Keresés
Kapcsolat, regisztráció


Wilfried Nelles: A gyógyító valóság

- részletek a könyvből

 

Ami viszont működik: elismerni azt, ami van

 

Aki a kötődést tagadja, kötésben marad

A családon belül kötődési szeretetről beszélünk. E szeretet elismerése nélkül nincs oldás – nem sikerül leválni a szülőkről, a családról és az ő sorsukról. Ha az ember elfordul a szüleitől, sőt elítéli őket, azzal csak mélyebben belegabalyodik az ő sorsukba.
Ezt minden tanácsadónak, minden terapeutának tudnia és tisztelnie kell: a gyerek lelke károsul, ha elutasítja vagy akár csak lebecsüli a szüleit, ezért ezt soha nem engedheti meg a tanácsadó a kliensének, a tanár a diákjának vagy a nevelő a rábízottaknak. Sokkal inkább abban kell segíteni őt, hogy fellelje magában ezt a szeretetet (persze nem úgy, hogy morális alapon várja el a gyerektől, hogy így érezzen a szüleivel szemben). A gyerek erre pedig csak akkor képes, ha igent mond a szüleire. Valójában ez minden, amit tehet – ez egy bizonyos hozzáállás, annak a kötődésnek a tisztelete, amely a gyereket a családjához köti, akármilyen is legyen az a család.
Van egy sziklaszilárd szabály, amely így szól: Aki nem ismeri el és nem vállalja a kötődést, az kötésben marad! Csak az tud – szeretetben – leválni a szüleiről, aki igent mond a saját eredetére. A szeretet az a híd, amely lehetővé teszi, hogy eloldódjunk tőlük, leváljunk róluk. Mindannyiunkat ez köt össze, de anélkül, hogy gúzsba kötne bennünket.
Azonban a gyerekek nemcsak a szüleikhez kötődnek, hanem a testvéreikhez, a szüleik testvéreihez, a nagyszülőkhöz stb. is. Annál erősebb a kötődés, minél közelebbi a rokonság és/vagy minél súlyosabb a sors, amelyet az a bizonyos családtag viselni (volt) kénytelen. Mikor például az egyik testvér fogyatékos vagy még gyerekkorában meghal, akkor legtöbbször erősebb a kötődés ezzel a testvérrel, mint a többivel. Ugyanígy van akkor is, ha egy nagybácsi meghalt a háborúban. A család minden tagja, akiknek különösen nehéz sorsa volt, különös helyet foglal el a többiek lelkében. És ugyanez történik minden olyan családtaggal is, akit azért közösített ki a család, mert nem tudta vagy nem akarta elfogadni, illetve látni a sorsát vagy a tetteit.
Emiatt fontos például a deviáns gyerekeknél megvizsgálni, kit követnek a viselkedésükkel, akihez – többnyire tudattalanul – szeretetben kötődnek. Ehhez kapcsolódva még két történetet szeretnék elmesélni: Egy anya azért jött el az állításra, mert nem tudott zöld ágra vergődni a kisebbik fiával. A fiú tizenhat éves volt, sokat füvezett, automatákat tört fel, és azzal fenyegetőzött – ahogy ő mondta –, hogy végérvényesen bűnöző lesz belőle. Minden olyan próbálkozást visszautasított, ami arra irányult, hogy jobb belátásra bírja őt. A felállításnál a fiú képviselője rá se hederített a többi családtagra. Nyilvánvalóan