Keresés
Kapcsolat, regisztráció

Elisabeth Lukas:
Mondj búcsút a kiégésnek!

 

– részletek a könyvből

 

 

 

 

Elisabeth Lukas

 

 

 

 

 

 

 

Néhány szó előzetesen

A kiégési vagy burnout-szindróma eredetileg divatbetegségnek számított. Szorosan kapcsolódott a segítő foglalkozásúak tipikus tüneteihez, vagyis ahhoz a kimerültséghez és erőtlenséghez, amit sok segítő lankadatlan fáradozásai következtében tapasztal. Miközben megválaszolatlanul maradt a kérdés, hogy valóban kívánatos, szükséges és értelmes-e ez a lankadatlan fáradozás… Ismerjük ugyanis a segítő tevékenységnek egy olyan típusát, amely a segítettet gyámoltalanná és függővé teszi, amelyet a másik fél tolakodónak és terhesnek érez, vagy amely szorosan odaköti őt a segítőhöz, és végtelen hálára kötelezi – ez pedig nem mindig öröm. Az effajta segítésnek aligha lesz jó vége. Az eredetileg fellépő kiégés mellé az a csalódás is társul, amelyet a segítők a csekély vagy kevéssé tartós eredmény láttán éreznek, és amely – nem kizárólag, de mindenekelőtt – az emberekkel végzett nem megfelelő munka velejárója.

Időközben a divatbetegségből népbetegség lett. A segítő szakmáktól sok foglalkozási ág képviselői átvették azt a gondolatot, hogy azoknak az embereknek, akik nem érzik jól magukat a munkahelyükön, mert okkal vagy ok nélkül úgy vélik, hogy túlterhelik, kizsákmányolják, kihasználják vagy agyonhajszolják őket, pihenőidőre van szükségük annak érdekében, hogy testük és lelkük ne merüljön ki teljesen. A múlt században idegösszeomlásnak nevezték ezt az állapotot – napjainkban pedig kiégés miatt veszik betegállományba egy időre a háziorvosok a pácienseiket, amint a „nem bírom tovább” és a „teljesen kész vagyok” állapot első jelei mutatkoznak rajtuk. Többnyire azt remélik, hogy a pihenés, a kikapcsolódás és annak lehetősége, hogy a betegek egy meghatározott ideig bizonyos távolságból tekinthetnek a munkájukra, beindíthatja azt a regenerálódási folyamatot, ami után a páciensek megerősödve térhetnek vissza munkahelyi teendőikhez. Ám ez a remény a társadalombiztosítási statisztikák szerint kevéssé teljesedik be.

Van azonban a problémának egy másik arca is. Ismerünk ugyanis olyan embereket, akik szorgalmasan és megszakítás nélkül dolgoznak, mégsem égnek ki soha. Ugyanúgy, mint ahogyan vannak segítők, akik valóban mindenki megelégedésére tevékenykednek, s közben a munkájuk fölött érzett örömet is megőrzik. Vannak emberek, akik még előrehaladott korban is elismerésre méltó teljesítményre képesek, és közben életerősek és egészségesek maradnak. Nyilvánvalóan van valami, ami nem a körülményekből adódik, hanem az embertől függ, benne magában gyökerezik, s ez a valami alapvetően meghatározza, hogy valakit fenyeget-e a kiégés veszélye, vagy sem. Ennek a „valaminek” akarunk a könyv első részében a nyomára bukkanni. Mert ha megtaláljuk, akkor az olvasó követheti azt, és a külső körülmények – legyenek bár mégoly gyötrelmesek is – elveszítik a fölötte gyakorolt hatalmukat.

 

Útmutató az alvászavarok megszüntetéséhez

1. Helyezkedjünk el nyugodtan, kényelmesen az ágyunkban annak tudatában, hogy itt az elkövetkező órákban a lehető legjobb regenerálódásra fog sor kerülni, akár alszunk, akár nem. Ami azt jelenti, hogy az ember mint szellemi személy távolságot tart a saját testétől, és nem törődik vele. A jelszó így hangzik: „A testem jól van, és ennyi elég.”

2. Aztán az összes gondot, kétséget, jövőre vonatkozó aggodalmat, bűntudatot, bosszúságot, frusztrációt és minden egyebet, ami a lelkünket nyomasztja, határozott mozdulattal pakoljuk bele egy dobozba, hozzunk gondolatban egy zsineget, tekerjük vele körbe a dobozt, és kössük át szorosan. Az átkötött csomagot vigyük a pincébe, csukjuk be a pinceajtót, és fordítsuk rá a kulcsot. Fontos, hogy ezt a szimbolikus cselekedetet lépésről lépésre magunk elé képzeljük, hogy biztosak lehessünk benne: a „csomag tartalma” nem férkőzhet alvásunk és álmaink közelébe, semmilyen hátsó ajtón nem lopakodhat ki. Végül biztosra ígérjük meg magunknak, hogy másnap kipihenten, egy kiadós reggeli után majd kinyitjuk a pincét, egyenként kivesszük a problémákat a dobozból, és minden egyes darabbal vagy megbirkózunk, vagy eltávolítjuk, vagy egyszerűen csak kibírjuk. Akkor majd meglesz az ehhez szükséges energiánk. Hangozzék így a jelszó: „Én határozom meg, hogy mikor foglalkozom valamivel és mikor nem!”

