Keresés
Kapcsolat, regisztráció


Richard Rohr: Minden egybetartozik

- részletek a könyvből

Az elragadtatás látomása
Az ego és a lélek

 

A téma eredendő eladhatatlansága

Hogyan tehetnénk vonzóvá, ami nem az?
Hogyan lehet eladni az ürességet, sebezhetőséget és vereséget?
Hogyan beszélhetünk az alázatról, amikor minden csak a győzelemről szól?
Hogyan népszerűsíthetnénk az elengedést a szerzés kapitalizmusában?
Hogyan mutassuk be Jézust a prométheuszi gondolkodásban?
Hogyan beszéljünk a haldoklásról egy olyan egyházban, mely tökéletesnek kíván tűnni?
Ez nem fog sikerülni (és ez lehet az első lépésem).

A középpont és a felszín

„Forgás és forgás táguló csavarban
A sólyom nem hallja a solymászt
Minden eltörik, gyönge a közép
A világra anarchia szabadult
Szabadon árad a vér-homály
S az ártatlanság cécója megfúlt
A jóknak nincs hitük
De buzgó, ki alattomos.”
(William Butler Yeats: A második eljövetel)

A felszín népe vagyunk, alig van kapcsolatunk a középponttal. Saját életünk mezsgyéin élünk, a „táguló csavarban”, összekeverjük a külsőségest a lényegessel, túl könnyen tekintjük úgy, mintha a külszín lenne a középpont. És, ahogy Yeats megjósolta, mindenünk „törékeny”, és a középpont gyenge, nem tudunk belekapaszkodni.
Ha az életünk külsődlegessége eredendően rossz volna, akkor könnyebb lenne ítélkezni felette. De a külszín, a peremvidék nem rossz dolog, csak múlékony, véletlenszerű, néha csak látszólagos, és főleg a védekezés kényszeréről vagy az „öndíszítésről” üzen. A „bőrünk” nem rossz; egyszerűen csak nem azonos a lelkünkkel vagy a szellemünkkel. Viszont a legtöbb kortársunknak az egyetlen nyilvánvaló kiindulási pontot a felszín jelentheti. A régebbi korok embereinek sokkal korábban meg kellett találniuk a középpontjukat – pusztán a túlélésük miatt –, mert nekik nem állt rendelkezésükre ilyen sok mentség és eszköz, hogy elkerüljék a valóságot. Mi meglehetősen hosszú ideig tudunk bujkálni az életünk felszínességében. Olyan sokáig, hogy kezdjük úgy érezni, ez az egyetlen lehetséges „életmód”.
Nem sokan beszélnek arról, hogy mélyebb dolgok is léteznek. Inkább azt halljuk, hogy széttöredezett, „dekonstruált” társadalmunkat főleg a média és az üzleti szféra tartja össze. Mely intézmények persze önmagukban szintén nem rosszak, csak nem elegendőek ahhoz, hogy megszólítsák a lelkünket, vagy megigézzék a szellemünket. Súlyos tévedésbe esünk, ha úgy vesszük, mintha e két szféra lenne „az eredmény”, nem véletlen, hogy maga a kifejezésmód is üzleties vagy pénzközpontú mentalitást tükröz.
[...]
Lehetőségekben dúskálva, fizikai testben élünk a saját fogyasztói világunkban, egy vírussal, egy tényleg mérgező és elvakító betegséggel megfertőzve, melyet valaki találóan „affluenzának” (bőségkórnak) nevezett, és ez még nehezebbé teszi, hogy áttörjünk a középpont felé. Legtöbbünk csak a bőrébe zárt egóját ismeri, és azt hisszük, ez az én egyetlen formája – így esünk rendre csapdába. Joggal állíthatjuk, hogy az ideológia és az ész csapdái legalább annyira mérgezőek és elvakítóak, mint az úgynevezett „szenvedélybűnök”, a részegeskedés és a prostitúció – ráadásul sokkal nehezebb felismerni őket. Akárhogy is, a legtöbbünket meg kell tanítani arra, hogyan lásson. A spiritualitás lényege manapság a tisztánlátás.
