáról, holisztikus szekvenciáról van szó. Ahogy te is megállapítottad, tudomásom szerint ez még senkinek sem tűnt fel eddig; lehet, hogy éppen azért, mert annyira egyszerű az egész, rám mindenesetre az újdonság erejével hatott. Amint az összes holarchiát elhelyeztem a négy csoport valamelyikében − azonnal egyértelmű volt, hogy melyiknek hol a helye −, nyilvánvalóvá vált, hogy egy adott csoportba tartozó holarchiák mindegyike ugyanazzal a tájjal foglalkozik, összesen azonban négy különböző tájról van szó.
K: S ezt a négy tájat, ezt a négy különféle típusú holisztikus szekvenciát nevezed te a négy negyednek.
KW: Igen, ezeket szemlélteti az ábra. [...] Hangsúlyoznom kell, hogy ez az ábra csak egy-két példát említ mindegyik negyedre, de azt hiszem, ennyiből is világos, hogy mire gondolok.

Ekkor a következő kérdés vetődött fel bennem: a holarchiák különböző típusainak mi közük van egymáshoz? Hiszen az lehetetlen, hogy négy gyökeresen más holisztikus szekvenciáról van szó. Kell lenni közöttük valamiféle érintkezési pontnak.
És akkor végre-valahára rájöttem, hogy a négy negyed közös alapja egy hihetetlenül egyszerű dolog. A négy holarchiatípus a holonok belsejére, illetve külsejére vonatkozik, azok individuális, illetve kollektív megjelenési formájában − ez összesen négy: így jön tehát létre a négy negyed.
Kinn és benn, egyes szám és többes szám − ezek a legegyszerűbb különbségtételek közé tartoznak, s a négy negyed ezeknek az − összes holonra vonatkozó − igen egyszerű aspektusoknak a leképezése, legalábbis énszerintem. Mind a négy holarchiatípus valóságos holonok valóságos aspektusait képezi le, ezért tapasztaljuk azt, hogy mind a négy típus makacsul, újra meg újra feltűnik a világ különböző pontjain és korszakaiban készített térképeken.
Úgy látszik, hogy a valóság alapköveiről van szó: úgyszólván felfedeztük a Kozmosz négy sarkát.

vissza az elejére

Felemelkedés és alászállás

K: A következőkben arról szeretnénk beszélni, hogy a szellemi látásmód miképp múlt ki apránként a nyugati civilizációból. Arról a jelenségről tehát, amelyet te síkvilágnak nevezel.
[...]
Elmagyaráznád, mit értesz ezen?
KW: Egyelőre maradjunk csak a bal felső negyednél, vagyis az egyéni tudat spektrumánál, amely kb. kilenc alapvető tudati szintet tartalmaz. Ha vetünk egy pillantást az alábbi ábrára, lényegében ugyanezt a spektrumot láthatjuk, azaz a tudat nagy holarchiáját, ahogy Plótinosz, illetve Aurobindó ábrázolja. És ne felejtsük, hogy ezt a holarchiát egyikük szerint sem úgy kell elképzelni, mint egy létra fokait, hanem inkább úgy, mint egymásba ágyazódó, körkörös dimenziók sorát.

