Keresés
Kapcsolat, regisztráció


Richard Rohr: A férfi útja

- részletek a könyvből

A két utazás

Én és az Atya egyek vagyunk

Az ipari forradalom óta a nyugati társadalomban minden kapcsolatok közül az apa-fiú kapcsolat szenvedte a legtöbb kárt, mondhatni majdhogynem teljesen megsemmisült. Korábban a fiúk az apák közvetlen testi és lelki közelségében nőttek fel. Szántáskor elkísérték őt a mezőre, mellette álltak, ha a kovácsnál járt – bármit tett az atya, abban részük volt. Az én apám már kilenc évesen traktort vezetett szülei tanyáján. Része volt apja világának. Tudatában volt saját fontosságának, s így nem kényszerült arra, hogy egy életen át saját értékét bizonygassa. Kezdettől fogva létezett egy olyan közeg, ahová ő is tartozott, ahol bizalmat élvezett, elismerték, tehetségét megnyilváníthatta és kibontakoztathatta. Az ipari forradalmat követően a férfiak elhagyták a házat, hogy gyárba járjanak – vagy pedig a hivatalba. A fiúk kirekesztődtek eme világokból. Így sok lélekben űr alakult ki. Ebbe a vákuumba démonok fészkelték be magukat: bizalmatlanság a saját férfiassággal, az apával, bármiféle autoritással szemben, valamint a saját szexualitással szembeni félelem. Más kultúrákban tett utazásaim során felfedeztem olykor különbségeket is. A legegyértelműbb különbség a mi kultúránkhoz képest Afrikában tudatosult bennem. Sok afrikai fiatalembernél megfigyeltem azt a fajta öntudatot és önbizalmat – sok esetben már tizennégy éves fiúk esetében is –, amelyet a mi társadalmunkban a legtöbb férfinál még harmincas évei közepén sem lehet megtalálni: sem abban, ahogyan járnak, sem abban, ahogyan mozognak, vagy ahogyan egymással beszélnek. Harmincéves korunkban még mindig csak ott tartunk, hogy bebocsátásért könyörögjünk a férfiklub ajtaja előtt. Bizonygatni próbáljuk, hogy méltóak vagyunk erre. Kisstílű játékszereket gondolunk ki magunknak, mint a pénz, a szex, a hatalom, a presztízs, s olyan státusszimbólumokat, mint a lakóhely, a nyaralási cél, az öltözködés, a „menő” fellépés, s mindezt csakis azért, hogy ott toporoghassunk a férfiasság ama bizonyos ajtaja előtt. […]
S mintha nem lenne az önmagában is elég rossz, hogy a legtöbb fiú oly kevés apai szeretetet élt át, ráadásul még olyan képet is kaptak az apáról, mely az anya nézőpontján szűrődött át. Legtöbben úgy éltük meg gyermekkorunkat és fiatalságunkat, hogy eközben minduntalan azt hallgattuk, amint anyánk leszedi apánkról a keresztvizet. Eközben öntudatlanul is megerősödik az apa tehetetlenségének és lehetetlenségének képzete. Ám egy energiát nem lehet azon keresztül megérteni, hogy mindig csak másvalakinek az interpretációjában találkozunk vele. Az energiát közvetlenül kell megtapasztalni. Sok férfi csak az anyja szemüvegén keresztül láthatott férfienergiát.
Ezen a ponton közbe kell vetnem valamit: amit mondok, az nem feminizmusellenes. Nem vagy-vagyról van szó. Amit mondok – s ezt már radikális feministákkal is megbeszéltem – kiegészítésül szolgál. Az igazi feministának nem kell félnie attól, amit mondok. Megjegyzésemet „férfifelszabadításnak” is lehet nevezni.

