Keresés
Kapcsolat, regisztráció


Ken Wilber: Integrál szemlélet

- részletek a könyvből

 

Egy preracionális, mitikus Isten és egy transzracionális, egységesítő Szellem
Integrál életmódgyakorlatok

A könyv első fejezete (328 kbájt méretű PDF fájl formájában)

ide kattintva letölthető.

 

S hogyan áll mindez össze egy egésszé?

A következő részben körvonalazni fogjuk ezeket a mintákat, melyeket együtt gyakran A-Q-A-L-nak nevezünk (ejtsd: akval), mely a „minden kvadráns, minden tudatszint, minden vonal, minden tudatállapot, minden típus” rövidítése (az angol „All Quadrants, All Lines…”-ból). Ezek azok az elemek, melyeket leírtunk idáig (kivéve a kvadránsokat, melyeket hamarosan kifejtünk). Az AQAL tulajdonképpen egy másik elnevezése az IOR-nak és az integrál térképnek. Akkor használjuk az AQAL elnevezést, amikor határozottan erre a megközelítésre akarunk utalni.
A bevezetőben említettük, hogy az integrál modellnek mind az öt komponense elérhető a tudatosság számára, már most. Ez a kvadránsokra is igaz.
Felfigyeltünk már arra, hogy a világnyelvekben megvan a személyes névmások első, második és harmadik személye? Az első személy nézőpontja arról szól, „aki beszél” – ehhez tartoznak az én, engem, enyém névmások (egyes számban), vagy a mi, nekünk, miénk névmások (többes számban). A második személyű nézőpont azt jelöli, „akihez beszélnek”, ehhez tartoznak például a te s a tiéd névmások. A harmadik személyű nézőpont jelentése „az az ember vagy dolog, akiről vagy amiről beszélnek”, például ő, őt, neki, ők, őket, az, azoké.
Így ha az új autómról beszélgetek veled, akkor „én” vagyok az első személy, „te” vagy a második, az új autó („az”) pedig a harmadik. Nos, ha mi ketten beszélgetünk és kommunikálunk egymással, akkor ezt úgy jelezzük, hogy a „mi” névmást alkalmazzuk: például azt mondjuk, „mi megértjük egymást”. A „mi” a többes szám első személy, de ha te és én kommunikálunk egymással, akkor a te második személyed és az én első személyem része lesz ennek a rendkívüli „mi”-nek. Így a második személyt gyakran „te/mi”-vel, vagy csak „mi”-vel jelezzük.
Tehát leegyszerűsíthetjük az első, második, harmadik személyt „én”-re, „mi”-re és „az”-ra.
Ez idáig egyértelmű, nem? Unalmas is talán? Akkor próbáljunk ki valamit! Ahelyett, hogy „én”-t, „mi”-t és „az”-t használnánk, mi lenne, ha azt mondanánk: a jó, az igaz és a szép? Továbbá azt, hogy a jó, az igaz és a szép a saját létünk dimenziói, melyek a növekedés és fejlődés minden szintjén, minden pillanatban jelen vannak? S hogy az integrál átalakító gyakorlatok révén a saját jóságunk, igazságunk és szépségünk egyre mélyebb dimenzióit fedezhetjük fel.
Hmmm, ez már így biztos érdekesebb. A jó, igaz és szép az első, második és harmadik személyű névmások olyan variánsai, melyek a világ összes fő nyelvében megtalálhatók, mivel az igazság, a jóság és a szépség a valóság olyan élő dimenziói, melyeket a nyelv leképezett. A harmadik személy („az”) az objektív igazságra utal, melyet legjobban a tudomány tud vizsgálni. A második személy („te/mi”) a jóságra, arra, ahogyan mi – te és én – bánunk egymással, és hogy ez tisztességes, őszinte és tiszteletteljes-e. Más szóval ez az erkölcsiség. Az első személy az „én”-nel foglalkozik, az önkifejezéssel, művészettel, esztétikával, továbbá a szépséggel, mely a szemlélő szemében él.
Tehát az élményvilágunk „én”, „mi” és „az” dimenziói a művészetre, az erkölcsre és a tudományra utalnak. Vagy az énre, a kultúrára és a természetre. A szépre, jóra és igazra. (A filozófusok valamiért ebben a sorrendben szoktak ezekről beszélni: a Jóság, az Igazság és a Szépség. Kinek melyik sorrend tetszik, mind helyénvaló.)
A lényeg, hogy a megnyilvánult világ minden eseményének megvan ez a három dimenziója. Minden eseményt nézhetünk az „én” szemszögéből (hogy én hogyan látom és milyennek érzem az eseményt), a „mi” szemszögéből (hogy rajtam kívül mások hogyan látják) vagy az „az” szemszögéből (ezek az eseménnyel kapcsolatos objektív tények).
Ekképpen az integrált ösvény mindezeket a dimenziókat számításba veszi, így jutván el egy sokkal átfogóbb és hatékonyabb megközelítéshez – az én, a mi és az az témaköreiben, vagyis az én, a kultúra és a természet területein.
Ha kihagyjuk a tudományt, a művészetet vagy az erkölcsöt, valami hiányozni fog, valami meg fog törni. Az egyén, a kultúra és a természet vagy együtt szabadul föl, vagy sehogy. Az „én”, „mi” és „az” dimenziók alapvetők, a négy kvadránsnak nevezzük és egyenesen az integrál keretrendszer, az IOR alapjának tartjuk őket. (Úgy lesz négy kvadráns belőlük, hogy az „az”-t tovább osztjuk egyes számú „az”-zá és többes számú „azok”-ká.) Néhány ábra segít abban, hogy tisztán lássuk ezeket az alapelveket.

