Keresés
Kapcsolat, regisztráció

Kristin Neff: Együttérzés önmagunkkal

-részletek a könyvből

 

Kristin Neff

Kristin Neff

 

 

 

 

Az én történetem: a lovas fiú

 

Első fejezet (részlet)
Fedezzük fel az önmagunk iránti együttérzést!

Napjaink hihetetlenül versenyszellemű társadalmában vajon hányan érezzük valóban jól magunkat a bőrünkben? Olyan tisza-virág-életűnek tűnik, amikor jól vagyunk, különösen ha különlegesnek és rendkívülinek kell éreznünk magunkat ahhoz, hogy értékesnek érezzük a saját személyünket. Mindent, ami ennél kevesebb, kudarcként értékelünk. Soha nem felejtem el, amikor egyetemi éveim elején, miután órákig készülődtem egy fontos bulira, arról panaszkodtam a barátomnak, hogy siralmas a hajam, a sminkem és a ruhám, és ő így próbált megnyugtatni:
– Ne aggódj, jól nézel ki!
– Jól? Tényleg? Mindig is jól akartam kinézni…
Érthető a vágy, hogy az ember különlegesnek akarja érezni magát. A jelenség természetéből adódó probléma viszont, hogy lehetetlen, hogy egyszerre mindenki átlag fölötti legyen. Bár vannak dolgok, amelyekben kitűnünk, mindig van valaki, aki nálunk okosabb, szebb vagy sikeresebb. Hogyan birkózunk meg ezzel? Nem túl jól. A pozitív önkép kialakításához hajlamosak vagyunk „feltupírozni” az egónkat és lenyomni másokat, hogy viszonylag jól legyünk. Ez a stratégia azonban nagy áldozattal jár: visszatart attól, hogy az életben a legtöbbet hozzuk ki magunkból.

Torzító tükrök

Ha jobbnak kell éreznem magam annál, amennyire jónak a másik érzi magát, akkor mennyire tisztán fogom látni őt vagy magamat azon a bizonyos területen? Mondjuk, nehéz napom volt a munkahelyemen, s morcos és ingerlékeny vagyok a férjemmel, amikor hazajön a munkából (persze ez csak feltevés). Ha sokat fektettem a pozitív énképem kialakításába, és nem akarom kockáztatni, hogy negatív fényben lássam magam, úgy fogom alakítani a dolgokat, hogy ha bármilyen súrlódás lesz köztünk, az biztosan a férjem számlájára legyen írható, ne pedig az enyémre.

– Szóval megjöttél! Bevásároltál, ahogy megbeszéltük?
– Épp most léptem be az ajtón, és azt sem mondod: „de örülök neked! Milyen napod volt?”
– Ha te nem lennél ilyen feledékeny, talán nem kellene mindig a körmödre néznem.
– Ami azt illeti, bevásároltam.
– Na jó! A kivétel erősíti a szabályt. Bárcsak ne lennél ilyen megbízhatatlan!

Hát, nem ez a boldogság receptje.
Miért olyan nehéz bevallanunk, amikor valamiben önfejűek, gorombák és türelmetlenek vagyunk? Mert az egónk sokkal jobban érzi magát, amikor a hibáinkat és a hiányosságainkat rávetítjük valaki másra. A te hibád, nem az enyém. Csak gondoljuk végig az összes vitát és veszekedést, amelynek hátterében ez az egyszerű mozgatóerő áll. Egymást okoljuk, ha valami rosszat mondunk vagy teszünk, úgy igazolva tetteinket, mintha az életünk múlna rajta, miközben szívünk mélyén mindketten tudjuk, hogy ehhez két ember kell. Mennyi időt pocsékolunk el ilyesmivel? Nem lenne sokkal jobb, ha egyszerűen belátnánk, hogy hibáztunk, és sportszerűen viselkednénk?
De a változásról könnyebb beszélni, mint megtenni. Ha nem látjuk tisztán magunkat, szinte lehetetlen észrevenni azokat a tulajdonságainkat, melyek gondot okoznak a kapcsolatainkban, vagy meggátolnak abban, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki magunkból. Hogyan fejlődhetnénk, ha nem fogadjuk el saját gyengeségeinket? Ideig-óráig talán jobban érezzük magunkat, ha szándékosan figyelmen kívül hagyjuk a hibáinkat, vagy azt gondoljuk, ügyes-bajos dolgaink és nehézségeink más számlájára írandók, de hosszú távon csak magunknak teszünk rosszat azzal, hogy beleragadunk az eltunyulás és a konfliktusok végtelen köreibe.

