Keresés
Kapcsolat, regisztráció


Honnan tudják a kutyák, mikor jön haza a gazdi?

 

- részlet a könyvből

 

Bevezetés (részletek)

Amikor megcsörren a telefon Berkeley-ben, a Kaliforniai Egyetem egyik neves professzorának házában, akkor a felesége tudja, hogy a férje van-e a vonalban. Hogy honnan tudja? Mert Whiskins, a család ezüst cirmos macskája a telefonhoz rohan, és a mancsával piszkálja a kagylót. „Sokszor sikerül lelöknie, és ilyenkor elégedetten belenyávog, amit a férjem tisztán hall a vonal másik végén – mondja. – Ha valaki más hív, Whiskins a füle botját se mozdítja.”
Kate Laufer, a norvégiai Solbergmoenben dolgozó bába és szociális munkás rendszertelenül dolgozik, és mindig váratlanul toppan haza, de amikor férje, Walter otthon van, mindig egy csésze forró és frissen főzött teával várja. Vajon honnan tudja, mikor kell odatennie a vizet? Onnan, hogy a család kutyája, a Tiki nevű terrier figyelmezteti. „Amikor Tiki az ablakhoz rohan, és feláll a párkányra – számol be Walter Laufer –, tudom, hogy a feleségem már úton van hazafelé.”
Julia Orr azt hitte, lovai boldogan birtokukba vették az új legelőt, amikor a buckinghamshire-beli Skirmettből egy tizenöt kilométerrel arrébb lévő tanyára költözött. Badger, a huszonnégy éves Welsh pónija és a huszonkét éves Tango valójában alig várta, hogy megszökhessen. Másfél hónappal később, amikor egy viharban kinyílt a kapu, azonnal éltek a lehetőséggel, és hajnalban már Mrs. Orr régi otthonának kapujában várakoztak. Ismeretlen aszfaltos és földutakon találtak vissza, és közben mindenfelé árulkodó patanyomokat hagytak hátra az utak padkáin és a virágágyakban, amerre elhaladtak.
1989. október 17-én Tirzah Meek látta a kaliforniai Santa Cruz városában, hogy a macskája felszalad a padlásra, és elbújik, pedig korábban soha nem csinált ilyet. Szemmel láthatóan rettegett, és nem volt hajlandó lejönni. Három órával később elkezdődött a Loma Prieta nevű földrengés, amely romba döntötte Santa Cruz belvárosát.
Kutyák, amelyek érzik, hogy mikor jön haza a gazdájuk, macskák, amelyek felveszik a telefont, ha a gazdájuk van a vonal másik végén, ismeretlen utakon hazataláló lovak, földrengést megérző macskák – az állati viselkedésnek ezek az aspektusai azt sugallják, hogy vannak olyan észlelési módok, amelyekkel a mai tudomány nem tud mit kezdeni.
Az állatok megmagyarázhatatlan képességeinek tizenöt évnyi intenzív kutatása után arra a következtetésre jutottam, hogy a kutyatulajdonosok által mesélt történetek java része megalapozott. Vannak olyan állatok, amelyeknek az észlelési képességei messze meghaladják az ismert érzékeket.