Az ábra a négy kvadráns alapsémáját mutatja be. Láthatjuk rajta az „én”-t (az egyén belső világát), az „az”-t (az egyén külső oldalát), a „mi”-t (a kollektív belső világát) és az „azok”-at (a kollektív külső oldalát). A négy kvadráns tehát – mely bármely dolognak a négy alapvető nézőpontját jelenti (vagy a négy lehetséges szemszöget) – végül is egyszerű: az egyéni és a kollektív belső és külső oldalát jelenti.

Ez az ábra a négy kvadránst részletezi tovább. (A látható kifejezések egy része olyan szakszó, melyet nem baj, ha bevezetőben nem értünk; egyszerűen csak fussuk át az ábrákat, és érezzünk rá, milyen dolgok helyezkednek el egy-egy kvadránsban).
Például a bal felső kvadránsban (az egyén belső világában) találjuk a gondolatainkat, érzelmeinket, testi érzéseinket stb. (melyekről általában első személyben beszélünk). Ha azonban kívülről vizsgáljuk meg magunkat, a szubjektív tudatosság helyett az objektív tudomány fogalmaival, akkor neuro transzmittereket látunk, limbikus rendszert és agykérget, összetett molekulaszerkezeteket, sejteket, szervrendszereket, DNS-t és hasonlókat – csupa olyan jelenséget, melyet harmadik személyű objektív fogalmakban szokás leírni („az” és „azok”). A jobb felső kvadráns tehát azt írja le, hogy egy egyéni létező hogy fest kívülről. Itt főleg a fizikális viselkedésről, anyagi összetevőkről, anyagról és energiáról, valamint a hús-vér testről van szó – mindazon dolgokról, melyekről objektív, harmadik személyű, „az” típusú módon beszélünk.
Ilyennek látszik az anyagból és energiából álló szervezetünk kívülről mások számára, egy objektív „az”-nézőpontból; míg belülről átélve nem neurotranszmittereket látunk, hanem érzéseket érzünk, nem limbikus rendszerrel foglalatoskodunk, hanem heves vágyaink támadnak, az agykéreg vizsgálgatása helyett belső fantáziaképek és víziók öntik el elménket, anyag s energia helyett pedig tudatosság van jelen, csupa olyasmi, amiről közvetlenül, első személyben beszélünk.
A kettőből melyik nézőpont igaz? Az integrál szemlélet szerint mindkettő, hiszen ugyanannak az eseménynek – nevezetesen önmagunknak – két különböző nézőpontból való szemléléséről van szó. A probléma akkor kezdődik, amikor megpróbáljuk letagadni vagy figyelmen kívül hagyni az egyiket vagy a másikat. Egy integrált felfogásba mind a négy kvadráns szükségszerűen beletartozik. Vizsgáljuk meg a további összefüggéseket! Megfigyelhetjük, hogy minden „én” más „én”-ekkel van kapcsolatban, tehát minden „én” tagja több különböző „mi”-knek. Ezek a „mi”-k az egyéni tudatosságon kívül közös, kollektív tudatosságot is eredményeznek, tehát a szubjektív tudatosság mellett az interszubjektív tudatosság is jelen van – mely legtágabb értelmében nem más, mint a kultúra. Ez van a bal alsó kvadránsban. Minden „mi”-nek szintén megvan a külső oldala, ahogyan kívülről látszik – ezt képviseli a jobb alsó kvadráns. A bal alsót általában kulturális dimenziónak nevezik (vagyis egy csoport belső tudatosságának, melyet a világnézete, a közös értékrendje és érzései s a hasonlók alkotnak), a jobb alsó pedig a társadalmi dimenzió (vagyis a csoport külső formái és viselkedései, mellyel szintén a harmadik személyben beszélő tudományok foglalkoznak, például a rendszerelmélet).
Még egyszer, a kvadránsok egyszerűen a belső és külső oldalai az egyéni és a kollektív valóságoknak, s a lényeg, hogy mind a négy kvadránst tekintetbe kell vennünk, ha integrált szemléletre törekszünk.