Az önítélkezés ára

Amikor folyamatosan táplálni próbáljuk a pozitív önértékelés iránti szükségletünket, az egy kicsit olyan, mintha cukorkával tömnénk magunkat. Hirtelen felszalad a vércukorszintünk, majd pedig ismét leesik. S rögtön a zuhanás után jön a kétségbeesés, amikor felismerjük, hogy – bármennyire szeretnénk is – nem tehetünk mindig mást felelőssé a saját problémáinkért. Nem érezhetjük állandóan különlegesnek és rendkívülinek magunkat. Ez gyakran megsemmisítően hat ránk. Belenézünk a tükörbe, és nem tetszik, amit látunk (sem szó szerint, sem átvitt értelemben), és elszégyelljük magunkat. A legtöbben hihetetlenül keményen bánunk önmagunkkal, amikor végre belátjuk némely hibánkat és hiányosságunkat: „Nem vagyok elég jó. Értéktelen vagyok.” Nem meglepő, hogy eltitkoljuk magunk elől az igazságot, amikor az őszinteség ilyen kíméletlen ítélkezéssel jár együtt.
Az olyan területeken, ahol nehéz becsapni magunkat – amikor például a címlaplányok testsúlyához mérjük a saját testsúlyunkat, vagy a gazdag és sikeres emberek bankszámlájához hasonlítjuk a saját bankszámlánkat –, elképesztő érzelmi kínokat okozunk magunknak. Elveszítjük az önmagunkba vetett hitet, kételkedni kezdünk a képességeinkben, és elcsüggedünk. Ez az önsajnálat természetesen további önítélkezéshez vezet, amiért ilyen semmirekellő balekok vagyunk, és elindulunk a lejtőn lefelé.
Még ha össze is tudjuk szedni magunkat, az, amit „elég jónak” tartunk, valahogy mindig reménytelenül elérhetetlen marad számunkra. Okosnak és egészségesnek és elegánsnak és érdekesnek és sikeresnek és szexinek kell lennünk. Ja, és még spirituálisnak is. S nem számít, mennyire jók vagyunk, valaki látszólag mindig jobb nálunk. Ez a gondolatmenet pedig elgondolkodtató eredményhez vezet: emberek milliói szednek gyógyszereket napi szinten azért, hogy megbirkózzanak a hétköznapi életükkel. Társadalmunkban meglepően gyakori a bizonytalanság, a szorongás és a depresszió, ami nagyrészt az önítélkezésnek tudható be. Az önostorozásnak, amikor úgy érezzük, nem állunk nyerésre az élet küzdőterén.

