Keresés
Kapcsolat, regisztráció

Hol van Isten a bajban?

-részlet a könyvből

 

Jill hajnali fél kettő körül hívta fel anyát, közölte, hogy Tracey-nek balesete volt, és azt mondta, hogy mivel nem tudni, milyen súlyosak a sérülései, jobb, ha a kórházba megy. A történet következő részében anyánk kerül reflektorfénybe. Harminckét éves korában özvegy lett, apánk ugyanis, aki négy évvel volt idősebb nála, súlyos agyvérzésben meghalt. Anya egyedül maradt a három gyerekével: a bátyám hétéves volt, a nővérem öt, én pedig kettő. Tracey balesetének idején egyedül élt, és úgy döntött, hogy nem ébreszti fel sem Petert, sem engem; úgy vélte, jobb, ha kialusszuk magunkat, hiszen éjszaka egyikünk sem tehet semmit. Anya senkit nem hívott fel. Egymás után itta a kávékat és szívta a cigarettákat egészen hajnalig.
Reggel kilenckor anyával együtt már a darwini gépen ültem. Akivel már történt tragikus esemény, biztosan megérti, mennyire megpróbáltuk távol tartani magunktól az egészet – a repülőút során egyszerűen mindenen hisztérikusan nevettünk. Azon viccelődtünk, hogy a kórházban Tracey biztosan ott ül majd az ágyában, marhaszeletet eszik, sört iszik hozzá, és kicsúfol majd minket, amiért olyan savanyú képpel állítunk be hozzá. De nem ilyen derűs kép fogadott minket.
Amikor leszálltunk, annyi fátylas, rendi ruhát viselő nővér volt a reptéren, hogy azt hittem, biztosan a pápa érkezik a következő géppel. „Az orvosok majd mindent elmondanak, ha megérkezünk.” Bevezettek minket abba a helyiségbe, ahol Tracey feküdt, és azt kellett látnunk, hogy egészen az álláig hatalmas takaró fedi a testét. A kar-jai az ágyhoz rögzített merevítőkön nyugodtak, a koponyájából pedig két hatalmas fémtüske állt ki, amelyek az ágy végénél elhelyezett súlyok segítségével egyenesen tartották a fejét. Azóta soha nem tudtam ugyanúgy ránézni egy feszületre, mint korábban.
Anya rögtön szakértői szerepbe helyezkedett, és arról kezdte faggatni Tracey-t, hogy melyik testrészét tudja mozgatni. Két kövér könnycsepp gördült le a nővérem arcán, és egyszerűen csak ennyit mondott: „Nyomorék lettem, anya. Elmozdult az ötödik nyakcsigolyám, és eltört a hatodik meg a hetedik. Ennél rosszabb nem is lehetne.”
Ha az embereket sokkhatás éri, általában vagy felveszik a kesztyűt, vagy kereket oldanak. Mi az utóbbi megoldást választottuk. Tracey elmondása szerint nehéz eldönteni, melyikünk próbált gyorsabban kijutni a kórteremből. A lelki segítségnyújtással foglalkozó nővér egy külön helyiségben ültetett le minket. Ahogy az asztalnál ültem, olyasmi történt velem, ami addig csak ritkán esett meg: nem tudtam megszólalni. Anya fel-alá kezdett járkálni a folyosón. Dühös volt. Olyan volt az egész, mintha egy anyaoroszlán sérült kölykét a sorsára hagyták volna, s most az anya elindulna megkeresni a bűnöst. Járkálás közben több kérdést is feltett magának:
Hogyan tehette ezt Isten Tracey-vel?
Hogyan tehette ezt Isten velünk?
Akarhat-e még valamit tőlem Isten ebben az életben?
A legtöbbször pedig a következőt kérdezte:
Hol a csudában van ilyenkor Isten?
A kérdésekre persze nem várt választ, de hát én jezsuita vagyok. Isten foglalkoztat a legjobban, így hát megpróbáltam felelni a kérdéseire. De ahányszor csak szóra nyitottam a számat, anya dühösen nekem esett. Nehéz helyzetben gyakran zúdítjuk minden haragunkat azokra, akik a legközelebb állnak hozzánk. Figyelmeztetni akartam anyát, hogy én is a kölykei közé tartozom!