Semmi új nincs az állatok hátborzongató képességeiben, már évszázadok óta tudjuk, hogy léteznek. Több milliónyi kisállat-tulajdonos ma is tapasztalja ezt nap mint nap. Ennek ellenére sokan érzik úgy, hogy tagadniuk vagy trivializálniuk kell ezeket a jelenségeket. Az intézményesült tudomány nem akar tudni róluk. A háziállatok az általunk legjobban ismert állatok, de a legmeglepőbb és leginkább zavarba ejtő tulajdonságaikkal úgy bánunk, mintha semmi érdekes nem lenne bennük. Vajon miért kell ennek így lennie?
Az egyik ok az a tabu, amely megtiltja, hogy komolyan vegyük házi kedvenceinket. Ez a tabu nem korlátozódik a tudósokra, hanem a társadalmunk egészében kifejezésre jutó kettős attitűd eredménye. Munkaidőnkben a mechanisztikus életszemléleten alapuló, a tudomány és a technika által vezérelt gazdasági fejlődéssel foglalkozunk nagyon komolyan. Ez a szemlélet a tizenhetedik századi tudományos forradalomig nyúlik vissza, és René Descartes elméletén alapul, aki szerint a világegyetem egy gépezet. Bár azóta már más metaforákat használunk (Descartes idejében a hidraulikus gépekhez hasonlították az emberi agyat, egy nemzedékkel ezelőtt a telefontársaságok kapcsolótáblájához, manapság pedig a számítógépekhez), az életszemléletünk még mindig a mechanikus gépeken alapul. Az állatokat és a gépeket genetikailag programozott automatáknak tekintjük, és magától értetődőnek vesszük az állatok kizsákmányolását.
Mindeközben háziállatokat tartunk otthon. A házi kedvencek más kategóriába tartoznak, mint a többi állat. A háziállatok a magán- – másképpen szubjektív – szféránkba tartoznak. A velük kapcsolatos élményeinket távol kell tartanunk a valóságos – másképpen objektív – világtól. Óriási szakadék tátong a társként tartott és családtagként kezelt állataink és az ipari méretekben vagy kutatólaboratóriumokban tartott állatok között. A háziállatainkkal való kapcsolatunk más viselkedésmódokon alapul; sokkal inkább az én-te, nem pedig a tudomány által favorizált én-az viszonyon.
Akár a laboratóriumban, akár a terepen történnek, a tudományos vizsgálatok rendszerint igyekeznek elkerülni a vizsgált állatok iránt kialakuló érzelmi kapcsolatot. A tudósok semleges tárgyilagosságra törekednek, ezért valószínűleg nem is találkoznak olyan jelenségekkel, amelyek állat és ember szoros kapcsolatán alapulnak. Ebben a szférában sokkal többet tudnak náluk az állatkiképzők, az állatidomárok és a kisállat-tulajdonosok, mint az állati viselkedés profi kutatói – kivéve, ha a tudósoknak is vannak házi kedvenceik.
Az állatok komolyan vételét tiltó tabu csupán az egyik oka annak, hogy az e könyvben tárgyalt jelenségekről tudomást sem vesz a hivatalos tudomány. A másik tabu az okkult – másképpen paranormális – jelenségek komolyan vételét tiltja. Pedig ezek a jelenségek sem nem ritkák, sem nem kivételesek; némelyik egészen közkeletű. Azért hívják őket paranormálisnak – ami „normálison túlit” jelent –, mert nem lehet őket leírni a hagyományos tudományos szakkifejezésekkel. Lehetetlen belegyömöszölni őket a természet mechanisztikus elméletébe.