valaki olyanra nézett, aki még nem volt felállítva. Megkérdeztem a nőt, ki állhatna még ott, és először nem tudta a választ. Én viszont nem tágítottam, és ragaszkodtam hozzá, hogy valaki még hiányzik onnan, hogy kell még lennie valakinek ebben a családban, akit kizártak a családi tudatból, és csak ekkor mondta ki váratlanul: „A bátyám.” Akkor derült ki, hogy egy nő meggyilkolásáért életfogytiglan fegyházra ítélték a testvérét. Már tizenöt éve ült ott, a nő majdnem teljesen elfelejtette. Amikor megmondtam neki, hogy az életfogytiglanra ítélteket sok esetben ki szokták engedni tizenöt-húsz év után, akkor szabály szerint sokkot kapott.
A családi lélek viszont nem feledkezett el erről a bátyról, ugyanis a nő fia képviselte őt a családban. Amikor egy képviselőt a férfi helyére állítottam, a fiú azonnal megkönnyebbülten és érdeklődve nézett oda. A megoldás itt is – mint mindig – a kötődés és a valóság elismerése volt, méghozzá úgy, ahogy van. Itt ezekkel a szavakkal történt ez meg: „A nagybátyám vagy.” És a fiú anyjának oldaláról: „Gyilkos vagy, és a bátyám vagy.” Amikor ezt kimondta, a fia képviselője szemmel láthatóan megkönnyebbült, és először tudott egyáltalán ránézni az anyjára és a többi családtagjára, és érzékelni, hogy léteznek.
Egy másik esetben egy tizennégy éves fiú rendszeresen meglopta a szüleit, és egyébként is önveszélyesen viselkedett. A fiúval folytatott rövid beszélgetés után világosan láttam, hogy mintha kényszer irányítaná a viselkedését. Nemcsak fájt neki, hanem komoly fejtörést is okozott a számára, hogy mit művel a szüleivel. Az apjától aztán megtudtam, hogy annak a nagyapja, tehát a fiú dédnagyapja öt évet töltött a dachaui koncentrációs táborban. Aztán egész életében lopott, de mindig csak apróságokat. Mivel ismert ember volt, mindig futni hagyták.
Egy ebből kiinduló állításban a fiú apja felállított egy-egy képviselőt a fiú és a nagyapa helyére. Egyik képviselő sem tudott semmit az általa képviselt ember történetéről, a lopásokról és a koncentrációs táborról. A fiú nem nézett rá a dédnagyapjára; a földet nézte. Tapasztalatból tudjuk, hogy ha egy képviselő kitartóan a földet nézi, mintha keresne ott valamit, vagy mintha megbabonázták volna, akkor legtöbbször egy halottat néz. Én ezt nem olyan kizárólagosan mondom, mint Hellinger, ez számomra nincs kőbe vésve, nem több egy jól működő feltevésnél, ami viszont legtöbbször beigazolódik. Mivel hipotézisként kezelem, nem mondom azt, hogy biztosan halott fekszik az adott helyen, hanem egyszerűen kipróbálom, milyen az, ha minden további magyarázat nélkül hívok egy képviselőt, és megkérem, hogy feküdjön oda.
