Keresés
Kapcsolat, regisztráció


Sonja Lyubomirsky: Hogyan legyünk boldogok?

- részletek a könyvből

 

A génjeink határozzák meg, hogy boldogok leszünk, vagy boldogtalanok?
Könnyen hozzászokunk a jóhoz
A tizenkét boldogságfokozó gyakorlat
A szerzőről

Az a bizonyos 40 százalék

Ken, David és én nem hittük el azt a következtetést, hogy lehetetlen a tartós boldogság, s elhatároztuk, hogy bebizonyítjuk: ezzel az elmélettel nagyon melléfogtak. Az elkövetkezendő néhány év megbeszéléseinek az lett a termése, hogy jelentős felfedezéseket tettünk a lelki jóllét okainak terén. Együtt dolgozva képesek voltunk azonosítani a boldogságot meghatározó legfontosabb tényezőket, amelyeket az alábbi egyszerű tortadiagramon láthatnak.
Képzeljenek el egy mozit, amelyet száz ember tölt meg. Ez a száz ember képviseli példánkban a boldogság teljes skáláját. Vannak köztük rendkívül boldogok, mások kevésbé azok, megint mások szörnyen boldogtalanok. A diagram jobb alsó része mutatja, hogy az emberek boldogságszintje közötti különbségeknek meglepő módon 50 százaléka a gének által meghatározott öröklött tulajdonságaiknak és lehetőségeiknek köszönhető. Ez a felfedezés az egy- és kétpetéjű ikrekkel végzett egyre növekvő számú kutatásokból származik, melyek szerint mindannyiunkban kódolva van egy bizonyos boldogsági szint, amelyet az édesanyánktól vagy az édesapánktól, illetve mindkettőjüktől örököltük. Ez a boldogságunk alapszintje, amelyhez még a nagy visszaeséseket és nagy diadalokat követően is mindig visszatérünk. Ez azt jelenti, hogy amennyiben egy varázsütéssel mind a száz nézőnket genetikai „klónokká” (vagy egypetéjű ikrekké) változtathatnánk a moziban, akkor még mindig eltérne egymástól a boldogsági szintjük, de ez a különbség nem haladná meg az 50 százalékot.
A boldogság alapszintje olyan, mint a testsúly alapszintje. Vannak szerencsés emberek, akik nem hajlamosak a hízásra: még úgy is könnyedén tartják a súlyukat, hogy semmiféle erőfeszítést nem tesznek ennek érdekében. Ezzel szemben másoknak hihetetlenül sokat kell dolgozniuk, hogy a kívánt szinten tartsák a súlyukat, és elég csak egy kicsit elengedni magukat, máris felszednek néhány kilót. Ez az eredmény azzal a következménnyel jár a boldogságra nézve, hogy az intelligenciáért és a koleszterinszintért felelős génekhez hasonlóan túlnyomórészt az alapszintünk – mely lehet magas (hétpontos skálán 6), alacsony (2) és közepes (4) – határozza meg, hogy milyen mértékben leszünk boldogok életünk során.
Természetes érzéseinknek talán az az eredmény mond leginkább ellent, hogy a boldogságszintünk közötti különbségeknek csupán 10 százalékát magyarázzák a körülményeink vagy a helyzetünk, tehát hogy gazdagok vagy szegények, egészségesek vagy betegek, szépek, vagy átlagosak vagyunk-e, hogy házasságban élünk-e, vagy elváltunk, és így tovább. Ha a varázspálca egyetlen suhintásával ugyanolyan körülmények közé helyezhetnénk azt a száz mozilátogatót (ugyanabban a házban laknának, ugyanaz lenne a házastársuk, ugyanolyan lenne az arcuk, ugyanott fájna nekik), akkor a boldogságszintjük közötti különbség csupán egy nyúlfarknyit, vagyis mindössze 10 százalékkal csökkenne.