Másképpen

Mi tehát a megoldás? Az, hogy teljes egészében hagyjunk fel önmagunk megítélésével és kiértékelésével. Az, hogy ne próbáljuk többé „jónak” vagy „rossznak ” bélyegezni magunkat, hanem egyszerűen, tiszta szívvel fogadjuk el önmagunkat. Bánjunk magunkkal ugyanazzal a kedvességgel, törődéssel és együttérzéssel, ahogy azt egy jó baráttal, sőt akár egy idegennel tennénk. Szomorú, de szinte nincs még egy olyan ember, akivel olyan rosszul bánnánk, mint önmagunkkal.
Amikor első ízben találkoztam az önmagunk iránti együttérzéssel, szinte azonnal megváltoztatta az életemet. Berkeley-ben, a Kaliforniai Egyetem Emberi Fejlődés tanszékén a doktori programom utolsó évében történt, amikor a végső simításokat végeztem a disszertációmon. Igen nehéz időszakon mentem keresztül az első házasságomat lezáró válásom után, tele szégyennel és önutálattal. Azt gondoltam, talán segíthet, ha beiratkozok a helyi buddhista központ meditációs kurzusaira. Kisgyermekkorom óta vonzott a keleti szellemiség, mivel édesanyám Los Angeles közelében nevelt fel, és maga is nyitott volt az ilyesmire. A meditációt viszont soha nem vettem komolyan. A buddhista filozófiával sem foglalkoztam addig, mert a keleti gondolkodáshoz fűződő viszonyomat erősen meghatározta az akkori kaliforniai New Age-es irányzat. Felfedezésem részeként elolvastam Sharon Salzberg klasszikussá vált könyvét, a Lovingkindnesst (Szerető kedvesség), s ez hatalmas változást indított el bennem.
Tudtam, hogy a buddhisták sokat beszélnek az együttérzés fontosságáról, az viszont soha nem fordult meg a fejemben, hogy az önmagunk iránti együttérzés ugyanolyan fontos lehet, mint a mások iránti együttérzés. Buddhista szemszögből nézve önmagunkkal kell törődnünk, mielőtt valóban törődni tudnánk másokkal. Ha folyamatosan elítéljük és kritizáljuk magunkat, miközben próbálunk kedvesek lenni másokhoz, mesterséges határokat húzunk, és különbségeket teszünk, ami csak elkülönültséghez és elszigeteltséghez vezet. Ez ellentétben áll az egységgel, az összekapcsoltsággal és az egyetemes szeretettel, melyek a legtöbb szellemi ösvény végső céljai, bármelyik hagyományról legyen is szó.
Emlékszem, ahogy teljes csodálattal beszéltem erről új vőle-gényemnek, Rupertnek, aki minden héten eljött velem a buddhista csoport találkozóira. „Ez azt jelenti, hogy tényleg kedves lehetsz magaddal, amikor minden balul sül el, és nehéz napjaid vannak? Nem tudom… Ha túlságosan együttérző vagyok önmagammal, akkor nem csupán lusta és önző leszek?” Beletelt némi időbe, mire ez kitisztult bennem. De lassan kezdtem ráébredni, hogy az önbírálat – bár társadalmilag jóváhagyott – egyáltalán nem segített, hanem csak rontott a helyzeten. Nem lett jobb ember belőlem az állandó önostorozástól. Épp ellenkezőleg! Azt értem el, hogy alkalmatlannak és bizonytalannak éreztem magam, majd pedig a frusztrációmat a hozzám legközelebbi embereken vezettem le. Sőt mi több, sok mindent be sem vallottam magamnak, annyira féltem az igazság beismerését követő önutálattól.
Ruperttel mindketten megtanultuk, hogy ne a kapcsolatunktól várjuk a szeretet, az elfogadás és a biztonság iránti szükségleteink kielégítését, hanem ezekről az érzésekről mi magunk gondoskodhatunk. Ez pedig azt is jelentette, hogy sokkal többet tudtunk szívből adni egymásnak. Annyira megmozdított bennünk valamit az önmagunk iránti együttérzés elképzelése, hogy később, az esküvőnkön mindketten a következő szavakkal zártuk a fogadalomtételt: „Min-denekelőtt ígérem, hogy segíteni foglak, hogy együttérzéssel fordulj önmagad felé, s ezáltal növekedhess és boldog lehess.”
Miután letettem a doktorimat, kétéves képzésen vettem részt egy vezető kutató mellett az önbecsülés témakörében. Szerettem volna többet megtudni arról, mi alapján határozzák meg az emberek önmaguk értékét. Gyorsan rá kellett jönnöm, hogy a pszichológia területén az önbecsülést többé már nem a pozitív mentális egészség végső fokmérőjeként tartják számon. Noha több ezer cikk született az önbecsülés fontosságáról, a kutatók rámutattak mindazokra a csapdákra, amelyekbe az emberek beleeshetnek, amikor megpróbálnak magas önbecsülésre szert tenni, és igyekeznek azt fenntartani. Ezek a csapdák többek között az önimádat (narcizmus), az önmagunkkal való túlzott foglalkozás, a jogosnak vélt harag, az előítélet, a diszkrimináció stb. Felismertem, hogy az önmagunk iránti együttérzés tökéletes alternatíva az önbecsülésért folytatott kérlelhetetlen hajsza helyett. Hogy miért? Mert ugyanazt a védelmet kínálja a kíméletlen önbírálattal szemben, mint az önbecsülés, viszont a nélkül a szükséglet nélkül, hogy ugyanolyan tökéletesnek vagy ugyanolyan jónak kelljen látnunk magunkat, mint másokat. Más szóval, az önmagunk iránti együttérzés ugyanazokat a jótéteményeket biztosítja számunkra, mint a magas önbecsülés, annak hátrányai nélkül.
Amikor Austinban megkaptam a University of Texas adjunktusi állását, elhatároztam, hogy amint „megtalálom a helyemet”, kutatásokba kezdek az önmagunk iránti együttérzés területén. Bár addig még senki nem határozta meg ezt a jelenséget tudományos szinten – már ha egyáltalán kutatták valaha –, tudtam, hogy ez lesz majd életem fő munkája.