De hogyan lássuk meg azt, ami már régóta a szemünk előtt van? Miért nem megy magától? Miért kell ehhez a legbelső és legteljesebb önmagunkat felébresztenünk? És hogyan ébresszük fel? Imával és meditálással? Belső csenddel, magánnyal és a szentségek segítségével? Igen, mindezekkel egyszerre, de főleg megélvén és teljesen elfogadván a saját valóságunkat. Ez túl egyszerűnek és magától értetődőnek hangzik, ezért sokan mindenféle áhítat-kerülőutakat fabrikálunk, hogy ne kelljen felvennünk a dicstelen, evilági és mindenkor jelenvaló keresztünket. Valahogy könnyebb templomi szertartásokat látogatni, mint egész egyszerűen csak elfogadni a valóságot. Egyszer valaki úgy fogalmazta ezt, hogy „Isten jelenvalósága szerint élni”. Nem kell hozzá sem hosszas dogmatikai mérlegelés, sem valamiféle főnöki bátorítás, csak éberség, vágyakozás és hajlandóság az örökös újrakezdésre.
Saját valóságunk megélését és elfogadását nem érezzük eléggé spirituálisnak. Úgy érezzük, mintha ilyenkor nem a középponttal foglalkoznánk, hanem a felszínen lennénk. Ezért sokan inkább ezoterikus és drámai pózokat keresünk, ahelyett hogy magunkhoz ölelnénk Isten szenvedésének és boldogságának misztériumát. Az életünk peremvidéke – ha teljességében átéljük, elszenvedjük és gyönyörködünk benne – visszavezet a középpontba, a lényeghez.
A hajléktalan ember hidegséget és elutasítást érez, mélyebbre kell hatolnia a melegségért és igazságért. A hős a becsvágya ellen veszi fel a harcot, és végül rájön, hogy a dicsőség nem is olyan nagyon fontos. Az alkoholista asszony felismeri, hogyan tette tönkre a családját, és eljut a könyörületességhez, mely sokkal hatalmasabb, mint ő maga. A felszín, melyet mi valóságnak gondolunk, minden esetben sérelmet szenved, tapasztalatot szerez, és részben leépül. Utólag gyakran feleslegesnek, sőt részben a probléma okának látszik. Úgy tűnik, ez az egyetlen módja, hogy észrevegyük és letegyük a fölösleges csomagot. Nem csoda, hogy a szentek és misztikusok olyan sokszor használnak afféle népszerűtlen szavakat, hogy „lemondás” és „szenvedés”. Tanítónk, Jézus azt mondja: „Ha a búzaszem nem esik a földbe és nem hal el, egyedül marad” (Jn 12,24).
Nem mi találjuk meg a saját középpontunkat, hanem az talál meg minket. Az agyunkkal nem tudjuk meglelni. Csak akkor hullunk vissza az Igazságba, amikor mezítelenek és szabadok vagyunk – ami valószínűleg nem túl gyakori. Nem úgy van, hogy belegondoljuk magunkat egy új életmódba. Inkább beleéljük magunkat egy új gondolkodásmódba. A valóságunk (a „felszínünk”) körüli utazás és a rajta való áthatolás vezet el a középpont valóságához, ahol egyszerre találjuk meg a legigazibb önmagunkat és a legigazabb Istent. Addig nem fogjuk fel egészen, mit is jelent embernek lenni, míg Istent nem ismerjük. És nem tudjuk Istent valóban megismerni, csak a saját összetört és mégis örvendező emberségünkben. Jézusban Isten azt üzeni nekünk, hogy Isten és az emberiség nem különbözik. Jézus nyomán úgy is fogalmazhatunk, hogy Isten nem más, mint az a teljesség, amelyet más átlagemberekben látunk meg „a homályos szemüvegünkön keresztül”. Jézus ezért nevezi önmagát rendre, sőt szinte kizárólag úgy, hogy „az ember” vagy „az ember fia” (hetvenkilenc helyen). Jézus valósága és egyben keresztje az, hogy szabadon igent mond az embervoltából fakadó legvégső kérdésekre. Úgy tűnik, hogy mi, keresztények, inkább imádni szoktuk Jézus útját, ahelyett hogy mi is végigjárnánk. Az imádat nagyon vallásosnak tűnik; az út követése csak emberinek és egyáltalán nem dicsőségesnek.