Sok tudományos vizsgálat támasztja alá ezt a következtetést. Egy széles körben ismert vizsgálat például kimutatta, hogy a leggazdagabb amerikaiak, akik éves szinten tízmillió dollárnál is többet keresnek, alig magasabb boldogsági szintről számolnak be, mint a saját irodai alkalmazottaik és kétkezi munkásaik. S bár a házasemberek boldogabbak, mint az egyedülállók, valójában a házasság is csak kismértékben fokozza a boldogságot; például tizenhat országban a házasemberek 25, az egyedülállók 21 százaléka jellemezte magát a „nagyon boldog” jelzővel. Sokakat meglep ez a felfedezés, mely szerint az életkörülményeink (például a jövedelmünk vagy a családi állapotunk) csak ilyen kevéssé befolyásolják a lelki jóllétünket, bár Neilt és Denise-t valószínűleg nem érné váratlanul ez az információ. Nehéz lehet elhinni, hogy a gazdagság, a szépség és a kicsattanó egészség csak rövid távú és korlátozott befolyással bír a boldogság elérésére, de elég meg győzőek az ezt alátámasztó bizonyítékok, s a könyv későbbi részé ben számos érdekes magyarázattal szolgálok majd erre. Ha el tud juk fogadni igaznak, hogy az életkörülmények nem jelentik a boldogság kulcsát, akkor sokkal jobb hatásfokkal kezdhetünk bele saját boldogságunk kiépítésébe.
Térjünk most vissza diagramunkhoz. Hiába egypetéjű iker mindenki a moziban, és hiába teljesen egyforma körülmények között élnek, még mindig eltérnek abban, hogy melyikük mennyire boldog. Ez az eredmény arra enged következtetni, hogy ha leszámítjuk az öröklött lehetőségeinket (vagyis hogy kik vagyunk) és életünk sokszínű és összetett körülményeit (vagyis hogy mikkel kell szembenéznünk), akkor még mindig marad 40 százaléknyi különbség a boldogságunk szintjei között, amit nem magyaráztunk meg. Vajon miből tevődik össze ez a 40 százalék? A génjeink és a helyzetünk mellett még mindig van egy kritikus tényező: a viselkedésünk. A boldogsághoz vezető út lényege tehát nem az öröklött tulajdonságaink megváltoztatásában (ez egyébként is lehetetlen) és nem a körülményeink megváltoztatásában rejlik (vagyis ne gazdagságra, vonzó külsőre vagy kedvesebb kollégákra akarjunk szert tenni, hiszen ez nem éri meg), hanem sokkal inkább a szándékosan végzett mindennapi tevékenységeinkben. Ne felejtsük, a diagramunk azt szemlélteti, hogy 40 százaléknyi lehetőség felett hatalmunk van. 40 százaléknyi terünk van tehát a manőverezésre, ennyivel növelheti vagy csökkentheti a boldogságunk szintjét az, hogy mit teszünk a mindennapokban, és hogyan gondolkodunk.
Ez nagyszerű hír! Azt jelenti, hogy mindannyian sokkal boldogabbak lehetnénk, ha alaposan megvizsgálnánk, hogy pontosan hogyan szoktak viselkedni a nagyon boldog emberek. Kutatásaim nagy részében éppen boldogságunk növelésének kiaknázatlan lehetőségeivel foglalkoztam: módszeresen megfigyeltem, összehasonlítottam a nagyon boldog embereket a nagyon boldogtalanokkal, és kísérleteket végeztem velük. Alább szemelgetek a saját megfigyeléseimből és más kutatók eredményeiből, hogy bemutassam, milyen gondolkodási és viselkedési mintákat találtunk vizsgálataink legboldogabb résztvevőinél.