[...]

vissza az elejére

Az én történetem: a lovas fiú

Minden bizonnyal elmondhatom magamról, hogy első kézből ismerem azt az örömet, amelyet az önmagunk iránti együttérzés adni tud. A Ruperttel való elkötelezettségünk a nyitott szív és a nyitott elme mellett lehetővé tette számunkra, hogy valami őrültséget kövessünk el – egy képtelen álmot hajszoljunk, és meg is valósítsuk.

Senki nem tudja az autizmus okát – rejtély. Azt sem lehet tudni, hogy az autista gyermekek száma mitől nőtt ilyen aggasztó mértékben. A szülőket azonban, akiket ez leginkább érint, nem az érdekli elsősorban, hogy mi okozza az autizmust, hanem hogy mit lehet kezdeni vele. Az autizmusra alkalmazott terápiák és kezelések nagy része ellentmondásos. Mindegyik sokba kerül. Amikor fiunkat, Rowant ezzel a rendellenességgel diagnosztizálták, nem volt más választásunk, mint elfogadni az ismeretlent, és legjobb tudásunk szerint megbirkózni minden egyes pillanattal. Mivel annyira kevés válasz állt rendelkezésünkre, úgy döntöttünk, hogy bármit kipróbálunk, ami segíthet Rowannek, és nem árt neki. Akkor még fogalmam sem volt arról, hogy ez a döntés hová visz el bennünket.

Az autizmus kimerítő. Amint korábban említettem, Rowan állandóan ki volt téve a – túlingerelt idegrendszere okozta – véget nem érő visítórohamoknak. A természetben azonban kissé mintha nyugodtabb lett volna. Amikor rátörtek a rohamok, Rupert gyakran kivitte a házunk mögötti erdőbe. Egy szép napon, amikor Rowan hároméves volt, hirtelen kiszaladt az erdőből, át a szomszédunk legelőjére. Mielőtt Rupert elérte volna, átmászott a kerítésen, be az ott legelésző lovak patája közé.

Ott feküdt a hátán öt dobogó és toporzékoló ló között. Ekkor valami rendkívüli történt. A vezérkanca, egy Betsy nevű, közismerten mogorva öreg ló szelíden arrébb lökte a többieket az orrával, és alázatosan lehajtotta a fejét a fiunkhoz. Valami bámulatosan kedves és mérhetetlenül mély dolog ment végbe kettejük között. Rupert – aki egész életében lovagolt – addig azt feltételezte, hogy Rowan nincs biztonságban a lovak között, de miután szemtanúja volt annak, ahogy Betsy reagált, rögtön az az ötlete támadt, hogy Rowant felülteti a hátára. Én nyugtalankodni kezdtem, és könyörögtem, hogy legyen óvatos, de abban a pillanatban, hogy Rupert feltette a nyeregbe, és felszállt mögé, Rowan – hihetetlen módon – beszélni kezdett. Életében először érteni lehetett, amit mondott. Teljesen elképedtünk.

Ugyanabban az évben még egy rendkívüli dolog történt. Rupert – aki amellett, hogy író, az emberi jogokkal is foglalkozik – elhozott egy csapat busmant Dél-Afrikából, hogy szólaljanak fel az ENSZ ülésén tiltakozásukat kifejezve amiatt, hogy kitelepítették őket ősi vadászterületeikről. A busmanok erős gyógyító hagyománnyal rendelkeznek, melyhez transzállapotba kerülnek. Néhány napig mi is velük tartottunk a Los Angeles mellett megrendezett természetes gyógyítók találkozójára, és felajánlották, hogy „dolgoznak” Rowanen. Rowan szinte azonnal mutogatni kezdte a játékait az embereknek, és sokkal inkább kapcsolódott a többiekhez, mint ahogy az nála megszokott volt. Napokig szívfájdítóan majdnem olyan volt, mintha „normális” gyerekünk lenne. Teljes eksztázisba kerültünk. Sajnálatos módon azonban ahogy a busmanok hazatértek, visszazuhant a negatív tünetek szakadékába. Viszont ez a hirtelen és megmagyarázhatatlan előrelépés, Rowannek a Betsy irányában történt gyökeres és pozitív reakciójával együtt, elindított valamit Rupertben.