vissza az elejére

A két utazás

E helyen szeretnék egy kisebb vázlatot ismertetni, amely segítségünkre lehet abban, hogy az összes eddigi észrevétel egységbe rendeződjön. A bal oldalon fent jelzett kiindulópont az „átlagos férfi”. Ezen azt értem, ami a társadalom számára „férfiasnak” számít. Ennek többségét öntudatlanul is magunkba építjük, s többé éppen ezért nem teszünk fel ezzel kapcsolatban kérdéseket. Befolyásol és meghatároz bennünket, de soha nem gondolkodunk el rajta. A legtöbb férfi a férfiasság eme uralkodó sablonja szerint viselkedik. Csak az utóbbi években történt Nyugaton valami meglepő: férfiak sokasága lépett rá erre az útra azért, hogy kitörhessen a sablonból. Én ezt a „nőiséghez vezető útnak” nevezem. A romantika korát kivéve, talán soha korábban nem engedte meg magának ilyen sok férfi, hogy végre érzései legyenek, s kimutassa azokat. Ma már lehetséges érző szívűnek lenni, amint azt egyes filmek is mutatják. Már nem John Wayne az egyetlen férfiideál. Nem kell többé állandóan az ő férfiasságát felmutatni. Sok nő olyan férfit kíván magának, aki megérti őt, aki lágy és gyenge is tud lenni, akivel beszélni lehet. Ez új és nagy szabadságot jelent. Én ezt a János apostolhoz vezető útnak nevezem. János apostol férfi voltában olyannyira biztos, hogy megengedheti magának, hogy fejét Jézus keblére hajtsa, a tizenkét tanítvány körében, akik mindannyian férfiak. Nem szégyenkezik, nem fél ettől. A legtöbb férfi számára ez manapság elképzelhetetlen lenne. Olyan elemi félelmünk van mindattól, ami csak a legtávolabbról is a homoszexualitásra emlékeztet hogy aligha lehetséges egy férfinak a másik férfi iránti érzéseit kimutatni. Egészen máshogy van ez János evangéliumában. Az evangélium végén a szerző még egyszer nyomatékosan utalást tesz a tanítványra.
„Péter hátrafordult, s látta, hogy az a tanítvány, akit Jézus kedvelt, s aki a vacsorán a keblére hajolt és megkérdezte tőle: »Uram, ki árul el?« – az követi.” S éppen hogy büszke erre a közelségre. Ez a mi kultúránkban még csaknem elképzelhetetlen. Ezért választottam a „kedvenc tanítványt” az első utazás patrónusává.
Az első utazásnak a gyengeséghez van némi köze. Gyakran beszélünk arról, hogy a nő „gyengévé” tesz bennünket. A nő ugyanis szükségünkre és a teljesség utáni vágyra emlékeztet bennünket. Férfiként elborzadunk a gyengeségtől. A hatalom és az erő imponál nekünk. A hamis férfierő prototípusát az Evangéliumban Péter testesíti meg. Nem képes elfogadni, hogy Jézusnak szenvednie kell és meg kell halnia. „Péter félrevonta, és szemrehányást tett neki ezekkel a szavakkal: »Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled.«” Arra is kész lenne, hogy Jézus helyett haljon meg – s mégis csődöt mond, amikor egy szolgálólány (!) megkérdezte tőle, hogy Jézushoz tartozik-e. A végén elmenekül. A „gyenge” János az egyetlen tanítvány, aki mindvégig kitart, még a kereszt alatt is, együtt az asszonyokkal! Mivel magába engedte a szeretet gyengeségét, a megfeszített kiszolgáltatott odaadása elől sem kell kitérnie. Eme első belső utazást rendszerint a nőkhöz (anyánkhoz, húgunkhoz, kedvesünkhöz, feleségünkhöz) való kapcsolatunkon keresztül tesszük meg. Sok férfi számára társa jelenti a nagy lehetőséget, hogy közelebb kerüljön saját „női feléhez”. Annak, aki cölibátusban él, miként én is, ennek ellenére is meg kell próbálnia ezen az úton járni, s ez nem mindig könnyű. […]