• Sok időt szánnak a családjukra és a barátaikra; ápolják és élvezik ezeket a kapcsolatokat.
• Nem kényelmetlen nekik kifejezni a hálájukat mindazért, amijük van.
• Sokszor ők sietnek elsőként munkatársaik vagy idegenek segítségére.
• Optimistán tekintenek a jövőbe.
• Élvezik az élet gyönyöreit, és igyekeznek a jelenben élni.
• Heti, sőt napi rendszerességgel végeznek testmozgást.
• Mélyen elkötelezettek életre szóló céljaik és ambícióik mellett (például harcolnak a csalások ellen, barkácsolnak, vagy tovább adják a gyermekeiknek azokat az értékeket, amelyekben mélyen hisznek).
• Végül, de nem utolsósorban: a legboldogabb embereknek is megvannak a maguk feszültségei, válságai, sőt tragédiái. Ilyen körülmények között éppen annyira kibillenhetnek egyensúlyukból és szenvedhetnek, mint Ön vagy én, ám az ő titkos fegyverük az a tartás és erő, amelynek segítségével megbirkóznak a kihívásokkal.

Mint a 4. és a 9. fejezetben majd bővebben tárgyalni fogom, óriási szakirodalom szól arról, hogy milyen tulajdonságok, gondolatok és viselkedésmódok jellemzik a legboldogabb embereket. A saját laboratóriumunkban és néhány más kutató laboratóriumában a gyakorlat próbájának vetettük alá gondolataink és viselkedésmódjaink erejét – vagyis a szándékos tetteinket. Formalizált vizsgálatokat végeztünk a boldogságfokozó beavatkozásokkal kapcsolatban, amelyeknek az volt a céljuk, hogy az alapszint fölé tornásszák és ott tartsák a kísérleti alany boldogságának szintjét. A könyv második részében részletesen ismertetek egy tucat boldogságfokozó stratégiát és gyakorlatot, s megmutatom, hogyan működnek ezek a mindennapi életben. Számot adok majd az ezeket alátámasztó tudományos bizonyítékokról is. Talán inába száll az olvasó bátorsága, ha átnézi, mi mindent tesznek a nagyon boldog emberek nap mint nap (lásd a fenti válogatást), de ez csak azért van, mert még nem próbálta ki az összeset – ám erre nincs is szükség. Senki nem tudja mindegyiket végezni, s azok is kevesen vannak, akiknek ezek nagy részét sikerül teljesíteni. Amit viszont Ön is megtehet: kiválaszt egyetlenegy stratégiát (esetleg néhányat) saját maga számára. Ekkor a saját kezébe veszi az irányítást, s ettől a naptól kezdve jelentősen és értelmesen befolyásolhatja a saját életét. Itt tudja elkezdeni.
A testre szabott boldogságprogram sikeréhez elengedhetetlen, hogy az ember bölcsen válassza meg a stratégiát. Mint minden olyan próbálkozás esetében, amikor az élet megváltoztatását tűzzük ki célul, itt is lesznek olyanok, amelyek egyesek számára hatékonyabbak és megfelelőbbek, mint a többi. A 3. fejezetben bemutatok majd egy fontos önfelmérő eszközt, lényegében egy kérdőívet, amely segít annak azonosításában, hogy mely stratégiák működnek a legjobban az Ön számára. A 3. fejezetben segítséget kap majd ahhoz, hogy ki tudja választani azt a négy boldogságfokozó stratégiát, amely megfelel az Ön személyiségének, az erősségeinek, a céljainak és a jelenlegi helyzetének. Ne feledje, hogy saját magáért teszi azt az erőfeszítést, melynek eredményeképpen boldogabb szeretne lenni – a saját érdekéről, a saját értékeiről és a saját szükségleteiről van tehát szó. Ha már tudja, melyik gyakorlat lesz a legjobb az Ön számára, akkor az útnak több mint a felét már meg is tette.

vissza az elejére

A génjeink határozzák meg, hogy boldogok leszünk, vagy boldogtalanok?