Egyik este, amikor Rowannel hazatértek a lovaglásból, Rupert azt mondta – mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga –, hogy arra gondolt, jó ötlet volna elvinni Rowant egy olyan helyre, ahol a világon egyedülálló módon a lovak és a gyógyítás szervesen összetartoznak – Mongóliába. A lovakat ebben az országban háziasították elsőként, és innen ered a sámán szó (melynek jelentése: „az, aki tudja”). Pofonegyszerű – tette hozzá. Én nem helyeseltem. A legkisebb mértékben sem.

„Ha jól értem – kezdtem bele –, azt akarod, hogy autista fiunkat lóháton vigyük végig Mongólián? Ez képtelenség! A legutolsó dolog, amit megtennék vele. Elég nehéz minden egyes napot túlélni, nehogy még valami őrültségbe is belemenjünk. El sem tudom hinni, hogy ezt komolyan gondolod! És különben is, utálom a lovakat!”

Az „utálom” talán túl erős szó, de soha életemben nem voltam az a „szeretnék egy pónit!” típusú lány. A családban Rupert a lovas ember. Mivel Los Angeles külvárosában nőttem fel, engem sokkal jobban érdekelt a gót rock és az, hogy menő legyek. Rupert tanított meg – valamennyire – lovagolni. De soha nem vágytam rá igazán, hogy az akaratomat egy lóra ráerőltessem. És a lovak ezt pontosan tudták: többször száguldottak el velem és vetettek le a hátukról, mint azt meg tudnám számolni.

De Rupert erősen, kitartóan és ösztönösen érezte, hogy el kell vinnünk Rowant Mongóliába ahhoz, hogy segítsünk neki. Nekem viszont a rémülettől görcsbe rándult a gyomrom, amikor arra gondoltam, hogy Mongóliába megyünk. Ruperttel nagyon sokat veszekedtünk ezen. Majd – ránk nem jellemző módon, mivel elég csökönyösek vagyunk – mindketten egy lépést hátraléptünk, félig abban reménykedve, hogy a másik beadja a derekát. Két év telt így el. Rowan és Rupert szinte minden áldott nap kimentek lovagolni, és „házi” lovas terápiánk jótékony hatása tisztán látható volt abban, hogy Rowan gyorsan fejlődött a beszéd terén. Ötéves korára viszont még mindig nem volt szobatiszta. Levettük róla a pelenkát, azt gondolván, hogy annyira kellemetlen lesz számára, ha bekakil, hogy ez a vécé használatára ösztönzi, de nem működött. Semmi sem működött. És Rowan továbbra is rejtélyes és vigasztalhatatlan rohamoktól szenvedett. A kortársaitól is el volt vágva, mivel képtelen volt barátkozni.

Rupert, a fenntartásaim ellenére, e-mail kapcsolatban állt egy mongol utazási irodával, és próbálta kipuhatolni az utazás körülményeit. Egy fiatal filmes barátunk, Michel szintén csatlakozni szeretett volna hozzánk, hogy rögzítse az utunkat. Nem kér érte semmi fizetséget, mondta, mivel hatalmas filmes lehetőséget látott benne. Én továbbra is ellenálltam.

Az évek során azonban meg kellett tanulnom, hogy ha Rupert valamit ösztönösen erősen érez, akkor gyakran igaza van. Elvégre rám vonatkozóan is rögtön „zsigeri érzései támadtak”, és tulajdonképpen már az első találkozásunkkor megkérte a kezem. Így még egyszer végiggondoltam az egész mongol utat, és a reakcióm még engem is meglepett. Rájöttem, hogy nem szeretném kihagyni ezt a kalandot. Hogy az élet egy olyan lehetőséget ajánl fel nekem, hogy megváltoztathassam a dolgokat: a Rowan autizmusa miatt érzett fájdalmamat a gyógyulás keresésébe fordíthatom. Hogy választhatok a szeretet és a félelem között. Tehát vettem egy mély lélegzetet, és igent mondtam. Ugyanakkor azzal is viccelődtem, hogy ebből a helyzetből mindenképpen én kerülök ki nyertesen, mivel ha az út katasztrofális lesz, egész életében mondogathatom Rupertnek: „Na ugye, megmondtam!”, ha viszont sikerrel jár, hát az még jobb.

