Keresés
Kapcsolat, regisztráció

Richard Rohr: Halhatatlan gyémánt

-részlet a könyvből

 

Első fejezet

 

Mi az „Igaz Én”?

 

A konzervatívok az abszolút igazságot keresik, a liberálisok pedig valami „valódit” és hiteleset. A házasfelek olyan házasságra törekszenek, amely addig tart, amíg „a halál el nem választ”. A hívők olyan Istent keresnek, aki sohasem hagyja cserben őket; a tudósok pedig egy egyetemes elmélet után kutatnak. Mindannyian ugyanarra a keresésre indultak. Valamennyien egy halhatatlan gyémántot igyekszünk találni: valami teljesen megbízhatót, valami hívet és igazat, valamit, amire mindig támaszkodhatunk, valami felejthetetlent és ragyogót. János nagyon rövid második levelében meghívást és ajánlatot tesz közzé mindezen csoportok számára: „van egy Igazság, amely bennünk van, és velünk lesz örökre” (vö. 2Jn 1,2). Legtöbbünk azonban alig valamit tud erről, ezért végül úgy járunk, ahogy Vallomásai szerint Szent Ágoston: „Éppen olyan régi, mint örökkön új Szépség: s későn gyulladt föl szereteted bennem. Íme, belül voltál, én pedig kívül, és kint kerestelek.”9
Végül feladjuk ennek az igazságnak a keresését – sőt akár meg sem kíséreljük kutatni –, és inkább visszavonulunk magunkba, mintha azt mondanánk: „Egyedül önmagam leszek a viszonyítási pontom.” Ez az individualizmus és az énközpontúság legáltalánosabb problémája. A kettő, úgy vélem, együtt jár. Hasadás keletkezik bennünk, és visszahúzódunk magunkba, de változatlanul az egónkhoz (a kis énünkhöz, Hamis Énünkhöz) térünk vissza, mert csupán azt ismerjük. Számítógépes nyelven: ez az alapértelmezett beállításunk, még ha jórészt tudattalan is. Mégis gyakran eluralkodik rajtunk, és – „hasadtságunk” súlyosságának függvényében – szinte teljesen ellehetetleníti az élet összes közös formáját (például a házasságot és a tartós barátságokat), a legtöbb elköteleződést. Ez a személyes ego-énünkbe való visszahúzódás egyszerre tökéletesen helyes és szörnyen rossz. Reményeim szerint ebben a könyvben érzékeltetem majd, miért igaz mindkét megállapítás.
Igazunk van, ha visszahúzódunk önmagunkba. Más-kü-lön-ben elvesznénk egy külső, forgó tükörteremben, amint Ágoston fentebb bevallja. A kérdés azonban a következő: „Melyik önmagunkba?” Az Igaz Én és a Hamis Én kifejezéseket használom, melyeket sokan egészen hasznosnak találtak e kérdések megvitatása során. Jó és szükséges visszahúzódnunk Igaz Énünkbe, de szinte katasztrofális, ha túl sokáig abba vonulunk vissza (sőt ami még rosszabb, el sem hagyjuk), amit Hamis Énünk képvisel. Igaz Énünket és Hamis Énünket egyaránt az „énünknek” érezzük, láthatjuk hát a zavar okát. Az egyiket nevezhetjük „az igaz középpontunkba való visszatérésnek”, a másikat pedig, amely általánosabb, „az egoközéppontunkba való visszatérésnek”. Éppen ez utóbbi jelenti a gondok velejét.
Jézus, mint a legtöbb nagy spirituális tanító, egy-ér-telművé teszi, hogy van egy olyan énünk, amelyet meg kell találnunk, és egy másik, amelyről le kell mondanunk, sőt amelyet „el kell veszítenünk” (Mk 8,35; Mt 10,39; 16,25; Lk 9,24; Jn 12,25). A buddhizmus nem tűr semmiféle kompromisszumot vagy engedékenységet e lényeges üzenettel kapcsolatban, éppen ezért találják sokan olyan vonzónak e vallás teljes őszinteségét.
A két én létezése mindig is megtalálható volt az örök hagyományban, bár a megfogalmazás csoportonként nagyon eltérő lehet. A lényegi kérdés az, hogyan határozzuk meg a különbséget. Azoknak, akik tagadják a világegyetem szent forrását (Istent), nem áll módjukban megnevezni valami „igazat”, és egyedül a pszichológiához, a filozófiához és a kulturális normákhoz fordulhatnak valami hitelesért. És ezek nagyon jók – a maguk határain belül. Akik azt állítjuk, hogy hiszünk Istenben, gyakran tagadjuk, hogy „már Isten gyermekei vagyunk” (vö. 1Jn 3,1), és önkényesen mindenféle karikákat gyártunk, hogy aztán átugorjunk rajtuk – ami keveseknek sikerül teljesen, ha őszinték vagyunk magunkhoz. Állandó változásban lévő erkölcsi énünk válik tehát a mértékké, és megint elveszítjük az Abszolút Mértéket. A Hamis Én inkább elfogadja, hogy nagyon kevés „győzelmet” arasson, mint hogy engedje, hogy Isten győzzön mindenkivel együtt. Erre a szomorú következtetésre jutottam, miután egy egész életen át több világrész számos templomában dolgoztam, és ezt foglalja össze az a mondat is, amelyet a legtöbb igehirdető és fordító valósággal „meggyilkol”: „Mindnyájatokat hívlak, de közületek oly kevesen engedik, hogy választottak legyenek”1 (Mt 22,14).10