Hajlunk arra, hogy ne ismerjük fel a mintát, és azt se, hogy Isten az átalakító, csak miután megtörtént az átalakítás. Másképpen szólva, nagyon lusta tanulók vagyunk, talán ezért van, hogy a legtöbb spirituális tanító az élete második felében válik azzá. Norwichi Juliánának, a szent angol remetenőnek (1342–1416) megvolt az a bámulatos képessége, hogy túllépjen a vagy-vagy gondolkodáson. Képes volt paradoxonokkal, megválaszolatlan kérdésekkel, súlyos belső konfliktusokkal és teológiai ellentmondásokkal együtt élni – ráadásul bizalommal és békésen. Rejtély, hogy mindez nőiségének, iskolázatlanságának, több mint húsz remeteségi magányban eltöltött évének vagy csak egyik éjszakai (ahogy ő nevezte) „látomásának” volt köszönhető. Bizonyára ő képviseli a legjobban mindazt, amit „kontemplatív látásmódnak” nevezek. Ő mondta például azt is: „Előbb van a bukás, és utána következik a bukásból való talpra állás. De mindkettő Isten kegyelméből történik.” Persze ezt többnyire csak életünk második felében hisszük el.
Hogyan veszíthettük el ezt a fajta bölcsességet, amikor pedig majdnem mindenki meg is tapasztalja? Csak a kontemplatív elme tágassága képes ilyen széles körű látásmódra és mély bizalomra. A kisszerű, számítgató elme vagy-vagy, győztes-vesztes, jó-rossz választásokat akar. Pedig mindannyian tudjuk, hogy az előénekes felix culpát fog énekelni nagyszombat éjjelén. És feloldozást nyerünk, ahogy a liturgia mondja, az „örömteli tévedés” következtében. Jézus arra emlékeztette Juliánát, hogy a keresztre feszítés a történelem legrosszabb eseménye, és Isten változtatta át a legjobbá, hogy elejét vegye a kifogásainknak. Ahogy Jézus sebei, a mi sebeink is „szent sebekké” alakulnak. Ha a kereszt a norma, akkor nem kínálkozik más út. Ez a dolog rendje, ez a minta.
A gyakorlat szintjén ma az a baj, hogy nyugati emberekhez kell szólnunk, akiknek saját identitásukról alkotott felfogása nagyon törékeny, és nem elégséges ahhoz, hogy képesek legyenek egységben és kapcsolatban maradni Istennel. Objektíve természetesen eleve egységben vagyunk Istennel, de ezt nagyon nehéz elhinni és megtapasztalni, amíg nincs erős identitástudata az embernek, nincsen tisztában a korlátaival, és nincs hiteles vallásos élménye. Olyan emberek szoktak maguknak identitást kreálni és a korlátaikba kapaszkodni, akik nem tapasztalták meg a középpontjukat. A kezdeti szakaszban az ima egyszerűen ennek a középpontnak a mély megtapasztalása: azaz hogy valójában kik vagyunk „Krisztussal az Istenben elrejtve” – ahogyan Szent Pál mondja. (Kol 3,3).
Akik túl nagy igyekezettel fabrikálnak identitást maguknak, gyakran merev és körömszakadtukig védett határokat alakítanak ki, sértődékenyek, és állandóan új identitást kell létrehozniuk, mert a korábbi cserbenhagyja őket. Fajüldözőkké vagy a hatalom megszállottaivá válhatnak, akik folyton a „másiktól” félnek. Olykor másbakapaszkodókká vagy ellenségfüggőkké, ám mindegyik esetben a valami vagy valaki másra adott reakcióik határozzák meg az életüket. A negatíve meghatározott identitás gyorsan előáll, és mintegy életcélpótlékká lesz – így nagyon sokan, még vallásos emberek is, egyfajta „én szentebb vagyok”, sőt ellenséggyűlölő életet kezdenek élni. Sokkal könnyebb valami ellen létezni, mint szeretetben.