Amikor ezt ebben az esetben is megtettem, azonnal ellazult a fiú. A dédnagyapa viszont egyre nyugtalanabb lett. Végül a kérésemre odament, hogy megnézze a halottat (félre akart nézni, de nem bírt elmozdulni), és szép lassan térdre ereszkedett előtte. A következő mondatot javasoltam neki: „A te kontódra élek.” Szemmel láthatóan jobb lett mindenkinek. Nyilvánvalóan valaki más terhére tudta túlélni a koncentrációs tábort. Ez a valaki pedig, miután látta a folyamatot és benne saját magát, úgy érezte, megkapja a neki járó tiszteletet. Lényegtelen, mi történt pontosan, de ez a mondat volt a megoldás. És a fiú számára is megszűnhet már a lopáskényszer, mert azzal csak egy olyan dologra emlékezett, ami a dédnagyapja és a másik ember között sosem volt nyíltan kimondva. Akkor már azt mondhatta a fiú az apjának: „Innentől a saját számlámra élek.”
Természetesen fel lehetne tenni azt a kritikus kérdést, hogy miért feltételeztem, hogy a fiú dédnagyapja valaki más terhére élte túl a koncentrációs tábort – és felsőbbrendűen meg lehetne jegyezni, hogy egy felfuvalkodott családállító szörnyű tévedéséről van szó. (Sok kritikus érvel így.) Az viszont tény, hogy engem a képviselők mozdulatai – a testbeszédük, a tekintetük stb. – vitt ebbe az irányba, és akkor villant fel előttem ez a kép és ugrott be a mondat. Mikor valami ilyen jut eszembe, gondolkodás nélkül rögtön kimondom, és megnézem, milyen hatást vált ki. Ha az a hatása, hogy mindenki megkönnyebbül vagy megkomolyodik, és valami jó értelemben rendeződik, akkor jól van így. Mert nemcsak arról van szó, ami valóban megtörtént, nem a történelmi igazság rekonstruálása a cél, hanem az, hogy a kliens számára valami rendeződjön, ami őrá megoldásként hat és gyógyulást hoz.
Meg kell tehát nézni, hová áramlik a szeretet, és igent kell mondani erre a szeretetre. Vannak olyanok, akik úgy vélik vagy azt szuggerálják, hogy a családfelállítás (vagy Bert Hellinger) megkövetelné a gyermek szülei és a család többi része iránt érzett szeretetét, mintha egy erkölcsi törvényről lenne szó. Ez viszont tévedés, illetve hiba. A családfelállítás sokkal inkább egy lelki tényt hoz a napvilágra, nevezetesen azt a tényt, hogy ez a szeretet létezik – tényleges adottság. A családfelállítás során nem történik több annál, mint hogy ez a tény felszínre kerül, mert csak ezen az alapon lehet megoldásokat találni.
Éppen ilyen tévedés az a vélemény is, hogy a családfelállítás dicsfénybe vonná a kötődést, a régit és a hagyományt. Nem a kötődés, hanem a megoldás a lényeg! De olyan megoldás, ami tényleg sikeres, ami tényleg szabaddá tesz bennünket, hogy járni tudjuk a saját jövőnkbe, a saját életünkbe vezető utunkat, a saját utunkat. Ez a megoldás pedig – és ez a központi, tapasztalati alapokon nyugvó és ezerszeresen bebizonyított meglátás – csak akkor működik, ha – szeretettel! – elismerjük a köteléket. Ez a legfontosabb a Hellinger által a „szeretet rendjeinek” nevezett törvények közül, amelyek révén rátalálhatunk saját erőnkre és saját utunkra.