vissza az elejére

Egy preracionális, mitikus Isten és egy transzracionális, egységesítő Szellem

Legalább azt fel kell ismernünk, jelentős tudományos és empirikus kutatásokra alapozva, hogy a fejlődésnek léteznek olyan szakaszai, melyekre a racionalitás előtti, gyermeki, prekonvencionális, narcisztikus fantázia a jellemző, és vannak olyanok, amelyekben a posztkonvencionális, transzracionális, egotudatos, posztautonóm, transzperszonális tudatosság van jelen. Az előbbi (például a mágikus-animisztikusra vagy a mitikusra jellemző) szinten a végső valóságot egy fehér hajú, szürke szakállú, idős úriembernek képzelik el az égben, vagy egy olyan személynek, aki a vízen jár, és egy biológiailag szűz asszony szülte, netán idős bölcsnek, aki kilencszáz esztendősen született, stb. Mindezeket a preracionális mítoszokat szó szerint igaznak fogadják el. A későbbi, posztkonvencionális szinteken azonban a végső valóságot úgy fogják fel, mint a létezés kettősség nélküli alapját, az időtlen jelenlét állapotát vagy az egységtudat posztracionális (és nem preracionális, sem antiracionális) állapotát. Beláthatjuk, hogy a kettő között ég és föld a különbség, s a racionalitás horizontja választ el őket egymástól.
Ha összegyúrjuk az emberi fejlődésről szóló összes tudományos kutatást, akkor úgy tűnik, hogy az ember pszichológiai fejlődésének legalább három nagy íve van: a preperszonálisból a perszonálisba fejlődik, majd onnan a transzperszonálisba; más szóval a preracionálisból a racionálisba, onnan a transzracionálisba; vagy a tudatalattiból az öntudatosba, onnan pedig a tudatfelettibe. E nagy ívek alszakaszai mind meghaladják és megőrzik a korábbi szakaszokat. Ahogy az új szintek kibontakoznak, úgy magukba is foglalják az előzőeket – aminek hatására a szintek integratív módon összegyűlnek, ahogy az atomok molekulákká, azok sejtekké, azok pedig szervezetekké válnak. Semmi nem vész el, mindent megőrzünk a meghaladás és megőrzés, kibontakozás és magába foglalás, megtagadás és mégis megtartás elképesztő folyamatában, a tudat evolúciójában.
Itt nem arról beszélünk, hogy vajon létezik-e egy „valódi” Szellem vagy a Létezés Alapja. Az a kérdés, hogy létezik-e az emberi fejlődésnek ez a három nagy íve, szakasza (vagy kissé másképp fogalmazva: a fejlődés három „emelete”). Szinte bármelyik olyan empirikus tanulmányt nézzük is meg, amely gondosan megvizsgálta az emberi fejlődés teljes spektrumát, a válasz mindenhol igen. Akik tagadják a tudat feletti és transzperszonális tudatosság szakaszait, azok egyszerűen és kereken tagadják a tudományos bizonyítékokat. Az igazat megvallva nem kell jobban számításba vennünk az ilyen nézeteket, mint ahogy azon egyházi személyek véleményét sem kell komolyan vennünk, akik nem voltak hajlandóak belenézni Galilei távcsövébe, mondván, hogy előre „tudják”, mit látnának benne.
Ha pedig most áttérünk minden kérdés közül a legizgalmasabbra, és mégis feltesszük a kérdést, hogy vajon létezik-e a Létezés Alapja, egy tényleges Szellem vagy Isten, mely minden jelenség mögött áll, ki mást volna jobb megkérdezni, mint azon személyeket, akik a fejlődés legmagasabb – transzperszonális – szintjein állnak? S vajon mit mondanak, ha megkérdezzük őket?
Kezdjük azzal, hogy megismételjük: a fejlődés mindhárom nagy ívének megvan elképzelése a végső valóságról. Láthattuk, hogy az első nagy szakasz, mely a racionalitáshoz vezet, a végső valóságot természete szerint mágikusnak és mitikusnak fogja fel. Legyünk őszinték: a világ nagy vallásainak állításai 80%-ban valószínűleg ide sorolhatók, legyen szó akár a sintó, a keresztény, az iszlám, a zsidó, a hindu, a buddhista vagy a taoista vallásról. A legtöbb new age-es mágia is ide tartozik.