3. Miután a test kellemes melegben pihen, és a lélek megkönnyebbülten „ringatózik”, az Én szabaddá válik arra, hogy szellemi magasságokba emelkedjék. Elérkezett a hálaima ideje. Hogy ez mit jelent? Higgyék el nekem, a hálaimánál nincs hatásosabb altatószer! És ehhez nem kell vallásosnak lenni, még azt sem kell tudni, kinek mond köszönetet az ember, de naponta legalább egyszer – legjobb, ha elalvás előtt – tisztázzuk magunkban, mennyi mindent meg kell köszönnünk. Mennyi okot találhatunk erre mindannyiunk életében! Megköszönhetjük, hogy nem kell éheznünk, hogy nem fekszünk az intenzív osztályon, hogy tudunk mozogni, hogy látunk és hallunk. Hogy szabad országban élünk, békében. Hogy egészséges a gyerekünk, hogy nem vagyunk munkanélküliek, hogy nem az utcán élünk. Hogy iskolai oktatásban részesülhettünk, és talán még szakmát is szereztünk. Hogy vannak körülöttünk emberek, akik szeretnek bennünket… Hiszen semmi sem magától értetődő. Elegendő, ha minden este kiválasztunk egyet az okok közül, amelyek hálára indítanak bennünket, és örülünk neki. Az átérzett hálának hihetetlen gyógyító hatása van: visszavezeti az embert énjének lényegéhez. Lecsillapít minden görcsös vágyat (a kérő imák esetében ez nem így van!), elapaszt minden fájdalmas bánatot, és a horizonton feltűnik annak belátása: „Valóban megajándékozott vagyok. Minden úgy van jól, ahogy van.”

4. A hálaimák altatódalok. Ám mielőtt engednénk, hogy dallamuk álomba ringasson bennünket, még egy „helyről” meg kell emlékeznünk, amire én legszívesebben az „oltalmazottság helye” kifejezést használom. Tapasztalatom szerint minden ember képes arra, hogy emlékei tárából kiválasszon egy tájat, ami az „oltalmazottság helyét” idézi fel benne. A kiválasztott táj messzemenően egyedi, s olykor több terápiás beszélgetésre is szükség van felszínre hozatalához. De megtalálható! Van, akiben egy hegyi legelő képe tárul fel kolompoló tehenekkel, van, aki virágzó rétre gondol fölötte a kék éggel. Mások számára egy eldugott tóparti nádas jelenti ezt a helyet, vagy egy pálmákkal övezett homokos tengerpart, a vízen ringatózó kikötött csónak, egy félhomályos barlang a hegyekben, egy meleg kunyhó a téli erdőben, egy oázis a sivatagban…

5. Az „oltalmazottság helye” nem definiálható olyan helyként, amely ebben a világban lenne található, még akkor sem, ha „világi” képként jelenik meg, hiszen csak így tárulhat fel előttünk. Amint megtaláltuk, azt is meg tudjuk tanulni, hogy szellemünk az „itt és most” fölé emelkedjen, s villámgyorsan eljussunk erre a helyre. Éjjeli menedékhelyünkké lép elő, személyes álomországunkká válik. Ha még nem alszunk, mintegy belesimít a tájba – ezen a talajon megvethetjük a lábunkat, elringat minket a metaforikus kép. Lefekszünk, belélegezzük az erdei növények illatát, tekintetünket a körös-körül magasodó hegycsúcsokon nyugtatjuk. Vagy kinyújtózunk a mezőn, nézzük a fölöttünk kéklő égen tovavonuló felhőket és azt, ahogyan a távolban az ég kékje összeolvad a virágzó levendula színével. Vagy befészkeljük magunkat a nádasba, hallgatjuk a szél susogását és a levelek zizegését. Vagy beássuk magunkat az óceánillatú meleg homokba, s a pálmalevelek hajladozásában gyönyörködünk. Vagy a csónakban a térdünkre fektetjük a kezünket, és érezzük, amint a hullámok együtt ringatnak bennünket az univerzum lüktetésével. Vagy nekidőlünk egy állat meleg bundájának, amit a barlang falára erősítettek, és a lobogó tűz vibráló fényét nézzük. Vagy megpihenünk az erdei kunyhóban, gyertyafény világít, érezni a sült alma illatát, és az ablakon át látjuk a hópelyhek szelíd kavargását. Vagy egy keleti szőnyegen heverünk, távolról egzotikus zene hallatszik, és a sivatag varázslatos árnyjátékai vesznek körül…Ha az „oltalmazottság helyét” olyan aprólékosan képzeljük magunk elé, mintha finom ecsettel egy képet festenénk, az ellazulás olyan jótékony állapotába kerülünk, hogy a legszívesebben nem hagynánk el többé ezt a helyet. Abban a pillanatban azonban, amikor már nem akarunk elaludni, hogy még tovább élvezhessük ezt a tájat, előáll a paradox helyzet: elalszunk, hiszen teljesen ellazultunk. Az „oltalmazottság helye” éppen nem e világról való, és csak az „alvás-fivér” engedi meg nekünk, hogy ott időzhessünk.

vissza az elejére

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×