Mindegy, honnan nézzük, a Boldogság ikervizsgálatainak empirikus adataiból azt a következtetést vonták le, hogy a boldogságnak erős, sőt nagyon erős genetikai alapja van. Úgy tűnik, hogy mindannyiunkkal vele születik egy boldogsági alapszint, mely az egész életünkre szóló, ránk jellemző boldogsági szint. Ennek a boldogsági alapszintnek a mértéke származhat a napfényes anyai vagy a borongós apai ágtól, de nagyjából egyforma aránnyal is kaphattuk a két szülőnktől – ezt soha nem fogjuk megtudni. Az a lényeg, hogy általában még akkor is visszatérünk ehhez a genetikailag meghatározott alapszinthez, ha egy új kapcsolat vagy egy autóbaleset ehhez képest lejjebb vagy feljebb tornássza a boldogságunk aktuális szintjét. Olyan vizsgálatok támasztják alá ezt a kijelentést, amelyek hosszú időn át követik, hogyan reagálnak az emberek az életükben történő jó és rossz dolgokra. Egy vizsgálat például ausztrál állampolgárokat követett 1981-től 1987-ig, kétévente vizsgálva őket, és a kutatók úgy találták, hogy a pozitív és negatív életesemények (pl. „rengeteg új barátra tett szert”, „megházasodott”, „komoly gondjai akadtak a gyermekeivel”, vagy „munkanélkülivé vált”) úgy befolyásolták a vizsgálati személyeik boldogság- és elégedettségérzéseit, ahogyan elvárnánk. Azonban az események elmúltával az érzéseik visszatértek az eredeti alapszintjükre. Az Egyesült Államokban végeztek egy másik vizsgálatot egyetemistákkal, és lényegében ugyanerre az eredményre jutottak. A diákok által megélt nagy és kisebb jelentőségű események felfelé vagy lefelé alakították a lelki jóllétüket, de csak három hónapig. Így hát – bár ideiglenesen szinte magunkon kívül kerülhetünk az örömtől vagy a bánattól, ha történik velünk valami – a jelek szerint végül mindig visszatérünk az alapszintünkhöz. Jelen tudásunk szerint ezt az alapszintet lehetetlen megváltoztatni. Változatlan, ellenáll minden ráhatásnak és irányításnak.
Ám pusztán az, hogy a boldogsági alapszintet nem tudjuk megváltoztatni, még nem jelenti azt, hogy a boldogság szintjét ne tudnánk megváltoztatni.
Az afrikai királynőben Katherine Hepburn kijelenti Humphrey Bogartnak, hogy „Mindannyian azért vagyunk a világon, Mr. Allnut, hogy meghaladjuk a természetet!” Meghaladhatjuk a saját boldogsági alapszintünket, ahogyan a testsúlyunk és a koleszterinszintünk esetében is történhet. Bár az alapszintről szóló adatok első pillantásra azt sugallják, hogy mindannyian a genetikai örökségünk áldozatai vagyunk, hogy mindannyian csak annyira lehetünk boldogok, amennyire az „előprogramozásunk” megengedi, a valóságban nem így áll a helyzet. A génjeink nem határozzák meg az élettapasztalatainkat és a viselkedésünket. Sőt, a „huzalozást” óriási mértékben befolyásolhatják a tapasztalataink és a viselkedésünk. Ezt az az elképzelés szemlélteti, amint később majd részletesen kifejtem, hogy a tetteink, a szándékos cselekedeteink által hatalmasat lendíthetünk a boldogságunkon. Még a legörökletesebb vonásainkat, például a 0,9-es örökségi korrelációt mutató testmagasságot (a boldogságnál 0,5 ez az arány) is radikálisan lehet módosítani a környezeti és viselkedési változtatások révén. Az európaiak átlagos magassága például az 1950-es évek óta évtizedenként átlagosan 2 cm-rel növekszik, részben a jobb táplálkozásnak köszönhetően.
Vagy vegyük a fenilketonuria nevű ritka betegséget, amely a 12. kromoszómán lévő egyik gén mutációjának eredménye, és amely kezelés nélkül agykárosodáshoz, szellemi elmaradáshoz és korai halálhoz vezet. Ez a betegség 1:1 arányban öröklődik, ami azt jelenti, hogy teljes mértékben a gének határozzák meg. Ám ez nem jelenti, hogy a fenilketonuriát okozó génnel született gyermek nem kerülheti el a betegség halálos kimenetelét. Ha a szülők biztosítják, hogy a gyermek étrendje ne tartalmazzon egy fenilalanin nevű aminosavat, amely olyan közkeletű ételekben is megtalálható, mint a tojás, a tej, a banán és a NutraSweet, az agykárosodás teljes egészében elkerülhető. Fontos megjegyezni, hogy a csecsemő genetikai összetétele nem változik – mindig is hordozni fogja a mutáns gént –, ám a genetikai örökség érvényre jutása befolyásolható.
Ugyanezt állítom a boldogságról is. Ha Ön alacsony boldogsági alapszinttel született, akkor az alapszintjét előre kódoló gének mindig is ott lesznek a szervezetében. Ahhoz azonban, hogy ezek a gének teljesen kifejeződjenek, megfelelő környezetre van szükség, ahogyan a magnak is talaj kell, hogy kicsírázzon, majd szárba szökkenjen. Az egyik vizsgálat világosan megmutatja, milyen óriási hatással bír egyetlen környezeti tényező arra, hogy a „depresszió génjét” hordozó emberek végül depressziósok lesznek-e, avagy sem. Ez a környezeti tényező a komoly stressz.