Ezután az emberi fejlődés belép egy olyan szakaszba, amely vallástalannak, sőt vallásellenesnek tűnik. Ez a második nagy szakasz vagy ív, az összes alszakaszával együtt. Ez az egyén és a racionalitás világa. Itt a racionális tudomány kerül előtérbe, és elhozza jótéteményeit: csökkenti az emberi szenvedést, és meghosszabbítja az életet. Ha a betegségekre, az éhezésre és a gyermekhalandóságra gondolunk, elmondhatjuk, hogy a racionális tudomány több emberi szenvedést felszámolt, mint az összes preracionális mitikus vallás együttvéve. Most nem az a kérdés, hogy a tudományt lehet-e rossz célokra is használni; a pozitív oldalt nézve az eredmény megdöbbentő és tagadhatatlan.
Amikor pedig már úgy tűnik, hogy minden vallásos és spirituális dolog pusztán a múlt része, történelmi relikvia, akkor indul be a fejlődés harmadik nagy íve. A fejlődés, a racionális tudat vívmányaira épülve, elkezdi meghaladni és egyben megőrizni a racionalitást, s a törődés és a tudatosság egyre tágabb köreibe lép. Itt a végső valóságot nem antropomorfnak látják, ami az első szakaszra jellemző, sem racionálisnak, ami a második emelet sajátja, hanem a Létezés, az Üresség, a Tudatosság és az Ilyenség jegyében gondolkodnak, olyan kifejezéseket használva, mint minden létezés Alapja, egyetemes Tudatosság; kettősség nélküli Ilyenség vagy Vanság; végtelen, nyílt, üres, ragyogó Tisztaság; tükörszerű Tanútudatosság, minden hármasságot megelőző Isten; tiszta, végtelen, transzcendens, éntelen Én (Önvaló); határtalan, tágas, sugárzó, elhomályosulásoktól mentes, minőségek nélküli Tudatosság; időtlen, örök Jelenlét, örök Most; minden egyes pillanat Ilyensége vagy Olyansága, mely túl van minden fogalmon, ugyanakkor annyira egyszerű és nyilvánvaló, mint az, aki most ezen oldalakat olvassa, vagy egy énekesmadár hangja, vagy mint az első korty egy jéghideg üdítőből egy forró nyári délután.
Ez nem az apáink, anyáink, és még kevésbé a nagyszüleink vallása. A harmadik emeletet/ívet elért egyének jelentős többsége mégis azt vallja, hogy a valóság nem más, mint a lények végtelen és örök Alapjának valamilyen modifikációja. Ez a transzperszonális valóság azonban a preperszonális és preracionális ív mitikus és mágikus képzeteihez képest éppen a másik végponton van az emberi fejlődés spektrumában. Ég és föld a különbség közöttük, és többé még véletlenül sem szabad összekevernünk őket egymással.
A média viszont, hogy a legnyilvánvalóbb példát említsük, teljesen összekeveri a valóságok pre és transz oldalát. Mihelyt talál egy transzperszonális, kettősségek nélküli megközelítést, habozás nélkül kihajítja a preperszonális szemétdombra. A média kizárólag a preracionális spiritualitást ismeri fel.
[...]
A „spirituális, de nem vallásos” kifejezés gyakorta a harmadik ívre vonatkozik. Sokan intuitíven megérzik e magasabb valóságokat azok közül, akik így tekintik magukat spirituálisnak, még ha nem is szelik folytonosan a harmadik emelet magasabb, transzperszonális hullámait. Ezek az emberek nem óhajtják többé az egocentrikus mágiát, sem az etnocentrikus mitikus vallásosságot, melyet átitat a dogma meg a hitvallás, és átjárnak a fogalmakon alapuló hiedelmek. Ezek helyett a szavakon és fogalmakon túli, közvetlen megtapasztalást keresik, a mentális feletti, racionalitáson túli, posztkonvencionális spiritualitást, melyet a közvetlen éberség és a ragyogó tudatosság jellemez. Az ilyen emberek spirituálisak, de nem vallásosak. Azt állítják, hogy közvetlenül tapasztalják a kettősség nélküli, üres, nyílt, tágas, végtelen, minőségeken túli Ilyenséget, akárhogy is óhajtjuk nevezni azt.

