Keresés
Kapcsolat, regisztráció


Abraham Maslow: A lét pszichológiája felé

- részletek a könyvből

A hiánymotiváció és a növekedési motiváció
Csúcsélmények

Az egészség pszichológiája felé

Az emberi betegség és egészség új felfogása van kialakulóban, egy olyan lélektan, amelyet annyira izgalmasnak és csodálatos lehetőségekkel telinek tartok, hogy engedek a kísértésnek és nyilvánosan közreadom, mielőtt még ellenőriztem és megerősítést nyertem volna róla, és mielőtt még megbízható tudományos pszichológiai tudásnak tekinthetnénk.
Az új nézőpont alapfeltevései a következők:
1. Mindannyiunknak van egy lényegileg biológiai alapú belső természete, ami bizonyos mértékben „természetes”, belső (intrinzik), adott és bizonyos korlátozott értelemben változtathatatlan, vagy legalábbis változatlan.
2. Mindannyiunk belső természete részben saját magunkra jellemző, részben pedig az egész emberi fajra.
3. Ezt a belső természetet tudományosan is lehet vizsgálni, és ki lehet deríteni, hogy milyen – (nem kitalálni, hanem kideríteni).
4. Amennyire eddig sikerült megismernünk, ez a belső természet nem tűnik belsőleg meghatározott módon, elsődlegesen vagy szükségszerűen gonosznak. Az alapszükségletek (a létfenntartás, a biztonság és veszélymentesség, a valahová tartozás és a szeretet, a tisztelet és az önbecsülés, valamint az önmegvalósítás szükségletei), az alapvető emberi érzések és az alapvető emberi képességek vagy semlegesnek, premorálisnak, vagy egyenesen „jónak” tűnnek. A rombolás, a szadizmus, a kegyetlenség, a rosszindulat stb. a jelek szerint messze nem belülről fakadók, hanem, úgy tűnik, csak a belső szükségleteink, érzelmeink és képességeink frusztrációja ellen adott ellenséges reakciók. Sem a harag, sem a félelem, sem a lustaság, sem a tudatlanság nem rosszak önmagukban. Természetesen ezek vezethetnek és vezetnek is gonosz viselkedéshez, de nem szükségszerűen. Az ilyen eredmény nem belsőleg meghatározottan szükségszerű. Az emberi természet korántsem olyan rossz, mint amilyennek eddig gondolták. Valójában azt mondhatjuk, hogy eddig elég szűkmarkúan mérték fel az emberi természet lehetőségeit.
5. Mivel ez a belső természet inkább jó vagy semleges, semmint rossz, legjobb, ha előhozzuk és bátorítjuk a megjelenését, nem pedig elfojtjuk. Ha megengedjük, hogy életünk irányítójává váljék, akkor egészségesek, termékenyek és boldogok leszünk.
6. Ha az ember megtagadja vagy elfojtja ezt a lényegi belső magját, akkor betegség lesz az eredmény, néha nyilvánvaló alakban, máskor finom és körmönfont alakban, néha azonnal, máskor bizonyos idő elteltével.
7. Ez a belső természet nem olyan erős, lehengerlő és csalhatatlan, mint az állatok ösztönei. Inkább gyenge, törékeny és finom, könnyen elnyomhatják a szokások, a kulturális nyomás és a helytelen beállítódások.
8. Még ha gyenge is, ritkán tűnik el az egészséges emberből – talán még a betegből is. Még ha megtagadják is, a felszín alatt megmarad és mindig megvalósulásra tör.
9. Ezeket a következtetéseket valahogyan a fegyelem, a depriváció, a frusztráció, a fájdalom és a tragédia szükségességével együtt kell hangsúlyozni. Annyira kívánatosak ezek az élmények amennyire felfedik, segítik és kiteljesítik belső természetünket. Egyre tisztábban látjuk, hogy ezeknek az élményeknek közük van a teljesítőképességhez, az énerőhöz, és így az egészséges önbecsüléshez és önbizalomhoz. Aki még nem hódított, nem állt ellen és nem győzött, folyamatosan kételkedik abban, hogy ezeket meg tudná tenni. Ez nemcsak a külső veszélyekre vonatkozik, hanem saját késztetéseink kordában tartásának és késleltetésének képességére is, mert ha sikerül, akkor nem félünk tőlük.