vissza az elejére

Ami viszont működik: elismerni azt, ami van

Vajon mi az, ami kiváltja ezeket a gyakran oly hirtelen hatásokat? A családfelállítás révén vajon mit tehet az ember azért, hogy ezt létrehozza, és mit kell inkább nem bolygatni?
Hellinger egyik szabványmondata így hangzik: „Hagyd, hogy hasson!” Vagy: „Fogadd a lelkedbe!” „Most mit tegyek, hogyan ültessem át a gyakorlatba?” – kérdezik gyakran a szemináriumok részvevői. „Egyáltalán semmit – szoktam mondani erre –, nem tehetsz semmit. Egyszerűen csak hagyd hatni, hadd süllyedjen le a lelkedbe, és felejtsd el!”
A családfelállítás Hellinger módra – legalábbis a legnagyobb részben – nem terápia. Sok terapeuta integrálja a családfelállítást a saját terápiájába, és megmarad a terápiás síkon. A szűk értelemben vett hellingeri munkára azonban ez már nem vonatkozik. Ott nincs senki, aki csinál valamit, senki, aki megváltoztat valamit. Minden, ami történik, a valósággal való találkozás – vagy mondjuk azt kicsit szerényebben, hogy a valóságnak azzal a szeletével való találkozás, ami a résztvevőre és a problémájára nézve fontos. A hatást ez a találkozás váltja ki. Az események és a működésmód rejtélyes lehet, de minden más a lehető legegyszerűbb. Egyszerűen ránézünk arra, ami van, és úgy fogadjuk el, ahogy van. Ami aztán ilyenkor hat, az maga a „valóság”. […]
Fontos, hogy ezt megértsük. Meg kell állnunk a valóság előtt! Akkor kezd el közvetlenül hatni ránk. Csak a valóság érint meg, ragad meg bennünket. Az elméletek és magyarázatok tökéletesen külsődlegesek maradnak számunkra és egyáltalán nem hatnak ránk. Úgy gondoljuk, a magyarázatok majd segíteni fognak abban, hogy megértsünk egy helyzetet, és legalábbis lehetőségünk nyíljon a megváltoztatására. Eltekintve attól, hogy semmit nem tudunk azon megváltoztatni, hogy kik a szüleink, a változtatás gondolata a létezésünkre vonatkoztatva elmegy a valóság mellett. Tudunk változni, de nem tudjuk magunkat megváltoztatni. A megváltozás gondolata énes gondolat, azt az illúziót kelti, hogy tehetünk valamit. Az én „dolgozik magán”, változtatja meg magát – vagyis az én megdolgozza az ént, és közben ugyanaz marad. Ez az úgynevezett változás. Ám ez csupán kozmetika, mivel az én a lényegét tekintve nem tudja megváltoztatni önmagát. De ez az önmagán való munkálkodás nagy üzlet, és az önmagukon dolgozók annyira szeretik, mert így nem kell kitenniük magukat annak, hogy a valóság hatására megváltozzanak, hiszen a változás csak akkor kezdődik, ha az ember felhagy az önmagán való dolgozással.
Volt egy megható jelenet az egyik londoni Hellinger-szemináriumon, amit videóra vettek. Egy nő, aki gyermekbénulásának késői következményeként már négy éve tolószékben ül, szeretne felállítást végezni, szeretne a problémáján dolgozni. Egy rövid párbeszéd után megkérdi tőle Hellinger: ha ránézel az életedre úgy, ahogy van, és elképzeled, hogy nem lett volna gyermekbénulásod, úgy nőttél volna fel, mint a többi gyerek, és mostanáig normális életet éltél volna – „melyik élet értékesebb?” A nő először ki akart térni a válasz elől, de Hellinger nem hagyta, aztán a hölgy elcsendesedett, és belül nagyon megrendülve azt mondta: „This one” – „Ez.”
A szülőknél kell elkezdeni, ha valaki igent akar mondani önmagára és az életre. Ők állnak ott a kezdetnél, ők a kiindulópont. Az egyik legegyszerűbb és ugyanakkor legmélyebb oldó mondat pedig így hangzik: „Az apám vagy.” Vagy: „Az anyám vagy.” A jelenlegi családunk felállításakor pedig: „Te vagy az első férjem/az első feleségem.” Ha az ember a kapcsolatokat az alapvető tulajdonságaikra redukálja, és ezeket kimondja, akkor mindent felold, ami hordalékként rárakódott. Ha a fiú csak apai mivoltában tekint rá az apjára, és kimondja ezeket a szavakat, akkor mindkettőjüknek megmozdul a szívében valami – bármi is választotta szét őket. Ugyanez vonatkozik arra is, amikor az a leány teszi meg ezt, akivel az apja fajtalankodott. A szülőség vagy a gyermekség az egyik sík, a viselkedés egy egészen másik.