A háziállatok kutatása

Általában anekdotikusként utasítják el mindazt a rengeteg tapasztalatot, amelyet a ló- és kutyakiképzők, állatorvosok és kisállat-tulajdonosok szereztek. Olyan gyakori jelenség ez, hogy kikerestem a szó eredetét, és kiderült, hogy az anekdotosz görög szóból ered, amely azt jelenti, „ki nem adott”. Az anekdota nem más, mint közkinccsé nem tett történet.
Vannak olyan kutatási területek – például az orvostudomány –, amelyek erősen az anekdotákra támaszkodnak, de a közzététel pillanatában a történetek megszűnnek anekdotának lenni, és az esettanulmány rangjára emelkednek.
A könyvemben leírt kutatásban három egymást kiegészítő megközelítést alkalmaztam. Először is, a munkatársaimmal meginterjúvoltunk több száz olyan embert, akiknek sok tapasztalatuk van az állatokkal, hiszen rengeteget foglalkoznak velük: többek között kutyakiképzőket, állatorvosokat, vakvezető kutyával élő vakokat, állatkert-tulajdonosokat, kutyatenyésztőket és lovas szakembereket. A szaklapokban, az általános médiában és az interneten is adtam fel hirdetéseket, amelyekben információkat kértem a kisállat-tulajdonosoktól, és négyezer-ötszáznál is több beszámolót gyűjtöttem össze olyan állati viselkedésformákról, amelyek rendkívüli észlelési képességeikről tanúskodnak. Kiderült, hogy nagyon sok embernek vannak hasonló tapasztalatai a saját állataival kapcsolatban. Amikor pedig ilyen sok beszámoló egymástól függetlenül is összefüggő és ismétlődő mintázatba rendeződik, akkor az anekdoták természettörténetté válnak. Legvégül pedig, ez a természettörténet nem más, mint amit az emberek hisznek az állataikról.
Másodszor: alaposan megtervezett felméréseket is végeztem Nagy-Britanniában és az Egyesült Államokban, amelyekben véletlenszerű mintavétellel néztünk meg különböző háztartásokat, és rögzítettük az adatokat arról, hogy milyen gyakran mutatnak különböző érzékenységet a társként tartott állatok.
Harmadszor: kísérletek segítségével is igyekeztem kideríteni, vajon valóban megállják-e a helyüket azok a hiedelmek, amelyeket az emberek az állataikról vallanak.
Az egyik kedvenc biológiai könyvem Charles Darwin Az állatok és növények megváltozása a háziasítás állapotában, amelyet 1868-ban adtak ki először. Tele van olyan információkkal, amelyeket Darwin gyűjtött össze természetbúvároktól, felfedezőktől, gyarmati ügyintézőktől, misszionáriusoktól és másoktól, akikkel levelezett a világban. Rendszeresen tanulmányozott olyan kiadványokat, mint a Poultry Chronicle és a Gooseberry Grower’s Register. Ő maga ötvennégyféle egrest termesztett. Épített a macska- és nyúltenyésztők, ló- és kutyakiképzők, méhészek, földművesek, kertészek és más állatokkal és növényekkel foglalkozó emberek tapasztalataira. Belépett két londoni galambászklubba, minden olyan fajt tartott, amilyenre csak szert tudott tenni, és meglátogatta a mestertenyésztőket is, hogy megvizsgálja madaraikat.
Sok gyakorlati szakember gondos figyelemmel tanulmányozta tehát a háziállatok és háziasított növények szelektív tenyésztését és termesztését, és ez biztosította Darwin számára a legmeggyőzőbb bizonyítékot a szelekció erejéről, amely elválaszthatatlan részévé vált a természetes kiválasztódáson alapuló evolúciós elméletének.
Darwin ideje óta a tudomány egyre inkább eltávolodott a tudományt nem hivatásszerűen művelő emberek gazdag tapasztalati tárházától. Ma is milliószámra vannak olyan emberek, akiknek rengeteg gyakorlati tapasztalatuk van galambokról, kutyákról, macskákról, lovakról, papagájokról, méhekről és más állatokról, valamint különböző almafákról, rózsákról, orchideákról, babfajtákról, spárgákról és egyéb növényekről. Még ma is több tízezerre tehető a természetbúvárok száma, de a tudományos kutatások csaknem kizárólag az egyetemekre és kutatóintézetekre korlátozódnak, amelyeket doktori fokozattal rendelkező szakemberek vezetnek. Ez a kizárólagosság súlyos mértékben elszegényítette a modern biológiát.
[...]

Három rejtélyes észlelési képesség

A könyvben az állatok rejtélyes észlelési képességeinek három nagy kategóriáját fogjuk megtárgyalni: a telepátiát, az irányérzéket és az előérzetet (premoníció).

Telepátia. A kutyák és más állatok azon képességével kezdjük, hogy tudják, mikor jön haza a gazdájuk. Sokszor nem lehet a megszokásnak, az otthon maradtak által kiadott jelzéseknek vagy az ismerős autó zajának tulajdonítani a gazdáját időben hazaváró kutyák jelenségét. A videokamerával felvett kísérletek tanúsága szerint a kutyák akkor is várják a gazdájukat, ha az véletlenszerűen megválasztott időpontokban érkezik, vagy ha taxival, illetve más járművel utazik. Az ember valahogyan tudtukra adja telepátiás módon, hogy haza szándékozik menni.
Vannak olyan társként tartott állatok, amelyek telepátiásan reagálnak számos emberi szándékra, és válaszolnak a néma megszólításokra és parancsokra is. Némelyikük tudja, hogy egy bizonyos ember van a telefonvonal túlsó végén, mások pedig reagálnak rá, ha a messzi távolban szenved vagy a halálán van a gazdájuk.
Meglátásom szerint a telepátiás kommunikáció az ember és az állat közötti kötelékeken alapul – olyan kötelékeken, amelyek nem puszta metaforák, hanem valódi kapcsolatok. Ezeket az ún. morfikus mezők kapcsolják össze. Ezeket a mezőket az első fejezetben fogom bevezetni, amelyben áttekintem az emberek és állatok közötti kötelékek evolúcióját is.