vissza az elejére

Egy érdekes és hathatós jelenség: könnyen hozzászokunk a jóhoz

Boldogságra való törekvésünk egyik legironikusabb oldala, hogy olyan sokan vagyunk, akik abban a hiú reményben igyekszünk megváltoztatni életünk körülményeit, hogy ezek a változtatások majd meghozzák a boldogságot. Előfordulhat, hogy egy friss diplomás távoli városban vállal jól fizető állást, hogy enyhítse boldogtalanságát, egy középkorú elvált nő plasztikai sebész kése alá fekszik, vagy a nyugdíjas házaspár panorámás öröklakást vesz. Sajnos nagy a valószínűsége annak, hogy ezek az emberek csak ideiglenesen lesznek boldogabbak. Tekintélyes kutatási eredmények szólnak amellett, hogy általában nem válnak boldogabbá azok, akik az élethelyzetük megváltoztatásával törekednek a boldogságra.
Vajon miért van az, hogy az élethelyzet átalakítására tett kísérletek olyan terméketlenek? Azért, mert létezik egy hatalmas erő, amelyet a pszichológusok hedonikus alkalmazkodásnak neveznek.
[...]
Számos kutatási irányvonalból tudjuk, hogy hasonló dolog történik a pénz és különböző tárgyak megszerzése után is. Egy klasszikus vizsgálatban, amelyet még az 1970-es években végeztek, a pszichológusok alaposan kikérdeztek néhány szerencsés embert, akik akkori értéken ötvenezer és egymillió dollár közötti nyereményt söpörhettek be az Illinois állami lottón. Meglepő volt, hogy nem egészen egy évvel az életük gyökeres megváltoztatásának lehetőségét magában hordozó lottónyeremény után arról számoltak be, hogy nem boldogabbak, mint az átlagember, akinek nem hullott az ölébe semmi. Sőt, a lottónyertesek még maguk is elámultak azon, hogy a nyerés után a nem nyerteseknél kevésbé élvezték mindennapi tevékenységeiket, például a tévénézést vagy az éttermi ebédeket.
Vajon miért szokunk hozzá olyan könnyen a jóhoz? Ennek két legfontosabb oka az emelkedő elvárások (pl. egy idő után természetessé válik a nyeremény után vásárolt nagyobb ház; egy idő után „visszaszivárog az ember átlagérzése”, és még nagyobbra vágyik), valamint a társas összehasonlítás (pl. az új környéken talált új barátoknak BMW-jük van, ennélfogva Ön is azt szeretne). Ennek eredményeképpen bár az emberek évről évre többet halmoznak fel abból, amit akarnak, az átlagos boldogságszintjük általában ugyanakkora marad. Az Aliz Tükörországban Vörös Királynőjének szavaival: „Egyre gyorsabban futunk, de úgy tűnik, a végén ugyanott kötünk ki.”
Dianna barátnőm a hedonikus alkalmazkodás két lábon járó mintapéldája.
Amikor férjhez ment, még egyetemista volt, és egy éven át egy piciny kollégiumi szobában nyomorogtak a kisbabájukkal és Dianna édesanyjával, ráadásul még konyhájuk sem volt. Emlékszem, hogy azon töprengtem, milyen őrülten nehéz lehetett a dolguk: a férje a disszertációján dolgozott, a gyerek felsírt az éjszaka közepén, az anyós pedig egyméternyire aludt a házaspártól. Évekkel később a család – most már három gyönyörű kislánnyal – egy San Diegótól északra fekvő kicsiny alvófaluba költözött, ahol több ház közösen tartott fenn egy úszómedencét, és kitűnő volt az általános iskola. A házuk szép és új: kétszintes, négy hálószoba, nappali, hatalmas kert mászókákkal és egyéb játékokkal. Alig költöztek be, Dianna néhány hónappal később felhívott, és elmesélte, hogy három házzal arrébb éppen kiköltözött egy család, és eladó a ház. Pont olyan, mint az övék, csak van benne még egy szoba és egy terasz, ahol sütögetni lehet. Teljesen belehabarodott, és folyton azon járt az esze, hogy mi mindenben jobb, mint az övék. Vajon megengedhetik maguknak, hogy megvegyék? Talán igen. De ha mégse? Talán valahogy összejöhetne...
Az tehát a rossz hírem a jóhoz történő hozzászokással kapcsolatban, hogy bármilyen pozitív előrelépés vagy haladás történt, a boldogság és az elégedettség végül alábbhagy majd. Van viszont jó hírem is. Nézetem szerint valójában jó dolog, hogy az emberek gyorsan tudnak alkalmazkodni a változó körülményekhez, mivel ez rendkívül hasznos, amikor rossz dolgok történnek. A hedonikus alkalmazkodásról szóló vizsgálatok azt mutatják például, hogy fantasztikus képességünk van arra, hogy pusztító betegségek vagy balesetek után is visszanyerjük boldogságunk java részét.
[...]
Bármilyen furcsának tűnhet, az emberek arról tesznek tanúbizonyságot, hogy nagymértékben hozzá tudnak szokni a lebénuláshoz és a vaksághoz, valamint más olyan állapotokhoz, amelyek egy fontos képesség vagy funkció kiesésével járnak. Vegyük egy szklerózis multiplexben szenvedő beteg esetét. Ernest betegségíve a félelmetesből a kezelhetőbe ment át. Bár egy idő után már nem tudott vezetni, futni, járni, sőt még állni sem, ezek a dolgok „elveszítették a jelentőségüket... Már nincsenek a lehetőségeim körében, ezért nem is hiányoznak úgy, mintha még lehetségesek lennének.” Ernest a következőképpen mesélt arról, hogyan változott meg a szemlélete: „Fokról fokra változott meg a hozzáállásom annak tekintetében, hogy mit szeretek és mit nem, hogy mit érzek az életem természetes részének, és hogy miről gondoltam mindig is, hogy elengedhetetlen része a boldogságnak. [...] Ha már 1956-ban is tudtam volna, hogy mik lesznek azok a tüneteim, amelyek mostanra kifejlődtek, akkor valószínűleg féltem volna, és elbátortalanított volna a jövő. Most viszont, hogy benne vagyok, olyan, mintha nem is lenne annyira rossz, mint ahogyan akkor gondoltam volna.”