Mégis összeszedtem a bátorságomat, és, őszintén mondom, ezután életem legfájdalmasabb és legfontosabb teológiai eszmecseréje következett. Azt mondtam anyának, ha bárki be tudja bizonyítani, hogy múlt éjjel Isten a mennyben üldögélt, és egyszer csak eszébe jutott: „Kellene nekem még egy rokkant, és Tracey pont jó is lesz, üssünk hát nyélbe egy balesetet, és máris megvagyunk.”, ha tehát ez volt Isten kifejezett akarata, akkor én otthagyom a papságot, kilépek a jezsuitáktól és az egyházból. Ezt az Istent én nem ismerem, ennek az Istennek én nem akarok szolgálni, és én nem akarok ennek az Istennek a képviselője lenni a világban. Anya azzal a kérdéssel vágott vissza, hogy akkor mégis hol van Isten. Szelíden csak annyit válaszoltam: „Azt hiszem, Istent ugyanúgy lesújtja, mint minket, hogy egy nagylelkű, önzetlen lány, aki a fél világot bejárta, és segíteni próbált a szegényeken, most a legszegényebb teremtés, akit ismerünk.” Az egésznek természetesen semmi köze nem volt a pénzhez. Nem kellett választanom a szerető Isten és az embereknek szörnyű csapásokat okozó Isten között. Izajásnál Isten fájdalmas panaszra kél, amikor pusztulást lát, a János-evangéliumban Jézus könnyeket ont a barátja sírjánál – Istent nekünk sem a fájdalmunkon kívül kellett keresnünk, mert társunk volt a fájdalomban, a karjában tartott minket, s osztozott a bánatunkban és a gyötrelmünkben.
A rákövetkező hónapokban megdöbbentő és rémisztő leveleket kaptam olyan keresztényektől, akikről tudtam, hogy nagyszerű emberek. Néhányan azt írták, hogy Tracey biztosan valami olyat követett el, amivel nagyon megbántotta Istent, ezért pedig büntetést kellett kapnia a földön, hiszen Isten nem válhat gúny tárgyává. Azt is leszögezték, hogy most már csak akkor élhetünk békességben Istennel, ha elfogadjuk az akaratát. Az ilyen emberek valóban úgy vélik, hogy Isten elbánik velünk, ha kell. 1988 óta be kellett látnom, hogy ez a teológiai szemlélet sokkal elterjedtebb, mint gondoltam volna. Találkoztam olyan rákos betegekkel, termékenységi gondokkal küszködő párokkal és gyermeküket elveszítő szülőkkel, akik azt kérdezték tőlem, mégis mit követtek el, hogy ilyen nyomorúsággal sújtotta őket Isten (legalábbis szerintük). Már akkor is a sírás kerülget, ha csak eszembe jutnak.
Mások arról írtak, hogy Tracey szenvedése dicsőséges építőelemeket gyűjt számára a mennyben, s majd ezekből készül el a mennyei lakása, amikor meghal. Ezek szerint tehát annál jobban alakul majd a sorsunk a mennyországban, minél többet szenvedtünk a földön. Fogalmam sem volt róla, hogy az Atya házának számos hajléka között első-, másod- és harmadosztályú lakosztályok vannak. Ha pedig mégis, hát a mennyország lesz az első olyan hely, ahol a recepciónál nem kérem magasabb osztályba magam. Mert ha az embert húsz éven át minden egyes nap mások fürdetik, etetik, forgatják az ágyban, öltöztetik és tartják tisztán, és csak így juthat a nyomortelepről a mennyei kapun át a legkiválóbb égi negyedbe, akkor a magam részéről nem fogom megfizetni a költözés árát. Azt hiszem, nem sokan lennének hajlandóak.
Végül egy halom olyan levél és levelezőlap is érkezett, amelyek írói szerint nagy kegyelem jutott osztályrészül a családunknak, mert Isten azokra bocsátja a legsúlyosabb kereszteket, akik elbírják őket. Soha nem értettem, hogy azok az emberek, akik nélkülözni kénytelenek ezt a nagy kegyelmet, hogyan vehetik észre ilyen pontosan mások szenvedésében. Gondolkodjunk el csak kissé azon, amit mondanak, hiszen olyan gyakran hallhatunk efféle véleményeket. Ha igazuk van, akkor reggel, délben és este térden állva egyetlen fohász lehet csak az ajkunkon: „Gyáva vagyok. Gyáva vagyok. Ó, Istenem, gyáva vagyok. Kérlek, ne gondold, hogy erős vagyok.” Ha ugyanis helytálló ez a teológiai szemlélet, és Isten erősnek ítél minket, arra kell számítanunk, hogy jókora keresztet kapunk ajándékba.