Irányérzék. A postagalambok több száz kilométernyi távolságból is hazatalálnak ismeretlen tájakon. A költöző európai fecskék több ezer kilométert utaznak afrikai táplálkozóhelyeikre, tavasszal pedig visszatérnek szülőhelyükre, gyakran ugyanahhoz az épülethez, amelyen korábban fészkeltek. Távoli célpontokhoz vezető navigációs képességeiket még ma sem értjük igazán, és nem magyarázhatjuk a szaglásukkal vagy bármely más ismert érzékszervükkel, vagy akár egy iránytűhöz hasonlatos érzékkel.
Vannak olyan kutyák, macskák, lovak és más háziállatok, amelyeknek szintén kiváló az irányérzékük, és sok-sok kilométeres távolságból hazatalálnak. Olyan, mintha az állatokat egy láthatatlan rugalmas szál húzná haza, amely az otthonukhoz köti őket. Ezeket a kapcsolatokat is megmagyarázhatják a morfikus mezők.
Előfordul, hogy az állatok nem egy bizonyos helyhez, hanem egy emberhez térnek vissza. Vannak olyan kutyatulajdonosok, akik elmennek, és nem viszik magukkal a kutyájukat, de a kutya olyan helyen is rájuk talál, ahol még soha nem járt. Rövid távolságokon jó magyarázat lehet, hogy a kutya a szimatával követi az illető nyomát, de más esetekben az egyetlen helytálló magyarázatnak egy láthatatlan kapcsolat tűnik az állatok és az ember között, akihez kötődnek. Ezt újfent gumiszalaghoz hasonlíthatjuk, amit én az állatot a gazdájához kapcsoló morfikus mező működésének tulajdonítok.

Előérzet. Vannak olyan előérzetek, amelyeket meg lehet magyarázni fizikai ingerekkel – azok az állatok például, amelyek földrengés előtt nyugtalanná válnak, reagálhatnak a finom elektromos változásokra is. Lehet, hogy az epilepsziás gazdájukat a közelgő rohamra előre figyelmeztető kutyák finom izomremegéseket észlelnek vagy szokatlan szagokat éreznek. Más előérzeteket azonban a jelek szerint egy olyan rejtélyes jövőbe látás eredményez, amely megkérdőjelezi a múltat, a jelent és a jövőt élesen szétválasztó felfogásunkat.

A telepátia, az irányérzék és az előérzet jó példák a némelyek által érzékeken túli észlelésnek (extraszenzoriális percepció, ESP) nevezett jelenségre. Mások a hatodik vagy hetedik érzéknek tulajdonítják. Megint mások paranormálisnak nevezik ezeket, és olyanok is akadnak, akik okkultnak; de az összes ilyen kifejezés a megszokott tudomány korlátain túlra mutat.
Az „érzékeken túli észlelés” szó szerint azt jelenti, hogy az észlelés meghaladja az érzékszerveinket, illetve kívül esik azokon. Első ránézésre ennek ellenkezőjét jelenti a „hatodik érzék”, mivel ez az érzékszerveken belüli észlelési képességekre utal, bár egy másfajta érzékelésfajtára, amelyet a tudomány nem ismer el. A konfliktus abban a pillanatban megszűnik, amint az „érzékeken túlit” úgy értjük, hogy az „ismert érzékeken túl”.
Sem az „érzékeken túli észlelés”, sem a „hatodik érzék” kifejezés nem tartalmaz utalást arra, hogy mik ezek a tapasztalások, vagy miként működnek. A kifejezések egyszerűen annyit árulnak el, hogy mik nem ezek az események: nem magyarázhatók meg az ismert érzékszerveink működésével.
E három észlelési forma – a telepátia, az irányérzék és az előérzet – a jelek szerint jobban működik az embertől eltérő fajokban, de előfordulnak az embernél is. Az emberek okkult képességei természetesebbnek, biológiaibbnak tűnnek, ha az állati viselkedés fényében vesszük őket szemügyre. Ami ma paranormálisnak tűnik, az normális lesz, ha kitágítjuk a normalitás fogalmát.

A tudomány csak akkor mozdulhat előre, ha meghaladja a jelenlegi határait. Reményeim szerint ebben a könyvemben meg fogom mutatni, hogy úgy is lehet tudományosan vizsgálni az állatok eddig érthetetlen képességeit, hogy az ne legyen se káros, se kegyetlen. Javasolni fogok olyan lehetőségeket is, amelyekkel az állattulajdonosok és az egyetemi hallgatók nagyban előmozdíthatják az új tudományos terület fejlődését.
Sokat tanulhatunk állat társainktól az állati természetről – és a sajátunkról.

vissza az elejére

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×