Ugyanez történik, amikor az asszony úgy tekint az első férjére, mint akit egyszer elfogadott, szeretett, és akivel házasságra lépett. „Te vagy az első férjem” – ezzel a mondattal nemcsak a férfit ismeri el és becsüli nagyra, hanem a saját viselkedését, a saját szerelmét és életének azt a szakaszát is, amelyet ezzel a férfival osztott meg.
Ez gyakran nehezünkre esik, ha a későbbi sérülések miatt a korábbi dolgokat hibának láttatják, vagy az ember áldozatnak érzi magát. Először összeszorul az ember ökle a zsebében ettől a mondattól. Ám ha a terapeutának mégis sikerül pusztán arra a tényre irányítania a kliens figyelmét, amiről szó van (például hogy az apa apa, az asszony asszony, a gyerek pedig gyerek), akkor a tény elismerése kinyitja az ember öklét, kinyit egy ajtót a szívében, és legtöbbször átjárja a szeretet – mindannak ellenére, amit a másik mellett megélt vagy elszenvedett.
Ezzel az ember újra magáévá tesz egy részt az életéből, hiszen ha elutasítja a szüleit, ha megpróbálja letagadni, elfojtani, hogy a szülei fia vagy lánya, ha nem is akar tudni róla, hogy azzal a férfival vagy nővel egyszer házas volt vagy jegyben járt, hogy azt az embert szerette, vagy kölcsönös szenvedély fűzte össze őket, akkor kirekeszti magából az élete egy nagyon fontos részét. Így pedig leértékeli az életét és saját magát (nem csak a másikat!). […]
Különösen nehéz szembenézni a valósággal, ha önkényes sorsszerűség képében találkozunk vele. Akkor úgy érezzük, teljesen ki vagyunk szolgáltatva neki, és keressük az értelmét, a választ arra a kérdésre, hogy „Miért pont én?”, vagy „Miért pont te?” A legmélyebb válasz erre: nincsenek miértek, nincs oka, nincs értelme. Ezt nehéz kibírni, az ember szívesebben érzi magát bűnösnek, ha már nem ruházhatja másra a bűnt. (Van, aki Istent teszi felelőssé.) Ha viszont az ember ezzel is szembenéz, akkor megoldódik valami.
Arra az emberre gondolok, aki öt éve elütött egy gyereket. Nem ő volt a hibás. Nem is érezte bűnösnek magát, korábban már dolgozott a témán terápiás segítséggel, de valami még mindig nem stimmelt. Amikor szemben állt a gyerek képviselőjével, úgy nézett rá, mintha várt volna tőle valamit. (A gyerek jól volt, nem érzett semmi ellenségességet és szemrehányást.) Megbocsátásra várt volna? Felállítottam egy képviselőt „a Sors” helyére, és arra kértem a férfit, mondja azt, hogy „Ami történt, azt kettőnk közös sorsaként tisztelem és fogadom el.” Megrökönyödve nézett rám:
– Ez túl sok.
– Csak mondd ki, próbáld meg!
Nyelt egyet, és még várt egy darabig. Először nem is mondta ki a mondatot, de végül valami térdre kényszerítette, anélkül hogy én magam beleavatkoztam volna a folyamatba. Letérdelt, majd hasra feküdt a Sors előtt. Kis idő múlva felemelkedett, mindkettőjükre ránézett, és elmondta a mondatot a Sorsnak, mélyen felindulva. Aztán lenyugodott, azt mondta: „Igen”, és megismételte a mondatot. A halott gyerek képviselője sugárzott, mintha ezzel róla is nagy súly esett volna le, amely – bármennyire egyet is értett a saját sorsával – még mindig nyomasztotta őt valamennyire. Egy héttel később felhívott a résztvevő, a szeminárium után influenzás lett, így ágyba került ahelyett, hogy rövid nyaralásra ment volna délre, ahogy tervezte, de úgy érezte, nagy kő esett le a szívéről.
„Az embernek – mondja Hellinger – bele kell egyeznie a valóságba, amilyen volt. Nem kell sajnálni, hogy úgy alakult. Anélkül, hogy arra vágyna, bárcsak másképp lett volna. Akkor a rossz esemény is barátságossá, erővé válik.” Hogy még egyszer összefoglaljam: arról van szó, hogy a valóság működik, nem a terapeuta. Az embernek „csupán” egyenesen és nyitottan kell állnia vele szemben. Azért teszem idézőjelbe a „csupán”-t, mert ez egyáltalán nem könnyű. Hatalmas lelki teljesítmény a valóságra igent mondani úgy, ahogy van, mert ehhez az kell, hogy búcsút vegyünk a régitől, mivel a valóság szemében szétpukkannak az illúziók, és némely nagy tévedésből fájdalmas kijózanodás következik. A családfelállítás ugyan sokszor gyorsan megmutatja, mi a megoldás, de hogy az a sajátunk is legyen, annak sokszor ára van.

vissza az elejére

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×