A „nőiesség” felé vezető utazásunk után – anélkül hogy feladnánk mindazt, amit ott megtanultunk – újból útra kell kelnünk, mégpedig a „férfias oldal” mélységei felé. Ezt nevezem én Keresztelő Szent János útjának. A Keresztelő útja magányos út. Hogyan ábrázolják? Egyedül a pusztában, a társadalmon kívül. Ha valaki rászorul arra, hogy mindenkinek tetsszen, harmóniában éljen, mindenfelől simogassák, akkor sohasem lesz „Keresztelő Szent János” belőle. Az nem a társadalom ételeit eszi, hanem sáskán és vadmézen él, a kitaszítottak, a társadalom peremén élő csoportok táplálékán. Nem a menő divatot követi, ahogy az Jeruzsálemben a módi. Ruhája teveszőrből készült. Ő igazi „vadember”. A mitológia alig használja ezt a szót, mi azért vezetjük be, mert komikusan cseng és provokáló. Arra kényszeríti az embert, hogy szembekerüljön ezzel a férfias energiával. Nem hímsovinizmus vagy macsóság az, amiről beszélek, hanem az az a vadság, ami Istenünknek is része. G. S. Lewis mondja Istenről: „Tudja, Ő vad.” S aki találkozni akar ezzel a vad Istennel, az legyen kész arra, hogy ő maga is „vaddá” váljon.
Mit csináltunk mi itt nyugaton az Evangéliumból? Egy szőke, kék szemű, jámbor Jézust. Megzaboláztuk Jézust és az Evangéliumot. Az Isten vad oldalától való félelem valószínűleg a lelkünk vad, igazi, „szellemi” oldalától való félelemmel azonos. Nevezhetnénk ezt a részt „passiónak” (s ebben a szóban mindkét jelentés, a szenvedés és a szenvedély egyaránt benne foglaltatik); én „férfienergiának” nevezem. A második utazás némiképpen különbözik az elsőtől. Azonban fontos, hogy nem szabad feladni vagy elveszíteni azt, amit az első utazás során nyertünk. Azok a férfiak, akik nem járták végig valójában az első utat – és ez egyértelmű figyelmeztetés! – aligha érthetik meg azt, amire gondolok. Az első utazás ismerete híján szinte törvényszerű a félreértés, s az a téves következtetés, hogy a kemény, belevaló hímsovén az, akiről beszélek. Pedig éppen az ellenkezőjéről van szó.
A lelkigyakorlatokon mindig a következő szituációt élem meg a korosodó papokkal: Mivel fiatal éveikben mélyen beléjük vésték, hogy nem lehetnek puhányok vagy nőiesek, egyikükből-másikukból – hogy keresetlenül fejezzem ki magam – egyfajta vallási zupás őrmester lett, akiknek az az elve: minél keményebb, annál jobb. Többnyire jó sportolók, alkalomadtán egy-egy vaskos viccet is megeresztenek, s olykor a poharat sem vetik meg. Arról mesélni nekik, hogy foglalkozniuk kellene „női oldalukkal”, nos, ez az én számomra, aki aránylag fiatal lelkigyakorlat-vezető vagyok, a lehetetlenséggel határos. Ha azonban arról ejtek szót, hogy „vademberekké” kellene válniuk, azonnal nyitott fülekre találok, s feszülten figyelik, mire is gondolok. Csak ezután tudom óvatosan „beleverni a fejükbe”, hogy a második utazás az első nélkül nem lehetséges.
Érdekes az a vers Máté evangéliumában, amelyben Jézus Keresztelő Szent Jánosról beszél: „Bizony mondom nektek: asszonyok szülöttei közt nem született nagyobb Keresztelő Jánosnál. De aki a mennyek országában a legkisebb, az nagyobb nála.” Jézus mindenkinél nagyobbra tartotta Keresztelő Szent Jánost. Sok teológus azon a véleményen van, hogy Jézus eredetileg a Keresztelő tanítványául akart szegődni, s ezt csak annak erőszakos halála akadályozta meg. (Érdekes módon éppen egy asszony érte el azt, hogy fejét vegyék.) Csak János elfogatása és börtönbe vetése után tér vissza Jézus északra, hogy megalapítsa saját mozgalmát és közösségét.
Ami ezt a második utazást illeti, remélem, felnő egy spontán generáció, amelyik vállalkozik arra. Mert tulajdonképpen csak egy vadember képes közvetlenül átadni azt, mi is a vadember valójában. Puszta beszéddel itt nem megyek semmire. Csak annyit tehetek, hogy kissé benedvesítem mások ajkát, vagy elégedetlenséget ébresztek bennük eddigi állapotuk miatt. Csak miután találkozunk egy igazi „vaddal”, akkor leszünk képesek ezt az erőt megtapasztalni és magunkba fogadni. Az én elképzelésem nem fogható fel pusztán az értelemmel. Erőről és energiáról van szó, amit egymás felé sugárzunk. Csak így képesek az emberek egymást kölcsönösen befolyásolni. Mások által növekszünk, az olyan emberekkel való kapcsolatban, akik maguk is felnőttek. Sajnos azonban mindig kevés a vademberek száma. Bővelkedünk sovénekben, macsókban, hamis önbizalmú férfiakban – csak körül kell nézni a politika világában. De hol vannak radikálisan új látomások, igazi, mély értékek?
Mit tegyünk azonban, ha hiányoznak „modelljeink”? Annyit mindenesetre megpróbálhatunk, hogy elkezdünk beszélni a dologról. Néhányan közülünk talán meg is próbálhatnának ily módon élni úgy, hogy lényük olyan részeiben bíznak meg jobban, amelyeket ez idáig egyáltalán föl sem fedeztek. Erre szeretnék bátorítani. Ma negyvenegy éves vagyok, és nem tudom, hogy mindezt értettem-e öt esztendővel ezelőtt. Húsz-harminc évesen valóban az a legfontosabb, hogy érintkezésbe lépjünk a nőiséggel. Amennyiben azonban olyasmiről van szó, mint a férfiklimax, vagy a nevezetes „midlife-crises”, úgy ez azt is jelentheti, hogy elérkezett a második utazás ideje. Ám senki nem mutatja meg nekünk, hogyan kell ezt csinálni. Hiányoznak a lelki vezetőink, az atya-figuráink, a szellemi példaképeink, akik bátorítanának arra, hogy tovább fejlődjünk.

vissza az elejére

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×