Vegyük észre, hogy ha ezek a megfigyelések igaznak bizonyulnak, akkor ezek egy tudományos etika, egy természetes értékrendszer, a jó és rossz, a helyes és helytelen legfelsőbb ítélőszékének ígéretével kecsegtetnek. Minél többet tudunk az ember természetes hajlamairól, annál könnyebben magyarázzuk el neki, hogyan legyen jó, hogyan legyen boldog, hogyan legyen termékeny, hogyan tisztelje önmagát, hogyan szeressen, hogyan teljesítse ki legmagasabb rendű lehetőségeit. Mindez számos személyiségprobléma automatikus megoldását hozhatja magával. Úgy tűnik, az a teendő, hogy megtaláljuk, milyen is valójában az ember legbelül, legmélyebben, az emberi faj tagjaként és önálló egyénként.
Az önkiteljesítő emberek tanulmányozása nyomán sokat tanulhatunk saját hibáinkról, hiányosságainkról és a fejlődés irányairól egyaránt. Korunkat kivéve minden kornak megvoltak a saját ideáljai, eszményei. A mi kultúránk mindet feladta; a szentet, a hőst, az úriembert, a lovagot, a misztikust. Csak a jól alkalmazkodó ember maradt, akinek nincsenek gondjai – az ilyen ember a legjobb esetben is csak „vértelen”, kétes pótlék. Talán hamarosan mód lesz arra, hogy a teljességgel növekvő és önkiteljesítő embereket állítsuk magunk elé iránymutatóként és mintaként, akikben az összes lehetőség teljességgel fejlődésnek indul, akiknek belső természete – torzítás, elfojtás vagy tagadás nélkül – szabadon kifejeződik. […]
Némileg túlságosan leegyszerűsítve a dolgot azt mondhatnánk, mintha Freud a pszichológia beteg felét alkotta volna meg, nekünk pedig most az lenne a dolgunk, hogy hozzátegyük az egészséges felét is. Talán ez az egészségpszichológia több lehetőséget fog adni arra, hogy kézben tartsuk és jobbá tegyük az életünket és magunkat. Talán gyümölcsözőbbnek bizonyul majd, mint az a kérdés, hogy „Hogyan gyógyuljunk meg?” […]
A személyiségproblémák klasszikus megközelítése a problémákat nemkívánatos jelenségnek tartja. Küszködés, konfliktus, bűntudat, lelkiismeret-furdalás, szorongás, depresszió, frusztráció, feszültség, szégyen, önbüntetés, értéktelenség- vagy kisebbrendűségi érzés – ezek mindegyike lelki fájdalmat okoz, megzavarják a teljesítmény hatékonyságát és nem ellenőrizhetők. Ezért automatikusan betegesnek, nemkívánatosnak tartják őket, és a lehető leggyorsabban igyekeznek „kikezelni” a személyt ezekből.
De ezek a tünetek egytől egyig megtalálhatók az egészséges, vagy az egészséges irányba növekvő emberekben is. Ha, tegyük fel, valakinek bűntudatot kellene éreznie, akkor miért ne tegye? Tételezzük fel, hogy valakinek sikerült elérnie egy megfelelő egyensúlyt. Akkor ő már tényleg jól alkalmazkodott? Az alkalmazkodás és egyensúly egyfelől jó, mert csökkenti a fájdalmat, másfelől viszont rossz, mert megtorpan miatta a magasabb eszmények felé történő fejlődés?