Mások túl korán feladják a határaikat, az előtt, hogy egyáltalán tisztába kerülnének velük, és mindig egy másik emberben, másik csoportban, egy új élményben, egy új dolog megszerzésében keresik az identitásukat. „Ő az, aki boldoggá fog tenni” vagy „ő fogja elűzni a magányomat” – vagyis másoknak kell elvégezniük helyettem a személyes fejlődésem kemény munkáját. Sokkal könnyebb egy csoporthoz tartozni, mint belátni, hogy Istenhez tartozunk. Aki túl hamar beássa magát a frontvonalaiba, mielőtt a középpontját megtalálná Istenben és önmagában, rendre ellensége az ökumenizmusnak, a megbocsátásnak, a mélyebb emberi párbeszédnek, és nem képes sebezhetőnek mutatkozni. Az ilyen emberek túlságosan védtelennek érzik identitásukat, ezért egy lépést sem mernek tenni, sem kifelé sem befelé. Az ő „Krisztusuk” nagyon kicsi, törzsi, és „olyan, mint ők”. Ha az ima nem csalogat elő a komfortzónánkból, ha Krisztus nem „kihívás” olykor, akkor valószínűleg lelki fejlődésre, a szeretet megtanulására van szükségünk. Valamilyen egónak létre kell előbb jönnie, hogy azután azt az egót elengedhessük. Talán ezért élt Jézus is előbb harminc éven át, és csak utána kezdett tanítani. Rengeteg felnőtt ma Yeats „alattomos buzgóságával” eltelve gondolkodik a dogmákról, hitelvekről és arról, hogy melyik csoport juthat a mennybe. Istent akarjuk felhasználni ahhoz, hogy megtámogassuk saját nem valódi énünket. Az effajta hagyományőrzés történetesen éppen a hagyomány elkerülése.
Megint mások túl könnyen elrugaszkodnak a határaiktól, azt állítván, hogy toleránsak, meg hogy nem akarnak elfogultak lenni, de itt is szükség lenne „szellemi tisztánlátásra”. Az őszintén kontemplatív emberekben megvan a türelmesség, mert megtapasztalták az Egyetlen Abszolútot, a saját felfogásbeli korlátaikat és minden dolgok mulandó jellegét. Ez az emberiesség erénye, vagy még inkább a türelemé. De van egy másfajta tolerancia is manapság, mely egyszerűen tagadása annak, hogy bármiért is kiálljunk. Eszerint nincsenek is olyan frontvonalak, melyeket érdemes lenne megvédeni. A „kétkedő” türelmessége tulajdonképpen jelentés nélküli, nagyon kevés maradandót hoz létre, és manapság ez számos haladó és humanista gondolatra jellemző.
Az egészséges vallás, a valódi kontemplatív gondolkodás higgadtan megtartott határokat eredményez, melyeket nem kell állandóan védeni, se a „barátság” nevében megtagadni. Mert „szűk a kapu […] keskeny az út […] bizony kevesen találják meg azt” (Mt 7,14) manapság is. Sokan nevezzük ezt úgy, hogy a „harmadik út”: a tertium quid, amely csak akkor nyílik meg, ha az ellentétek feszültségét megtartjuk.
Az adomány, amit a valóban kontemplatív lelkek mind önmaguk, mind a társadalom számára felkínálnak, az, hogy egy sokkal nagyobb történet részének, egy sokkal nagyobb Én részének tekintik magukat. Ebben az értelemben a középpontja tudatában élő ember alapvetően konzervatív, jól tudja, hogy ősei taposták ki az útját, az Örök Hagyomány ösvényét. Paradox módon azonban a valódi kontemplatív lélek mindemellett kockázatvállaló és reformer, éppen azért, mert nincsen magántermészetű tennivalója, feladata vagy biztonságigénye. Biztonságának és identitásának kulcsa Isten, és nem függ attól, hogy igaza van-e, fizeti-e őt az egyház, vagy hogy elnyeri-e az emberek tetszését. Mindez elég ahhoz, hogy az önérdeket meghaladva legyőzze a félelmet, és elvégezze Isten szükséges művét. Nézzünk csak utána, hogy milyen sok szentet, teológust és különösen női rendalapítót utasított, fenyegetett, sőt egyenesen üldözött életében az egyház. Isten mindig nagyobbnak bizonyul azoknál a dobozoknál, amelyekbe mi akarjuk begyömöszölni, úgyhogy ne vesztegessünk túl sok időt e dobozok alkalmasságának bizonygatására.