Sokféle megközelítésben fogunk beszélni a két énről. Szókratész peripatetikus módszeréhez hasonlóan mi is „körüljárjuk” a témát. A lélek keresése napjainkban némileg letisztult, mivel olyan szavakat találtunk, amelyeknek megvan a jelentésük a modern, pszichológiai beállítottságú emberek számára. A Hamis Ént így nevezhetjük a kis énünknek vagy az egónknak, az Igaz Ént pedig a lelkünknek. Amikor az Igaz Én világosabbá válik az önök számára – és a legtöbbjükkel így lesz –, akkor spiritualitásuk az első és alapvető feladatban fog gyökerezni, és a lehető legjobb tanácsadó szolgálathoz fordulnak. Szeretem megjegyezni az embereknek: „Épp most takarítottak meg tízezer dollárt, amit szükségtelen terápiákra költenének!” S hogy miért? Mert Igaz Énünk felfedezésével egy olyan abszolút viszonyítási pontot találunk meg, amely egyszerre van teljesen bennünk és teljesen rajtunk túl. Ez megalapozza a lelket a nagy és megbízható igazságban. „Legmélyebb énem Isten!” – kiáltozta Genovai Szent Katalin2 a város utcáin szaladva, ahogy a kolosszeiek kiáltozták korábban mind a zsidóknak, mind a pogányoknak: „Krisztus misztériuma bennetek – a megdicsőülésetek reménye!” (Kol 1,27).3
Az Igaz Én egészséges belső tekintélyét most kiegyensúlyozhatja a Szentírás és az érett hagyomány objektívebb külső tekintélye. Más szavakkal: tapasztalatunk nem csak a saját tapasztalatunk. Vagyis nem vagyunk őrültek. Az, hogy Isten egyszerre teljes mértékben túl van rajtunk, és mégis teljesen bennünk van, olyan tökéletes egyensúly, amelyet a legtöbb vallás véleményem szerint ritkán ér el. Mármost a törvény a kőtáblákba (Kiv 31,18) és a szívünkbe (MTörv 29,12–14) egyaránt bele van vésve, s az ószövetség jogosan alakult át az újjá (Jer 31,31–34), ahogyan azt a szent életű zsidók már értették és élték. Jézus tökéletesen képviseli ezt az eszményi zsidó egyensúlyt. Ne feledjük, Jézus nem volt „keresztény”!
Azok az emberek, akik megtalálják ezt a teljességet, általában kiegyensúlyozottak és kibontakoznak, ellentétben mind a pusztán konformistákkal, mind a pusztán lázadókkal, akik mindenben valakinek a pártján állnak – amihez nem kell bölcsesség. Gondoljunk csak szegény Galileo Galileire, aki az egyház nyomására megtagadta korábbi felismerését, mely szerint a Föld a Nap körül mozog. Halála előtt halkan így szólt: „És mégis mozog!” Ő bölcsen tudta, hogyan maradjon életben egy totalitárius rendszerben, és most mégis a modern tudomány atyjaként ünneplik, a modern pápák pedig rehabilitálták. Egyszerre vagyunk Krisztus Teste és Krisztus Testének csak egy tagja. Egyszerre vagyunk a világ közepe és létezünk ugyanennek a világnak a szélén, vagy ahogy Szent Bonaventura fogalmazott: „középpontja mindenütt van, kerülete azonban sehol”.4
Pontosan kiválasztottságunk személyes tapasztalata teszi lehetővé, hogy ugyanezt a tapasztalatot továbbadjuk másoknak, mondja Izajás és Pál (Iz 2,1–5; 56,1–7; Róm 11,16 skk.). A külső spirituális hit hajlamos kijelenteni, hogy „csak itt” vagy „csak ott”, a hiteles belső tudás viszont általában inkább azt mondja, hogy „mindig és mindenütt”. Elitistaként indulunk, és egalitáriusként végezzük. Amint Ken Wilber jogosan hozzáteszi: „Mindig!” Amit ingyen kapunk, azt ingyen adjuk tovább (Mt 10,8). A külső tekintély kijelentette nekünk, hogy valóban különlegesek vagyunk (ez az egyetlen módja az elindulásnak), de az egyre érettebb belső tekintély lehetővé teszi, hogy meglássuk: mindenki különleges és egyedi – bár rendszerint az élet második felének érettsége szükséges ehhez. Az ifjú vakbuzgók még azt hiszik, hogy minden róluk szól.11
Ígérem önöknek, hogy Igaz Énjük felfedezése olyan lesz, mintha hatalmas teher kerülne le a vállukról. Többé nem kell majd építgetniük, védelmezniük és magasztalniuk semmilyen idealizált énképet. Az Igaz Énben élt élet egész egyszerűen sokkal boldogabb létezés, bár a nap huszonnégy órájában soha sincs részünk benne. De innentől fogva bármikor visszatérhetnek ide. Végre megtalálják Hamis Énjük alternatíváját. Olyanok lesznek, mint Jákob, amikor felébred álmából, és csatlakozik minden idők misztikusainak karához. „Valóban az Úr van ezen a helyen, és én nem tudtam” – mondja (Ter 28,16). Felkeni a kőből való vánkost, amelyen ez történt, és elnevezi Bételnek, vagyis „Isten házának és a menny kapujának” (Ter 28,17–18).12 Jákob magával viszi a jelenlétet, bárhová megy. Ami először csak ott volt, hamarosan mindenütt megtalálható lesz. A menny kapuja mindenekelőtt egy adott helyen van; jobb, ha magunkkal visszük, és a legjobb, ha mindenütt megtaláljuk. Ez a spirituális élet fejlődése.

 

vissza az elejére

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×