Rupert íróként felvetette, hogy könyvet ír az útról The Horse Boy (A lovas fiú) címmel, abban a reményben, hátha előleget kaphat rá, ami fedezi a költségeink egy részét és a távollétünk miatt kieső jövedelmét. Az ajánlat már hónapok óta Rupert ügynökénél volt, és semmi hír nem érkezett felőle. Hitünk bizonyítékául úgy határoztunk, hogy továbblépünk, és megvesszük a repülőjegyeket, a hitelkártyánkra terhelve az egész összeget.

Hihetetlen módon úgy két héttel később Rupert elképesztő ajánlatokat kapott több kiadótól is, és végül az előleg a legmerészebb álmainkon is túltett. Hirtelen jóval több pénzt kaptunk, mint ami fedezni tudta a költségeinket, illetve a dokumentumfilm elkészítését, és ami a legfontosabb, félre tudtunk tenni pénzt Rowan jövőjére. Olyan volt, mintha az élet rábólintott volna a döntésünkre, hogy nekivágunk a kalandnak, és mindent megtett, hogy a lehető legnagyobb biztonságban érezzük magunkat. Teljesen elöntött bennünket a hála.

Így ebben a hálával teli lelkiállapotban történt, hogy 2007 augusztusában Mongólia szent hegyének lábánál találtuk magunkat, ahol kilenc sámán gyűlt össze Ulánbátor, a főváros mellett, hogy elvégezzenek egy szertartást értünk. Tulga, az idegenvezetőnk szerint a legtöbbjük több ezer mérföldet utazott azért, hogy Rowannek segítsen. Talán ez volt életem legintenzívebb délutánja. Rowan először megijedt az egésztől, visított és ellenállt. Nyilvánvalóan megzavarta a rengeteg zaj és dobolás, és nem értette, mi zajlik körülötte. (Bár meg kell mondanom, igazából nem volt vigasztalanabb annál, mint amikor elmegyünk a helyi boltba vásárolni.)

Ekkor valami bizarr dolog történt: a sámánok kijelentették, hogy a terhesség alatt egy sötét energia hatolt be a méhembe, majd leküldtek a folyóhoz, hogy mossam meg a nemi szervemet vodkával. Igen, vodkával! Azt is elmondták, hogy az egyik ősöm az anyai oldalról, aki elmebeteg volt, valamilyen módon Rowanbe kapaszkodik. Az igazság az, hogy az anyai nagyanyám autóbalesetben elvesztette a nyolcéves fiát, amikor anyám csak kétéves volt. Majd – évekkel később – néhány héttel azután, hogy anyám férjhez ment és elköltözött otthonról, nagyapám meghalt szívrohamban. Nagyanyám eszét vesztette a fájdalomtól, és zárt osztályra került. Vajon ő lenne az ősöm, akire gondolnak? Mindenesetre bizarr. Nem sok időnk volt ezen töprengeni, mert az következett, hogy Ruperttel együtt le kellett térdelnünk arccal a hegy felé, és az egyik sámán megkorbácsolt minket (Istennek hála, Rowant nem), aminek nyomán fájdalmas hurkák keletkeztek a hátunkon, a karunkon és a combunkon, miközben Tulga, idegesen nevetgélve, odaszólt nekünk: „Fontos, hogy ne kiabáljatok!”

A szüléstől eltekintve nem hiszem, hogy valaha is átéltem ennél fájdalmasabb élményt. Ahogy ott térdeltem a fűben, mélyeket lélegezve, és az ostorcsapások a húsomba vágtak, együttérzést küldtem magam felé. Együttérzést a korbács okozta fájdalomért, együttérzést azért a fájdalomért, hogy a gyermekem autista, és együtt-érzést a világ minden embere felé, akik oly sokféleképpen szenvednek. Tudtam, hogy a sámán okozta fájdalom a gyógyítás szándékából ered, ami elviselhetővé tette.

„Megbocsátasz az őrült férjednek?” – kérdezte Rupert, amikor a szertartás véget ért. Megöleltük egymást, és nevettünk. Mi mást tehettünk volna?

Ekkor valami gyönyörű történt. Rowan elnevette magát, kacarászott, és a sámánokkal játszott. Nem sokkal ezután, a legnagyobb meglepetésünkre, odafordult a kör szélén álló kisfiúhoz, átölelte és azt mondta neki: „mongol testvér”.

