Keresés
Kapcsolat, regisztráció

Richard Rohr: Lélegezni a víz alatt

– a könyv 1. fejezete

 

Tehetetlenség

Beismertük, hogy tehetetlenek vagyunk az alkohollal szemben –
hogy életünk irányíthatatlanná vált.
– A tizenkét lépéses program első lépése

Összegöngyöli, mint a takács, életemet, a fonalról levág engem.
Nappaltól éjszakáig végzel velem.
Elterülve fekszem reggelig; mint az oroszlán, úgy töri össze minden csontomat.
Nappaltól éjszakáig végzel velem. Mint fecskefióka, úgy csipogok, nyögök,
mint a galamb; szemem bágyadtan tekint a magasba.
Uram, erőszakot szenvedek, felelj értem!
Iz 38,12–14

Magam sem értem, hogy mit teszek. Mert nem azt teszem, amit akarok,
hanem azt teszem, amit gyűlölök.
[...] mert megvan bennem az akarat a jóra, de a jót megtenni nem tudom.
Róm 7,15.18

Mikor [Jézus] a tömegeket látta, megesett rajtuk a szíve,
mert elgyötörtek voltak és levertek,
olyanok, mint a pásztor nélküli juhok.
Mt 9,36

Őszinte leszek. Nem teljesen értem, hogy Isten miért ilyennek teremtette a világot. Sejtelmem sincs, miért úgy működik, ahogy Pál mondja: „mert az erő a gyöngeségben lesz teljessé... mert amikor gyönge vagyok, akkor vagyok erős” (2 Kor 12,9–10). Tényleg úgy tűnik, mintha Isten szélhámos lenne. Talán játszmákat játszik velünk. Mintha Isten egy titkos helyen rejtegetné szentségét és teljességét, ahol csak az alázatosak találnak rá. Valami zagyva Isten úgy döntött, hogy akik legalul vannak, azokat kiáltja ki valódi győztesnek, s akik a csúcsra törnek, semmi lényegeset nem fognak ott találni. Mire jó ez az álca? Mi végre ez a bújócska?

Isten legnagyobb meglepetése és állandó álcája

Csupán annyit tudok, hogy ezt igazolják saját megfigyeléseim is. Nem tehetek úgy, mintha érteném Istent, de a következőt látom: azoknak, akik egyik látszólagos sikert a másik után aratják, ritkán van fogalmuk arról, mi az igazi siker. Csak a saját, nagyon korlátolt változatukat ismerik erről. Sokszor épp azok érnek el áttörést, s jutnak el a megvilágosodáshoz és az együttérzéshez, akik még a jó mibenlétéről alkotott saját fogalmaik szerint is képtelenek boldogulni. Ez még ma is rejtély számomra, és rejtély marad Önnek is, hiába olvassa végig ezt a könyvet. Lesz azonban egy nagy különbség, és ez a különbség valóban jelentős. Reményeim szerint az olvasó el tudja majd fogadni a kegyelem működésének kozmikus közgazdaságtanát, sőt talán még örömét is leli benne. Ez Isten legnagyobb meglepetése és Isten állandó álruhája, de csak akkor fogja felismerni, hogy ez valóban így van, ha végigcsinálja a folyamatot. Ahhoz, hogy megismerje ezt az igazságot, nem elég templomba járni, a szent szövegeket olvasni vagy mások beszámolóját hallgatni, még akkor sem, ha egyébként egyetért velük.

Amíg padlót nem fog, amíg ki nem ürül a tankja, addig nincs miért magasabb oktánszámú üzemanyagra váltani. Emiatt van az egész! Miért is változtatna magától? Nem fogja megtanulni, hogyan merítsen egy Nagyobb Forrásból, amíg a megszokott erőforrásai ki nem merülnek, s ki nem derül róluk, hogy mennyire nyomorúságosak. Valójában még csak tudni sem fog róla, hogy létezik egy Nagyobb Forrás, amíg saját erőforrásai és eszközei cserben nem hagyják. Hacsak – és amíg – nem botlik bele egy olyan személybe, helyzetbe, eseménybe, elképzelésbe, konfliktusba vagy kapcsolatba, amelyet képtelen „menedzselni”, nem fogja megismerni az Igazi Menedzsert. Tehát Isten gondoskodik róla, hogy az Ön útjába kerüljön jó néhány olyan dolog, amivel képtelen egyedül boldogulni. Ilyenkor az önerejükből felkapaszkodott emberek és az összes spirituális hős megpróbálják akaraterővel és eltökéltséggel legyártani önmaguk még erősebb változatát, hogy ismét urai legyenek a helyzetnek, illetve visszaszerezzék a látszólagos kontrollt. A legtöbben általában csodálják ezt, és észre sem veszik, hogy mennyire hajthatatlan, olykor pökhendi és végső soron merev személyiség lesz e hozzáállás hosszú távú következménye. Az ilyen ember ettől kezdve kénytelen lesz ennek a maga alkotta sikernek és önvédelmi sémának megfelelően élni. Ez az erőszakos hozzáállás általában nem tesz szeretetteljessé, inkább olyasvalakivé, aki mindent kontrollálni akar, sőt az illető kontroll iránti szükséglete egyre mélyebbé és mélyebbé válik. Végül a játék csak úgy tartható fenn, ha másokkal – akár az egész családjával – fizetteti meg az agresszivitás és önérvényesítés árát. Általában ez a leggyakoribb mintázat.