vissza az elejére

A tizenkét boldogságfokozó gyakorlat

1. A hála kifejezése: Vegye számba, amije van, és fejezze ki a háláját ezekért (akár egy fontos másik személynek, akár egyedül, töprengés során vagy naplóban), vagy fejezze ki a háláját és elismerését egy vagy több ember felé, akiknek soha nem mondott igazán köszönetet.
2. Az optimizmus kialakítása: naplóírás, amelyben elképzeli és leírja az önmaga számára elképzelt legjobb jövőt, vagy gyakorolja, hogy minden egyes helyzetnek a naposabb oldalát lássa.
3. A kényszeres gondolatok (rágódás) és a társas összehasonlítgatás elkerülése: stratégiák (például figyelemelterelés) segítségével csökkentse annak gyakoriságát, hogy a problémáin rágódik, illetve másokhoz méregeti magát.
4. Jó cselekedetek végrehajtása: jót tesz másokkal, akár a barátaival, akár idegenekkel, nyíltan vagy név nélkül, spontán vagy előre tervezett módon.
5. Kapcsolatok ápolása: kiválaszt egy megerősítésre szoruló kapcsolatot, majd időt és energiát fektet a kapcsolat gyógyításába, ápolásába, erősítésébe és élvezésébe.
6. Stratégiák kidolgozása a megküzdéshez: olyan stratégiák gyakorlása, amelyek segítik, hogy kibírja és leküzdje az újabb feszültségeket, nehézségeket vagy traumákat.
7. A megbocsátás megtanulása: naplóvezetés vagy levélírás, amelynek során azon dolgozik, hogy elengedje a haragját és neheztelését, melyet egy vagy több ember iránt érez, akik megbántották vagy megsértették.
8. Több olyan tevékenység végzése, amelyek igazán lekötik Önt: az otthoni és munkaköri tevékenységei közül azok számának növelése, amelyekbe „bele tud feledkezni”, amelyek kihívást jelentenek, és teljesen lekötik a figyelmét (vagyis áramlatélményt nyújtanak).
9. Az élet apró örömeinek élvezete: odafigyelni az élet apró örömeire és csodáira, élvezni és ismételgetni azokat oly módon, hogy rájuk gondol, leírja, lerajzolja vagy másokkal megosztja őket.
10. Elköteleződés a céljai mellett: válasszon ki egy, két vagy három fontos célt, amely sokat jelent az Ön számára, és szánjon ezekre időt és energiát.
11. Vallásgyakorlás és spirituális élet: foglalkozzon többet az egyházával, a zsinagógájával vagy a mecsetjével, vagy olvasson spirituális témájú könyveket, és elmélkedjen rajtuk.
12. Testedzés: törődjön többet a testével, végezzen testgyakorlatokat, meditáljon, többet mosolyogjon és nevessen.