Az említett válaszokon kívül jólelkű emberek úgy is próbáltak vigasztalni minket, hogy azzal a három bölcsességgel álltak elő, amelyet rossz hír esetén szokás emlegetni: „titokkal állunk szemben”; „az én útjaim nem a ti útjaitok”; „csak a mennyben fogjuk megismerni Isten terveit”. Minden ilyen állításnak van igazságtartalma, de egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy olyan könnyedén előránthatók a kalapból, ahogyan sokan szokták. Gyakran azért hangoztatják őket jóravaló emberek, mert azt remélik, hogy meg tudnak vigasztalni másokat. Rám nem voltak ilyen hatással. Hiába igaz például teljes mértékben, hogy Isten útjai és gondolatai végtelenül nagyobbak mindennél, amit remélni és elképzelni tudunk, de ha Izajás 55. fejezetére hivatkozunk az emberi szenvedés láttán, akkor az emberi drámán kívül jelöljük ki Isten helyét, s olyan mindentudó megfigyelőnek állítjuk be, aki közömbösen szemléli életünk folyását. Szerintem viszont a legfontosabb a megtestesüléssel kapcsolatban, abban, hogy Jézus Krisztusban Isten egy lesz velünk, éppen az, hogy fel akarja tárni az útjait és a gondolatait, azt akarja, hogy megismerjük, és különösen azokat a pillanatokat tartja szem előtt, amikor a legmélyebb kétségbeesés környékez meg minket. Jézus élete, halála és feltámadása azt tanúsítja, hogy Isten az emberi történelem szerves részévé tette magát. Nem valamiféle távoli lényt szeretünk és fogadunk el hittel, aki kedvét leli a titokzatoskodásban, majd veszi a kalapját, ha nehézségek adódnak az életünkben. A megtestesülés kétségkívül arról tanúskodik, hogy Isten készséggel részt vállal az emberi kalandban, annak minden bonyolult és fájdalmas útjával együtt.
Ezért hát nagyon hálás vagyok azoknak, akiktől levelet kaptam a nővérem balesete után. Felhívták a figyelmemet arra, milyen gyakran tálalnak fel nekünk olyan szörnyű teológiai nézeteket, amelyek életünk legnehezebb pillanataiban nem visznek közelebb minket Istenhez. Hanem eltávolítanak tőle. Engem is eltávolítottak egy időre attól, hogy higgyek egy olyan Istenben, aki azt akarja, hogy kifinomult eszmefuttatásokkal taglaljuk, milyen bonyolult szálakkal és hány úton-módon kapcsolódik Isten jelenléte a mi törékeny emberi világunkhoz. A soron következő hét alapelvet kínálom tehát ahhoz, hogy spirituális téren megőrizzük a józanságunkat, amikor megkísért minket – és engedünk is a kísértésnek –, hogy feltegyük a kérdést: „hol a csudában van ilyenkor Isten?”

1. Isten nem küld ránk közvetlenül fájdalmat, szenvedést és betegséget. Isten nem büntet.
2. Isten nem küld ránk szerencsétlenségeket azért, hogy megtanítson nekünk ezt-azt, bár igaz, hogy minden szerencsétlenségből tanulhatunk.
3. Isten nem idéz elő földrengést, árvizet, aszályt és más természeti csapásokat. Ha imádkozunk, azt kérjük Istentől, alakítson át minket úgy, hogy át tudjuk alakítani a világot.
4. Isten akarata inkább a tágabb összefüggésekben érvényesül, mint a szűkebbekben.
5. Istennek nem volt szüksége Jézus vérére. Jézus nem pusztán azért jött, hogy meghaljon, de Isten felhasználta a halálát arra, hogy hírül adja a halál végét.
6. Isten olyan világot teremtett, amely korántsem tökéletes, olyan valóságot, ahol van szenvedés, betegség és fájdalom; ha nem így lenne, a világunk azonos lenne a mennyországgal. A gondok jelentős részét mi magunk idézzük elő, de Istent hibáztatjuk értük.
7. Isten nem tesz tönkre minket.

 

vissza az elejére

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×