vissza az elejére

Integrál életmódgyakorlatok

Az integrál szemlélet első személyű, gyakorlati, tapasztalati részét nevezzük integrál életmódgyakorlatoknak vagy ILP-nek.
Az ILP alapelvei egyszerűek. Ha vesszük a testet, az elmét és a szellemet (mint szinteket), majd az ént, a kultúrát és a természetet (mint kvadránsokat), s ezeket kombináljuk, akkor a növekedés és felébredés kilenc lehetséges területét kapjuk. Az ILP az első olyan megközelítés, amely kölcsönösen összekapcsolja ezeket, a lehető leghatékonyabb személyes transzformáció érdekében.
[...]
Test, elme, szellem, árnyék – ezek a központi modulok. Ha azonban azt gondoljuk, hogy ez a szokásos new age-es „holisztikus” vagy „spirituális” megközelítés, akkor nagyot tévedünk.
[...]
Kezdjük a testtel! A „test” itt nem a tipikus new age-es spiritualitásból ismert érzelemtestet jelenti csupán, s nem is a nyugati orvostudomány által meghatározott fizikai testet. Mindkettő benne van, de több is náluk. A test itt a durva fizikai testet, a finom energiatestet és a kauzális transzcendens testet jelenti. Az ILP mind a hármat tréningezi, s ezt nevezzük háromtest-edzésnek.
A háromtest-edzésben vannak a fizikai test számára előírt gyakorlatok, ilyen például a súlyemelés vagy az aerobik. Vannak az érzelmekre, az imaginációra és az érzésre vonatkozó finomtesti gyakorlatok is, például a tajcsi és a csikung bizonyos variációi. Végül a kauzális testet is „eddzük” olyan gyakorlatokkal, melyekkel beleérzünk a végtelenségbe, továbbá a fény és az élet körforgásába.
[...]
Miután egy évtizedig azzal kísérleteztünk, hogy eldobjuk az elménket, talán másképp kezdünk hozzáállni a kérdéshez. Az elme igazából a szellem és a test közötti kapocs. A szanszkrit nyelvben az elme vagy intellektus a buddhi, melyből a Buddhák születnek. Az elme tartja össze a testet és a szellemet. Az elme közvetlenül a szellemből ered, s egyszerre annak első kifejeződése és a legmagasabb lépcsőfok a szellembe való visszatérés során. A test és szellem közti kapcsolatban az elme horgonyozza le a szellemet a testbe, és emeli fel a testet a szellemhez; az elme nyújt alapot a szellem számára, és az elme mutatja meg a testnek a spirituális irányt, mert a test önmagában elveszne az érzékszervi benyomások, látványok és érzelmek világában. Maga a spirituális fejlődés is a kizárólag önmagát érzékelni képes egocentrikus testérzetektől halad az elme felé, amely magára tudja venni mások szerepét, s ezáltal elkezdi túlhaladni az egót, a szellem világcentrikus ölelésébe. Az, hogy bele tudjuk élni magunkat mások helyzetébe, egy mentális, kognitív művelet, így ahhoz, hogy a sajátunkétól különböző érzéseket érezzünk, az elme, az intellektus szükséges. Az elme teszi lehetővé, hogy a tudatosság ledöntse saját egocentrikus érzéseinek börtönfalait, és elkezdje radikálisan meghaladni önmagát, hogy aztán majd képes legyen az érzések, a gondolatok és a ragyogó tudatosság egész Kozmoszát átfogni – egyszóval a testet, az elmét és a szellemet, ahol az elme a hiányzó láncszem.
Egy összetartó és átfogó mentális személetmód nélkül a dolgok hamarabb szétesnek, mint ahogy elcsacsogjuk azt, hogy „érzelmek”. Az elmúlt harminc évben egyvalami újra meg újra bebizonyosodott: ha nincs egy olyan átfogó szemléletmódunk, amely a megfelelő helyre teszi spirituális élményeinket, akkor azok nem lesznek maradandóak.
Az ILP-ben az AQAL-szemléletmódot használjuk erre a célra, egyszerűen azért, mert jelenleg ez az egyetlen valóban integrál szemlélet, amelyről tudomásunk van.