vissza az elejére

A hiánymotiváció és a növekedési motiváció

Kísérletképpen már felvázoltam a B-szeretet (a másik személy léte miatt érzett szeretet, szükségletmentes szeretet, önzetlen szeretet) és a D-szeretet (deficitszeretet, hiányszeretet, önző szeretet) szembenálló dinamikáját. Itt most e két szembenálló embercsoport példáján szeretném bemutatni és ábrázolni a fenti általánosításokat.
1. A B-szeretet „öröm” kíséretében tudatosul, és teljességgel élvezhető. Mivel nem birtokló, és inkább csodáló, mintsem a szükségleteken alapul, nem okoz bajt és gyakorlatilag mindig örömöt ad.
2. Soha nem telítődik, vég nélkül élvezhető. Általában növekszik, ahelyett hogy eltűnne. Belsőleg élvezhető. Cél, nem pedig eszköz.
3. A B-szeretet élményét és hatását gyakran hasonlítják az esztétikai élményhez vagy a misztikus élményhez.
4. A B-szeretet megtapasztalásának nagyon mély és átfogó terápiás és pszichogógiai hatásai vannak. Hasonlóak mint az egészséges anya gyermeke iránt érzett viszonylag tiszta szeretetének jellemformáló hatásai, vagy ahogy a misztikusok jellemzik Isten tökéletes szeretetének hatását.
5. A B-szeretetet nem felhőzi be a „kétség”, „magasabb”, értékesebb szubjektív élmény, mint a D-szeretetet (amelyet persze az összes B-szeretettel bíró ember megtapasztalt korábban). Erről az előnyéről több idősebb, átlagos vizsgálati személyem is beszámolt, akik közül sokan egyidejűleg és különböző kombinációkban élik meg a kétféle szeretetet.
6. A D-szeretet kielégíthető. A „kielégítés” fogalma azonban aligha alkalmazható egy másik személy csodálatra- vagy szeretetreméltósága okán érzett csodáló szeretetre.
7. A B-szeretetben minimális a szorongás-ellenségesség. Még azt is mondhatnánk, hogy a gyakorlati emberi kapcsolatokban ezek hiányoznak. Létezhet természetesen a másik ember iránt érzett aggódás/szorongás. A D-szeretetnél mindig várhatunk valamelyes szorongást-ellenségességet.
8. A B-szeretettel rendelkező emberek kölcsönösen függetlenebbek egymástól, autonómabbak, kevésbé féltékenyek, illetve kevésbé érzik fenyegetve magukat, kevésbé szenvednek szükségállapotoktól, sokkal individuálisabbak, érdeknélkülibbek, de ugyanakkor sokkal szívesebben segítik hozzá a másikat az önmegvalósításhoz, sokkal büszkébbek a másik diadalaira, altruisztikusabbak, nagyvonalúbbak és gondoskodóbbak.
9. A másik legigazibb, legbehatóbb megismerése a B-szeretetben lehetséges. Ez éppannyira gondolati, mint érzelmi-akarati reakció, mint már korábban hangsúlyoztam. Az így szerzett tapasztalat olyan nagy hatású, és a későbbiekben olymértékben visszaigazolást nyer, hogy ahelyett, hogy elfogadnám az általános tételt, amely szerint a szeretet elvakítja az embereket, én egyre inkább hajlok arra, hogy azt gondoljam: ennek az ellenkezője az igaz, vagyis hogy a szeretetlenség vakítja el az embert.
10. Végül: azt kell mondanom, hogy a B-szeretet egyfajta mélyebb értelemben, de igazolhatóan „teremti” a partnert. Képet ad neki önmagáról, valamint önelfogadást, szeretetreméltóságot – és mindezek lehetővé teszik számára a növekedést. Valódi kérdésként merül fel ezek után, hogy vajon az ember teljes fejlődése lehetséges-e nélküle.

vissza az elejére

Csúcsélmények (részlet az előszóból)

Legalább húszéves korától kezdve – de lehet, hogy már korábban is – Maslow-t nagyon érdekelte az, amit hagyományosan „misztikus élménynek” hívnak. Érdeklődése legfőbb forrása a jelek szerint személyes volt. Mint maga mondja (abban az egyetemi dolgozatában, amelyre korábban már utaltunk): „Jómagamnak is volt már misztikus élményem... [amelyben tapasztaltam valami] olyan intenzívet, hogy szinte könnyekre fakasztott.” Az önmegvalósításról szóló eredeti dolgozatában Maslow megjegyezte, hogy ez az élmény, amelyben „határtalan távlatok nyílnak meg” és amelyet „extázis, csodálkozás és félelemmel vegyes tisztelet” követ, viszonylag gyakran fordul elő az önmegvalósító emberek körében azon általános hajlamuk pillanatnyi felerősödéseként, hogy közvetlenebbül és tisztábban értik a valóságot. Ő azonban nemcsak a hátborzongató, remegtető, teljes és hagyományos értelemben vett misztikus élményt hangsúlyozta, hanem annak szelídebb változatait is, amelyek szerinte „naponta több tucatszor is előfordulhatnak” az önmegvalósító embereknél, és meglepően sokszor figyelhetők meg azoknál az embereknél is, akikre nem mondhatjuk,hogy önmegvalósító emberek. Ez nagyon fontos az eredeti dolgozatban, mert minden más vonatkozásban Maslow általában szakadékot látott az önmegvalósító és a pusztán „átlagos” emberek között, itt pedig azt látjuk, hogy folytonosságban gondolkodik.
Mint fentebb már utaltunk rá, A lét pszichológiája felé című könyve megjelenéséig viszont nem fejtette ki teljesen ezt a gondolatát. A 6. fejezet egyik részében, amely „Az önmegvalósítás új meghatározása” címet viseli, megjegyzi, hogy az ilyen élmények mindenkivel megeshetnek. Amikor pedig megtörténnek, akkor azok, akik megélik őket, felveszik – még ha csak pillanatokra is – azoknak a tulajdonságoknak egy részét, amelyeket az önmegvalósítás címszava alatt írt le. Valójában még az átlagemberek is „önmegvalósítókká válhatnak” egy pillanatra az ilyen élmények során. Legalább arra a rövid pillanatra „igazán [önmagukká válnak], tökéletesebben valósítják meg lehetőségeiket, közelebb kerülnek létezésük központi magjához, teljesebb emberekké [válnak]”.

vissza az elejére

 

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×