Keresés
Kapcsolat, regisztráció

Elisabeth Lukas:
Értelemkeresés és életöröm

 

– részlet a könyvből

 

 

 

Az értelem (csak) fellelhető

Általában nem szoktunk azon töprengeni, hogy értelmes-e az életünk. Valamiképp magától értetődőnek tartjuk, hogy az, s ez a meggyőződés ott rejtőzik érzéseink és gondolataink hátterében mint mindennapi fáradozásaink és törekvéseink, jóllehet láthatatlan, mégis szilárd alapja. Olykor azonban, sajnálatos módon, előfordulhat, hogy ez az értelemháttér és értelemalap annyira elhalványul, hogy már-már megfoghatatlanná válik, s olyan dolgok lépnek a helyére, amelyek kevésbé tesznek jót, mint például a hatalom, a presztízs, a pénz, a siker, a karrier utáni vágy…, értelemellenes cselekedetekre csábítva az embert, aki a hajszoltság, a rohanás és a kényszerű megalkuvások miatt gyakran – mindenek ellenére – kudarcot vall. Az is előfordulhat, hogy „semmi” nem furakszik a helyére, jobban mondva a Semmi tolul oda, belső fáradtság, üresség, fásultság, feladás, önmagunk és a világ előli menekülés formájában. Az eredmény pedig mindkét esetben ugyanaz: irritáló értelmetlenségérzés, ami minden életörömet megöl.

Nos, senki sem mondhatja meg egy másik embernek, miben leljen értelmet. Sőt, önmaga számára sem választhat önkényesen értelemforrást. Az élet értelmére csak rálelni lehet, mint a virágra az út szélén, s csak akkor, ha olyan úton haladunk, amely virágokkal borított tájon vezet át – a betonsivatagban bolyongó ember aligha fog virágokra lelni. A hasonlat azt szeretné érzékeltetni, hogy csak értelemlehetőségek után kutatva lehet értelemre lelni. A kutatásban pedig segíthet egy másik ember, tanácsadó vagy jóbarát is.

Lássunk erre vonatkozóan egy példát saját pszichoterápiás praxisomból. Egy síró asszony keresett fel kétségbeesetten. Elcsukló szavaiból úgy vettem ki, hogy néhány hónapja halt meg a férje, fia pedig – aki már szinte felnőtt, de szellemi fejlődésében visszamaradt – néhány héttel ezelőtt egy mozgásban levő vonatra akart felugrani, ám megcsúszott, és egyik lába a kerekek alá került. A lábát amputálni kellett. Az asszony keserves sorsa miatt panaszkodott. „Mivel érdemeltem ezt meg?” – zokogta.

Kérdése rossz irányba, a hasonlatunkban szereplő betonsivatagba vezetett, ahol biztosan nem nyílik virág. Az életben ugyanis nem az a döntő kérdés, hogy rászolgáltam-e valamire, hanem az – a híres bécsi pszichiáter és neurológus, Viktor E. Frankl (1905–1997) szavaival élve –, ahogyan ezekre a sors által nekem szegezett kérdésekre – a sorshoz való viszonyulásommal – válaszolok. Nos, milyen érdemszerzésre nyílt lehetőség e súlyos veszteség után? Milyen értelmes feleletet adhatott az érintett hölgy a tragédiára? Közösen „virágos okok” után kezdtünk kutatni.

Ott volt a fiú, a gyerek, aki az anya beszámolója szerint mindig csak gondot okozott. Ennek ellenére is szereti? Ó igen, hogyne, de mégsem éreztette vele soha. Ezt hogy érti? Nos, soha nem vette a karjába, nem ölelte magához; valamilyen belső gát mindig útját állta. Talán szégyenkezett, amiért a gyerek csak későn tanult meg járni és beszélni, a szobatisztaságról nem is beszélve. Az apja is szégyenkezett miatta? Ismét könnyáradat! Nem, a férje jól tudott bánni a gyerekkel, jól elvoltak, majdhogynem együgyű játékokat játszva. „Akkor a fia a lábával együtt elvesztette azt a szülőjét is, aki éreztette vele, hogy szereti és elfogadja?” – foglaltam össze a hallottakat, és ekkor hirtelen elapadt az asszony könnyáradata. „Igen – hangzott a megerősítés, s valamiféle megkönnyebbülés derengett fel az arcán –, a fiam talán még nálam is sajnálatra méltóbb. Én legalább épelméjű vagyok és megvannak a végtagjaim.” „És van még valamije – egészítettem ki a felsorolást –: ott van önben, a lelke mélyén a fia iránti szeretet, amely mindeddig nem került felszínre, mert a sajnálatos szégyenkezés elfedte…”

Csend állt be: az asszony gondolataiba mélyedve és meghatódott szívvel virágos réten lépkedett, senki nem zavarta. Majd leszakította a virágot: „Azt hiszem, itt az ideje, hogy legyőzzem a belső gátlásaimat, és tudatosan a fiam felé forduljak. Eddig bosszankodtam amiatt, hogy megint ostobaságot követett el, s még az is átfutott a fejemen, megérdemli, hogy műlábbal szerencsétlenkedjen, de…” Megköszörülte a torkát, majd folytatta: „most, hogy az apja már nincs, aki megvigasztalná, és egyébként sincs senkije…”

Úgy tűnt, ismét könnyekben fog kitörni, de nem történt semmi ilyesmi. Csupán az történt, hogy ez a nő még aznap este, életükben először, magához ölelte nagyfiát. Örömük – szenvedéseik dacára – leírhatatlan volt.

 

 

vissza az elejére

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×