[...]
Azt mondtam volna az előbb, hogy az elmemodul a legfontosabb? Meggondoltam magam. Az árnyékmodul a legfontosabb! (De végül is mind nagyon fontos, nem igaz?) Az egyik kemény lecke, amelyet nagyon megtanultunk az elmúlt néhány évtizedben, az, hogy ha nem dolgozunk az árnyékunkkal, akkor az összes többi modul zátonyra futhat, és ami a legrosszabb az egészben, mindezt a saját tudatalatti késztetéseink okozzák.
Az „árnyék” fogalma a személyes tudattalanunkat jelenti, vagyis azt a pszichológiai anyagot, melyet letagadunk, elfojtunk, lehasítunk vagy egyszerűen nem ismerünk el. Sajnos attól még, hogy letagadjuk, nem tűnik el, hanem épp ellenkezőleg, visszatér, és neurotikus tünetek, kényszerek, félelmek és szorongások formájában gyötör minket. Hogy ezt az anyagot feltárjuk, megbarátkozzunk vele, és újra a sajátunknak tekintsük, az nemcsak azért szükséges, mert így múlnak el szenvedést okozó tüneteink, hanem azért is, mert így tudunk egészséges és valósághű énképet kialakítani.
[...]
A Szellem jelentheti a Létezés Alapjáról szerzett közvetlen megtapasztalást. Bármit jelenthet, ami az ember végső kérdéseivel kapcsolatos, és ami megadja az életnek az egység és a transzcendencia érzését. Az ember legmélyebb természetét és állapotát is jelentheti. Sokat ezek közül érintettük az 5. fejezetben. De a helyzet az, hogy az ember vagy hisz a létezés spirituális dimenziójában, vagy nem. Mivel a spirituális központi modul a meditáció és a kontempláció gyakorlására összpontosít, a megközelítések lehető legszélesebb körének helyet ad, a „tudományosabb” irányultságtól kezdve (mint például a meditáció relaxációs válaszként való felfogása) a „spirituálisabb” felfogásokig (melyek szerint a meditáció révén elérhetjük a létezés végső Alapját vagy Istent, akármilyen néven is nevezzük). Ezek közül bármelyik megközelítést használhatjuk, de akár másokat is, amelyeket megfelelőknek érzünk.
Az ILP egyik saját megközelítése a „Szellem három arca” nevű gyakorlat, más néven az „Isten 1-2-3-ban” módszer. Ennek az az alapgondolata, hogy a megnyilvánult Szellemnek négy kvadránsa van, akárcsak a többi megnyilvánulásnak, így amikor a Szellemre gondolunk, akkor ehhez felhasználhatjuk a négy kvadránst (vagy egyszerűen a Szellem első, második és harmadik személyű nézőpontjait).
A Szellem a harmadik személy felfogásában az Élet Nagy Hálózataként jelenik meg, a Létezés Teljességeként, a Nagy Az-ként, a Létezők Nagy Rendszereként vagy a Természetként nagy T-vel, Spinoza nyomán, hiszen ő tette ezt az istenfogalmat népszerűvé.
A Szellem második személyben nem más, mint a Nagy Te, egy Élő Intelligencia és Szeretet, minden létezés értelme és alapja. A Nyugat teisztikus hagyományai a Szellemnek különösen erre az arcára összpontosítanak.
Az első személyben a Szellem a Nagy Én vagy Én-Én, az az Én, amely Tanúja az énnek, a tiszta és végtelen Önvaló, az Átman, mely egyenlő a Brahmannal, a Nagy Tudat, mely a saját tudatunkat vagy tudatosságunkat jelenti most és minden pillanatban. A keleti meditatív, kontemplatív hagyományok a Szellemnek különösen erre az aspektusára fókuszálnak.
Vajon melyik az igaz ezen arcok közül? Természetesen mindegyik. Ez a megnyilvánult Szellem négy kvadránsa vagy három Arca. Bármelyik nézőpontot használhatjuk közülük, amelyiket csak jónak érezzük, de az integratív spirituális tudatosságnak van egy speciális fajtája is, amely abból ered, hogy mindegyiket használjuk.

vissza az elejére

 

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×