Még gyakoribb, hogy sok keresztény a csodás evangéliumot valamiféle morális konfliktussá degradálja, s ebben teljesen győzedelmesnek és felsőbbrendűnek érezheti magát, miközben önmagával szemben rendszerint semmiféle követelményt nem támaszt. Az ego mindig ragaszkodik saját erkölcsi felsőbbrendűségéhez, vagy ahogy Pál remekül megfogalmazza: „a bűn arra használja a parancsolatokat, hogy félrevezessen, s a parancsolatoknak való engedelmesség miatt öl meg” (Róm 7,11–13). Ez Pál igazán rendkívüli felismerése, amit magam sem hinnék, ha nem lenne annyira elterjedt álcaforma. (Például a cölibátusban élő papok a születésszabályozásban és az abortuszban látják a legfőbb gonoszt, a heteroszexuálisok szemében a társadalmat fenyegető végső veszély a homoszexuálisok házassága, a liberálisok valamiféle politikai korrektségbe fektették az energiájukat, miközben úgy élnek, hogy szinte teljesen elzárkóznak a világot sújtó szenvedések elől, az utcai térítők figyelmen kívül hagyják a Biblia nagyobbik felét, ami arra kéri őket, hogy változzanak meg, a bevándorlókból álló nemzetek bevándorlóellenesek, stb.) Látjuk, hogy mindezért az ego felelős, csak épp különböző álruhákban jelenik meg egy-egy csoport vagy ügy bal és jobb oldalán.

Az uralkodó egónak buknia kell, csak a tehetetlenség képes a munkát megfelelően elvégezni. Bill W. nagyon hamar felismerte ezt a tizenkét lépéses programjában. Ellenkező esetben megkíséreljük átalakulásunkat saját szabályaink szerint, saját erőből véghezvinni, ami épp emiatt – per definitionem – nem lehet átalakulás! Úgy tűnik, semmilyen módon nem tervezhetjük meg és nem irányíthatjuk saját változásunkat. Ha az egónkat az egónk segítségével próbáljuk megváltoztatni, akkor csupán egy még jobban álcázott egót kapunk! Albert Einstein sokszor beszélt erről, de mivel fizikus volt, más szavakkal fogalmazott. Az volt a véleménye, hogy egyetlen problémát sem tudunk megoldani ugyanazon a tudati szinten, ami a problémát okozta. Jézus a búzaszemmel, vagy a tőkéről lemetszett szőlőindával szemléltette az arrogáns egót. Pál a meglehetősen szerencsétlen „hús” szót használta, ami a legtöbb emberben azt a benyomást keltette, hogy a testről beszél. Ma néhány bibliafordítás „önelkényeztetésnek” nevezi, ami már jóval közelebb áll a jelentéséhez. Azonban mind Jézus, mind Pál az elkülönült és védelmezett kicsi énre utalt, s mindketten azt mondták, hogy ennek el kell tűnnie. „Bizony, bizony mondom nektek: ha a földbe hullott gabonaszem meg nem hal, egymaga marad, de ha meghal, sok termést hoz” (Jn 12,24). Pál szerint a „hús” vagy ego nem tud eljuttatni oda, ahová tartunk, mert az érdekei túl kicsinyesek és önzők (Gal 5,19). Az ego soha nem ad megfelelő választ az adott pillanatra, sőt, többnyire rossz választ ad. Nem teszi mélyebbé vagy tágasabbá az életet, a szeretetet, s nem lesz szélesebb tőle a belső mosolyunk sem. Az ego mindig holmi külsődleges dolgokhoz ragaszkodik, mert neki magának nincs belső szubsztanciája. Az egót ragaszkodásai és ellenszenvei határozzák meg. A lélek nem ragaszkodik és nem gyűlöl. Vágyakozik, szeret és elenged. Kérem az olvasót, gondolja ezt végig, mert lehet, hogy megváltoztatja a vallásról alkotott elképzeléseit.

Az érett spiritualitás minden esetben az elengedésről szól

A tizenkét lépés tanítói közül sokan mondták, hogy talán az első lépés a legnehezebb, ez váltja ki a legnagyobb elutasítást, és ez elől akarnak az emberek a leginkább kitérni. Így a folyamat soha nem indul el! Senki nem szereti, ha meghal az, akinek képzeli magát. A „hamis énjük” minden, amijük van, ahogy Thomas Merton trappista szerzetes és spirituális szerző írja A szemlélődés magvai című könyvének új változatában. (Talán még mindig Merton e klasszikusnak számító műve világítja meg a legjobban, hogy mit is értünk valódi és hamis én alatt.) Az elengedés nem szerepel senki boldogságteremtő programjában, mégis minden érett spiritualitás így vagy úgy az elengedésről és az „elfelejtésről” szól. Ezt abszolút igazságnak tekinthetjük. Ahogy Eckhart mester német misztikus filozófus mondta, a lelki életre a kivonás jellemző, nem az összeadás.

Az ego a világon a legjobban a változást gyűlöli, még akkor is, ha az adott helyzet nem működőképes, vagy egyenesen szörnyű. Ahelyett, hogy változtatnánk, egyre eltökéltebben ismételgetjük azt, ami nem működik. Sokan és jogosan mondták ezt a függőségtől szenvedőkről, de úgy látom, hogy ugyanez elmondható mindannyiunkról. Azért gyürkőzünk neki valaminek még egyszer, mert az előző alkalommal nem hozott számunkra elégedettséget. Ahogy az angol költő, W. H. Auden fogalmaz „Sok minden apropóján” című költeményében: „Inkább elpusztulunk, csak elkerülhessük a változást. Inkább belehalunk a rettegésbe, csak magunkra ne kelljen venni a jelen pillanat keresztjét, és el ne kelljen engedni illúzióinkat.”

vissza az elejére

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×