Tulajdonképpen az az érdekes, hogy − amint Lovejoy kifejti − többnyire ez a nagy holarchia volt a keleti és a nyugati emberiség uralkodó, hivatalos filozófiája fennállásának túlnyomó részében. A föld, az ember és az ég (vagy menny) holarchiájának kezdetleges változata még a legkorábbi gyűjtögető kultúrákban is megtalálható. Csögyam Trungpa például igen meggyőzően érvel e mellett az állítás mellett Sambhala. A szent harcos ösvénye című remek könyvében. Ezt az alapvető holarchiát később részletesebben kidolgozták, így a következő holarchia jött létre: anyag, test, elme, lélek és szellem (s ez sok esetben még további alosztályokkal egészül ki). Ám a lényeg az, hogy ez a nagy holarchia ilyen vagy olyan formában az emberi történelem túlnyomó részében szinte az egész emberiség kulturális hátterének a része volt.
Egészen addig a korszakig, amelyet Nyugaton felvilágosodásnak neveznek. A felvilágosodás alapvető paradigmája a valóság egészét − a nagy holarchiát is beleértve − empirikus, monologikus módszerekkel térképezte fel. Jó szándékú, ám rendkívül zűrzavaros kísérlet volt ez arra, hogy a mikroszkóp monologikus tekintetének fényében megértsék a tudat, a morál, az értékek és a dolgok értelmének a mibenlétét.
És mit gondolsz, mi történt? A belső mélységek eltűntek, mint a kámfor. A monologikus tekintet sehol sem lelte őket, így hát hamarosan nem létezőnek, illuzórikusnak, másodlagosnak vagy epifenomenálisnak nyilvánították őket − mindezek pusztán udvarias kifejezések arra, hogy „nincsenek”. Az „én”-eket és a „mi”-ket „az”-okká redukálták − atomisztikus vagy holisztikus „az”-okká, előítélettől függően −, amelyek azonban a legjobb esetben is csak a funkcionális illeszkedés kritériumának feleltek meg.
Az egymásba szövődött „az”-ok egyike sem nevezhető jobbnak, mélyebbnek, magasabb szintűnek vagy értékesebbnek: mind csupán egyformán lapos, végtelenül fakó felszínek, amelyek objektív rendszerekben surrannak ide s tova, és amelyeknek fogalmuk sincs arról, hogy mi az érték, a mélység, a minőség, a jóság vagy a szépség.
K: Ezt a világot nevezed síkvilágnak.
KW: Igen. Arról is szóltunk, hogy ez jó is meg rossz is. A modernitás jó híre az volt, hogy a nagy hármasság tagjai − a művészet, a tudomány és az erkölcs − szétváltak egymástól. A rossz hír pedig az, hogy elmaradt az integrálásuk, s ez lehetővé tette, hogy a robbanásszerű fejlődésnek indult tudomány gyarmatosítsa és leigázza az „én” és a „mi” tartományait.
A felvilágosodás paradigmájának a hátulütője tehát az volt, hogy a bal oldali dimenziókat jobb oldali megfelelőikre redukálta, abból a megfontolásból, hogy az empirikus külsőségek egyszerű leképezésén túlmenően nem létezik olyan tudás, amely méltó lenne a tudás névre − ezt nevezzük a természet visszatükrözésének vagy más néven reprezentációs paradigmának. Csakhogy ez a paradigma figyelmen kívül hagyta magát a térképkészítőt − a tudatot, a bensőt, a bal oldali dimenziókat −, és az eredmény nem volt más, mint lapos, fakó felszínek könyörtelenül színtelen világa.
Így hát John Locke, a „felvilágosodás tanítómestere” nyomdokain haladva megkezdődött a nagy modern térképkészítő játék: térképezzük fel az egész Kozmoszt empirikus módszerekkel. Csakhogy − és erről fogunk most beszélni − egy jó évszázaddal azután, hogy a Kozmosz objektív „az”-okká való átalakításának játéka elkezdődött, a felvilágosodás örökösei egy szép napon felébredtek, és jeges rémülettel állapították meg, hogy egy olyan világmindenségben élnek, amelyből tökéletesen kiveszett a minőség − olyan világban, amelyet megfosztottak minden értékrendtől, jelentéstől, tudattól, minőségtől és önértéktől. A külsőleges jellemzők leképezése folyamán minden belső mélységet kizsigereltek, mindent kibeleztek, ami csak a kezük ügyébe került, a beleket pedig kitették száradni a monologikus tekintet tűző napfényére.
A Felvilágosodás vértelen testét aztán végül tanácstalanul, döbbent tekintetektől kísérve kitolták a halottaskamrába − és kezdetét vette a posztmodern lázadás. A posztmodernizmus, a posztfelvilágosodás, a posztempirizmus: mert valami mélységesen, mélységesen elromlott.
K: Összeroskadt a Kozmosz.
KW: Igen. A monologikus program egyetlen elsöprő mozdulattal döntötte romba a lét, a tudat és a mélység belső dimenzióit, azaz a tudat nagy holarchiáját. A tudatot − akár preperszonális, akár perszonális, akár transzperszonális tudatról van szó − a monologikus tekintet sehol sem találja. Tehát nyilván nem is létezik. Igazából nincs is.
Alapjában véve ezért van az, hogy a nagy holarchia egyedül a modern nyugati világban nem hozzáférhető.

vissza az elejére

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×