Soha életében nem tett még ilyet. A kisfiú, akit Tomúnak hívtak, az idegenvezetőnk, Tulga kisfia volt, aki a két fiú közötti kapcsolat láttán úgy határozott, magával hozza Tomút az útra. Rowan megtalálta élete első barátját.

Elindultunk hát a nagy semmibe. Az utunk majdnem katasztrófával kezdődött, mivel Rowan az első napon hirtelen elvesztette a lovakba vetett bizalmát, teljesen elutasította az összes lovat, úgyhogy ott kellett hagynunk őket, és a dzsippel továbbmenni. Ez igazi szívfájdalmat okozott Rupertnek, mivel ő és Rowan leginkább lóháton tudtak kapcsolódni egymáshoz. Viszont látni azt, ahogy Rowan barátsága Tomúval egyre inkább elmélyül a végtelen utazással töltött napok és az elképesztően gyönyörű esték során, amikor a sztyeppén vertünk tábort, tiszta örömet nyújtott mindkettőnknek. Valami megváltozott a fiunkban.

Megmártóztunk, és imádkoztunk a Sarga-tó szent vizében, egy különös, álomszerű helyen, mely tele volt vadhattyúkkal és még vadabb lovakkal, mielőtt Szibéria, a titokzatos rénszarvasnép földje felé vettük volna az irányt. Úgy hírlett, az ő gyógyítóiknak van a legnagyobb erejük messze földön. Rupert azonban úgy értesült, hogy ezeknek a nomádoknak (lényegében ők az első észak-amerikaiak ősei, akik úgy százezer évvel ezelőtt átkeltek a Bering-szoroson) nagyon nehéz megtalálni a tartózkodási helyét. Utunk végső célja az volt, hogy felkeressük őket azzal a kéréssel, hogy gyógyítsák meg Rowant. Mindentől távol eső lakhelyükhöz azonban nem vezetett út. Ahhoz, hogy eljussunk hozzájuk, Rowannek újra el kellett fogadnia, hogy lóháton megyünk tovább.

Addigra engem már teljesen kimerített az utazás. El lehet képzelni, milyen egy ötéves gyerek kakis bugyiját naponta háromszor kimosni egy palacknyi vízzel, melyet forrásoknál töltöttünk fel (a sztyeppén sem mosógép, sem szárítógép nem állt rendelkezésemre). A borzalmas ennivaló is megbetegített, különösen a kumisznak nevezett erjesztett kancatej, amelynek hányásíze van. Valami mégis vonzott magához.

Rowan végül újra lóra szállt, és élvezni kezdte a lovaglást. Felfelé haladtunk, követve vezetőnket a négy kilométeres hegyszorosban, melyen át kellett kelnünk, hogy eljussunk a rénszarvasnép magasan fekvő nyári legelőihez. Háromnapos megerőltető lovaglás után végül megpillantottuk a jurtáikat. Rowan megigézve nézte őket. Az emberek, mint Mongóliában mindenhol, rendkívül szívélyesen fogadtak bennünket. Rögtön odahoztak egy elképesztően édes, szelíd kis rénszarvast Rowannek és Tomúnak, hogy a hátára ülhessenek, és hagyták, hadd ölelgessék, mielőtt elkezdődött volna a gyógyítás.

A sámán, egy rendkívül karizmatikus idős férfi, akik Ghoszténak hívtak, három napon keresztül dolgozott Rowanen – ott táncolt és dobolt a jurtájában a tűz körül, miközben Rowan „elefántbébiset” játszott, és négykézláb mászott mindenfelé.

Utolsó éjjel különös álmom volt – pedig szinte soha nem emlékszem az álmaimra. Elhunyt nagyanyámat láttam az autóbalesetben meghalt fiával, aki immár felnőtt férfi volt, és boldogan, kézen fogva távolodtak tőlem.

Másnap reggel Ghoszte azt mondta, ideje elmennünk. Azt is hozzátette, hogy azok a dolgok, melyek az őrületbe kergettek minket – Rowan inkontinenciája és rohamai – el fognak múlni… a mai napon.