Aki megtanult istenközpontjából élni, tudja mely frontvonalakat érdemes megvédeni, és melyeket lehet feladni, még akkor is, ha az a harc a legmélyebb „sötét éjszaka”. Sajátos módon a védelemhez és a feladáshoz is engedelmességre van szükség, mert az ilyen emberek egy önmagukon túlról jövő hangra figyelnek. Ha lakmuszpróbát szeretnénk olyan emberek kiválasztására, akik megélik Igazi Önmagukat, akkor íme, ez lehet az: aki kész az alázatra, de nem hunyászkodik meg, ha Isten-előtti-valódi-önmaga nem felel meg az egyház vagy az állam elvárásainak. Vegyük csak Szent Pált, Becket Tamást, Jeanne D’Arcot, Thomas Mertont vagy Dorothy Dayt. Ijesztő, ilyen a kontempláció!
Talán a legnyilvánvalóbb jele a központ nélküli (azaz excentrikus) embernek, és most nagyon nyers leszek, hogy nem lehet vele kijönni. Minden egofrontvonalát védelmeznie, vitatnia, sőt imádnia kell: mert itt az ő hírnevéről, az ő szükségleteiről, nemzetiségéről, biztonságáról, sőt focicsapatáról van szó. Ez mindene, ami miatt aggódhat, lényegében ezek gyarló identitásának elemei. Ha valaki sértődékeny vagy sokat panaszkodik, akkor sejthetjük, hogy a gyatra lapja ellenére túl magasra emelte a tétet. A szenteket aligha tudjuk megbántani, mivel ők a középpontjukban élnek, és az igények és érzések határvidékét nem kell védelmezniük. Az excentrikus emberek állandóan attól félnek, hogy valami megbántja őket. Sőt, szándékosan tragédiákat kreálnak, hogy érezzék fontosságukat. Úgy tudom, az amerikai vállalatok idő- és energiaráfordításainak nyolcvan százaléka személyzeti munka. Tehát azt is kimondhatjuk, hogy egy kis kontemplatív látásmód még az intézmények és közösségek hatékony irányításához is elengedhetetlen.
Halála előtt nem sokkal Carl Gustav Jung mondta, hogy élete második felének betegei között egy sem akadt, akinek a problémáit ne oldotta volna meg a kapcsolat az általa „transzcendens szellemnek” nevezett valakivel, akit mi Istennek neveznénk (Levelek, 1973, 1:377). Ez egészen rendkívüli kijelentés egy olyan embertől, aki nem rajongott az intézményes egyház iránt. Azt hiszem, nincs más út, amely valódi önmagunkhoz vezet, egyedül Isten. Csak ha Istenre bízzuk magunkat, akkor találjuk meg annak biztonságát, tágasságát és rémítő szabadságát, akik vagyunk, mindent, amik vagyunk, nagyobbat, és egyben kevesebbet mint amik vagyunk. Csak ha Istennel élünk, őáltala látunk, akkor tud „minden együvé tartozni”. Az összes többi rendszer csak kirekeszt, üldöz, büntet és védelmez, hogy aztán az ideológiai tökéletességben vagy egyfajta „tisztaságban” találja meg identitását. Állandóan a bemocskoló elemet kell keresnie és megbélyegeznie. Amellett, hogy ez rengeteg idő- és energiapazarlással jár, ez az erőfeszítés elszakít a szeretet és egység egyetlen és legfontosabb céljától.
Ahogy a haszid mesterek intették tanítványaikat: „Akár így, akár úgy gyűjtöm is a ganét, az gané marad. A hiábavalósággal töltött időben gyöngyöket is fűzhetnék a mennybéliek örömére.”
Remélem, ez a könyv segít majd, hogy néhány gyöngyöt felfűzzünk – és nem fogunk túl sok időt pazarolni a hiábavalóságokra.