Hogyan találja meg azokat a stratégiákat, amelyek megfelelnek érdeklődésének, értékeinek és szükségleteinek?

 

Ha boldogságunk 40 százaléka a szándékos tevékenységben rejlik, akkor pontosan mely tevékenységek vagy stratégiák segíthetnek abban, hogy elérjük a jóllét kívánt szintjét? Sokan kitartóan keresik „az egyetlen” igazi és titkos utat a boldogsághoz (sikeres karrierhez, spirituális kiteljesedéshez stb.), mintha létezne egyetlen olyan fogyókúra, amely akkor is sikert hoz, ha az összes többi kudarcot vall. Valójában nem létezik egyetlen olyan varázsstratégia sem, amely mindenkinek segít abban, hogy boldogabbá váljon. Mindannyiunknak egyedi igényei, érdeklődési területei, értékei, erőforrásai és hajlamai vannak, amelyek kétségkívül afelé irányítanak bennünket, hogy bizonyos stratégiákba több energiát fektessünk, és így azokat nagyobb haszonnal kövessük, mint másokat. Egy extravertált ember például nagyobb valószínűséggel fog olyan tevékenységek mellett kitartani, amelynek révén rendszeres kapcsolatba kerül más emberekkel; aki pedig szeret másokról gondoskodni, az jobban jár olyan tevékenységekkel, amelyekben másokkal foglalkozhat. Vannak továbbá olyan emberek, akik akkor kapják a legtöbbet, ha egyetlen gyenge pontjukon dolgoznak (mindegy, hogy pesszimizmusukról, a túlzásba vitt gondolkodásról vagy a barátaikkal kapcsolatos problémákról van-e szó), mások pedig akkor profitálnak sokat, ha olyan boldogságfokozó stratégiát követnek, amely egybeesik a saját boldogságeszményükkel (akár pozitív gondolkodásról, kielégítő kapcsolatokról, akár olyan munkáról van szó, amely megelégedéssel tölti el őket). Ezt az általános értelemben vett „illeszkedést” mostanában számos kutatási eredmény alátámasztotta.
Mindez meglehetősen egybevág az intuíciónkkal is. Ha testi erőnket szeretnénk növelni, vagy le akarunk szokni egy függőségről, akkor sokféle program és stratégia közül választhatunk, és okosan járunk el, ha olyan mellett döntünk, amely a legjobban megfelel a céljainknak, erőforrásainknak és életstílusunknak. Érdekes, hogy bár a jó illeszkedés fontosságát széles körben elismerik, mégis csak ritkán alkalmazzák az ember érzelmi életére. Pedig alapvető fontosságú ez a megfelelés. Olyannyira, hogy megkockáztatom a következő kijelentést: ha van egyáltalán „titka” a boldogabbá válásnak, akkor ez a titok nem más, mint annak a meghatározása, hogy kihez melyik boldogságfokozó stratégia illik legjobban. Ha ezt megtaláltuk, a csatát félig meg is nyertük: a kezünkben van a kulcs a nagyobb boldogsághoz.

vissza az elejére

A szerzőről

Sonja Lyubomirsky a Kaliforniai Egyetem Riverside-i Tagozatának tanára. Első diplomáját a Harvard Egyetemen szerezte, majd a Stanford Egyetemen doktorált szociálpszichológiából. Lyubomirsky és a kutatásai sok rangos elismerésben részesültek már, többek között elnyerték 2002-bena Templeton Pozitív Pszichológia díjat és (Ken Sheldonnal közösen) egy több évre szóló ösztöndíjat az Országos Elmeegészségügyi Intézettől, hogy végezzenek kutatásokat a boldogság tartós fokozásának lehetőségéről. Sonja a kaliforniai Santa Monicában él férjével és két kisgyermekével.

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×