A szívem, akárcsak Ruperté, majd kiugrott a helyéről. De már másnap, amikor letáboroztunk egy folyónál, Rowan – életében először – saját akaratából ürített, majd pedig kitörölte a fenekét. Két nappal később ezt sikeresen bemutatta egy igazi vécében is; ezt addig sem a nagymamák, sem a hivatásos gondozók nem tudták elérni nála. Attól kezdve csupán néhány esetben volt jelentősebb rohama, melyek a hazaérkezésünk után heteken belül nyomtalanul elmúltak. Eközben Rowan baráti köre egyre bővült. Sőt mi több, egyedül kezdett el Betsyn lovagolni, s ez Rupertnek egy álom beteljesülését jelentette.

Hogy mindezt a sámánok, valamilyen placebohatás vagy egyszerűen a gyökeresen új környezet okozta, mely együtt járt a határai feszegetésével? Bevallom, nem tudom. Azt viszont tudom, hogy családként kockázatot vállaltunk, és valamilyen úton-módon, talán azért, mert őrülten hittünk benne, rátaláltunk a gyógyításra.

A gyógyításra, nem a gyógyulásra. Rowan nem gyógyult ki az autizmusból. Még mindig autista. Viszont kigyógyult azokból a rendellenes működéseiből, melyek együtt jártak az autizmusával. Ma már olyan jól „működik”, hogy sok ember nehezen mondaná ki, hogy még mindig megvannak nála az autizmus jellegzetes tünetei. Ennek ellenére az autizmusa mindig is jelen lesz lénye mélyén, és abban, ahogy a világot látja – s mi nem is szeretnénk, hogy ez másképpen legyen.

A gyógyítás, amelyet Rupert és én Mongóliában kaptunk, az volt, hogy valóban el tudjuk fogadni Rowan autizmusát, és többé ne küzdjünk vele. Azáltal, hogy megnyíltunk az autizmus misztériumának, hogy megtanultunk inkább kalandként, mint átokként tekinteni rá, felismertük, hogy valójában Rowan autizmusa volt a legjobb, ami valaha is történt velünk. Az életünk nem lenne ilyen elképesztően érdekes, ha Rowan nem lenne autista. Ghoszte azzal engedett utunkra, hogy Rowant kilencéves koráig minden évben el kell vinnünk egy természetes gyógyítóhoz, mindegy, milyen hagyományhoz tartozik. 2008-ban elutaztunk hát Namíbiába, egy busman gyógyítóhoz, akivel Rupert a legközelebbi kapcsolatban áll, egy Besa nevű erőteljes sámánhoz (az, hogy milyen közel állnak egymáshoz, Rowan teljes nevéből is kitűnik: Rowan Besa Isaacson). 2009-ben egy bámulatos ausztrál abó gyógyító embert kerestünk fel, 2010-ben pedig Új-Mexikóba és Arizonába mentünk egy navahó orvosságos emberhez. Rowan minden egyes utunkkor változott, és mi is változtunk – egyre közelebb kerültünk egymáshoz családként.

A Rowannel kapcsolatos tapasztalatainkat más családokkal is meg tudtuk osztani. Egy „Lovas fiú” elnevezésű négynapos tábort kezdtünk el szervezni olyan családoknak, amelyben autista gyermek van, hogy lehetővé tegyük számukra az intenzívebb kapcsolódást a lovakhoz és a természethez. Több gyermeknek is komoly áttörése volt a táborok alatt, olyan gyermekeket is beleértve, akik addig nem szólaltak meg, és lóháton kiejtették első szavaikat – a szülők teljes megrökönyödésére. A táborokban rengeteget beszéltem a szülőknek az önmagunk iránti együttérzésről, s hogy mennyire fontos ez, amikor az autista gyermekek nevelése okozta stresszel próbálunk megbirkózni. Valóban megindító mindaz az öröm, elégedettség és vidámság, amelyben mindeközben részünk van.

Az autizmus ajándék, ha megengedjük, hogy az legyen. Rowan minden bája, humora, adottsága és a természet iránti erős vonzalma mind az autizmusának köszönhető, és nem annak ellenére lett ilyen. Miért is akarnánk változtatni ezen? Ahogy Rupert szeret emlékeztetni rá: „A régi mondás szerint, amikor az élet csak citromot ad neked, készíts belőle limonádét. Én viszont azt mondom: Egy nagy frászt! Amikor az élet citromokkal ajándékoz meg, készíts egy margaritát!”

vissza az elejére

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×