vissza az elejére

Részlet "Az elragadtatás látomása" c. fejezetből

[…] Meg kell tanulnunk azt látni, ami előttünk van. Nem könnyű ezt megértenünk. Mint afféle spirituális kapitalisták, ahhoz szoktunk, hogy megszerezzünk és megvalósítsunk. Folyton valamiféle pontos értesüléshez, egyfajta nemesebb erkölcsiséghez akarunk hozzájutni, olyan viselkedésmódhoz, amelytől felsőbbrendű lényekké válunk.
Itt viszont a teljesítményelvű társadalom kérdése fel sem merül. Még ha „érdemérem”- mentalitással indulunk is, az ima megmutatja, hogy éppen azért kapunk „büntetést”, ha kitüntetést vagy jutalmat várunk. A követelőzésünk tart távol minket attól a valóban átformáló élménytől, amit kegyelemnek nevezünk. Az, hogy a sikert imádjuk. Megrögzött módon azt hisszük, hogy azt kapjuk meg, amit megérdemlünk, amiért keményen megdolgozunk, amire méltóvá válunk. A nyugati embernek nehéz feladat, hogy más fogalmak szerint gondolkodjon. De most a radikális kegyelemről akarok beszélni, ahogy a folyóiratunknak is ezt a címet adtuk. Ez egy alapvetően más paradigma. Olyan, mintha egy másik világban kezdenénk élni. Ez nem az a világ, ahol azért kell dolgoznom, hogy Isten észrevegyen és szeressen engem. Ez nem az a világ, ahol iparkodnunk kell a lelki fejlődésért. Ez nem a bűn és bűnhődés kozmikus játszmája. Attól félek, hogy a vallások java részében viszont éppen ezt tanítják, jóllehet csak közvetett módon. A világ összes vallásánál ezt találtam. Félünk a nem megszolgált adományoktól. Istentől a társadalmi rend megteremtését várjuk,a vallástól pedig azt, hogy ellenőrizze ezt a társadalmi rendet.
Kissé másképpen szeretnék beszélni az imáról, és ezért a vallásról is. Az ima elsősorban nem a kimondott szó, és nem a végiggondolt gondolat. Inkább egyfajta beállítottság, a Jelenlétben létezés sajátos módja. Ezen túlmenően a Jelenlét megtapasztalásában való létezés, sőt az ebben való örvendezés. A mélyen kontemplatív beállítottság nemcsak tudatában van ennek a Jelenlétnek, de bízik is benne, elfogadja és örvendezik neki. Minden spirituális gyakorlásnak közös célja van: hogy megszabaduljunk az illúzióktól, és megélhessük ezt a jelenlétet. A tanítás arról szól, hogy azt lássuk, ami van. Hogy lássuk, kik vagyunk, és mi történik. A kultúránk tömeges transzállapota olyan, mint a hályog a szemünkön. Csak anyagias szemmel látunk.

vissza az elejére

Részlet "Az ego és a lélek" c. fejezetből

A kontempláció titka, hogy meg kell tanulni a jelen pillanatban élni. A jelen pillanat nem annyira üres, mint amilyennek tűnhet, mint amennyire emiatt tartunk tőle. Próbáljuk meg úgy felfogni, hogy minden itt van előttünk, éppen most. Ha helyesen éljük az életet, az semmi mást nem jelent, mint hogy most jó úgy ahogy van, mert ebben a pillanatban Isten nem hibáztat bennünket semmiért. Ha képesek vagyunk megtapasztalni, megízlelni és élvezni a pillanatot, akkor nem kell ragaszkodnunk hozzá, elengedhetjük. A következő pillanatnak is meglesz a maga íze és öröme.
Mivel nem élvezzük ki a pillanatainkat, illetve a pillanataink nem teljesek, nem valódiak, ezért rabjaikká válunk, és szenvedélybetegként ragaszkodunk hozzájuk. Mivel a pillanat sosem teljes, mi sem érezzük teljesnek magunkat. Mesterséges teljességet kreálunk, és ahhoz kezdünk ragaszkodni. Nem kell semmibe kapaszkodnunk, amikor a pillanat teljességét megízleljük. Isten vagy itt van ebben a jelen pillanatban, vagy egyáltalán nem is létezik. Ahogy öregszünk, egyre hajlamosabbak vagyunk mindent előírni. Mindent és mindenkit ellenőrzés alatt kell tartanunk, percről percre, hogy elégedettek legyünk. Ha a pillanatot sosem találjuk teljesnek és kielégítőnek, akkor rendre élményhajhászok, sőt szenvedélybetegek vagy egyenesen rögeszmések leszünk. Ha állandóan hajszolni kell magunkat vagy másokat, akkor nem találtuk még meg a boldogság titkát. A titkot, hogy minden rendben lehet úgy, ahogy van. Hogy a jelen pillanat éppen olyan tökéletes, amilyennek lennie kell. A szentek a „jelen pillanat szentségének” nevezték ezt.
Senki sem tud teljesen a jelenben lenni. Emiatt nem kell szégyenkeznünk. Ez egy ideál, ritkán adódó megvilágosodott pillanat. De azt tudjuk, hogy amikor manipulálunk, átalakítunk, irányítunk és javítgatunk, akkor még nem jutottunk el a jelenhez. A számítgató elme a kontemplatív elme ellentéte. Az első a rendszer szerinti, a másik a Szentlélek általi gondolkodás.
Hogy ez utóbbi gondolkodásmódhoz közelítsem magam és másokat, az alábbi imát szoktam ajánlani:
Legyél csendben, és tudd, hogy én vagyok Isten.
Legyél csendben, és tudd, hogy én vagyok.
Legyél csendben, és tudd.
Legyél csendben.
Legyél.

 

vissza az elejére

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×