Keresés
Kapcsolat, regisztráció


Ram Dass - Paul Gorman: Hogyan segítsek?

- részletek a könyvből

 

Történet a TERMÉSZETES EGYÜTTÉRZÉS c. fejezetből
Történet a KI SEGÍT? c. fejezetből
Egy másik történet a KI SEGÍT? c. fejezetből
A kötet előszava

Yeshi Donden, a Dalai Láma orvosa - Történet A FIGYELŐ TUDAT c. fejezetből

A munkahelyem, a kórház előcsarnokában megjelent egy hirdetmény a faliújságon. Így szólt: „Yeshi Donden vizitet tart június 10-én reggel 6 órakor.” Következtek a részletek, majd egy megjegyzés: „Yeshi Donden a Dalai láma személyes orvosa.” Nem vagyok oly mértékben betokosodott szkeptikus, hogy szándékosan elkerüljem az istenek küldöttét. Az effajta hideg távolságtartás nemcsak földi létemre fejthetne ki kedvezőtlen hatást, hanem esetleg öröklétemet is megkeserítené. Így aztán június 10-e reggelén én is csatlakozom a fehérkabátosok csapatához a vizitre kiszemelt osztály melletti tárgyalóban. A levegőt megtölti a rosszul leplezett kétkedés, a gyanakvás, hogy átvágnak minket. Yeshi Donden pontosan 6 órakor testet ölt. Alacsony, aranybarna bőrű, zömök ember, sáfrányszínű és gesztenyebarna, ujjatlan palástban. Borotvált a koponyája, az egyetlen látható szőr a ritkás fekete vonal félig lecsukott szemei fölött.
Üdvözlésképpen meghajol, míg a fiatal tolmács bemutatja. Megtudjuk, hogy Yeshi Donden egy kórházi orvos által választott beteget fog megvizsgálni. Előtte éppúgy ismeretlen a diagnózis, mint ahogy előttünk. A vizsgálat a jelenlétünkben zajlik majd, s utána ismét összegyűlünk a tárgyalóban, ahol Jesi Donden ismerteti az esetet. Megtudjuk továbbá, hogy Jesi Donden az elmúlt két órában megtisztította magát: fürdőt vett, böjtölt és imádkozott. Én jól bereggeliztem, csak jelképesen mosakodtam és a lelkem eszembe sem jutott. Titokban a többiekre pillantok. Hírtelen mocskos, faragatlan bandának látszunk.
A beteget kora reggel felkeltették, megmondták neki, hogy megvizsgálja majd egy külföldi orvos és friss vizeletet kértek tőle, úgyhogy nem lepődik meg érkezésünkön. Az asszonyon már régen eluralkodott az engedelmesség és a belenyugvás krónikus betegekre jellemző keveréke: ismét egy újabb a vizsgálatok végtelen sorában, Yeshi Donden az ágy mellé lép, mi többiek hátrébb húzódva nézzük. A tibeti orvos hosszú ideig figyeli az asszonyt, de tekintetét nem a test részein vezeti végig, hanem a hanyatt fekvő nő fölé függeszti. Én is vizsgálódva nézem az asszonyt: semmi fizikai jel vagy látható tünet nem utal betegsége természetére.
Yeshi Donden végre kezébe veszi a beteg kezét és két kézzel magához emeli. Az ágy fölé hajol amolyan félig guggoló helyzetbe, feje behúzódik a palást gallérjába. Csukott szemmel a pulzust keresi. Egy pillanat alatt megtalálja, s a következő félórában így marad a beteg fölé függesztve, mint egy egzotikus, behúzott szárnyú arany madár. A nő pulzusán tartja ujját, kezében dajkálja annak kezét, minden ereje láthatóan erre az egy célra összpontosul. Pulzustapintás rituális szintre emelve. Az ágy lábánál állok. Ahonnan úgy tűnik, hogy ő és a beteg valamilyen különleges, saját térbe léptek be, melyet lebegő üresség ölel körül, s melybe kívülről nem lehet behatolni. A nő egy perc múlva visszafekszik a párnára, időről időre felnéz a furcsa figurára maga fölött, majd újra elernyed. Nem látom a külvilágot kizáró, meghitten összefonódó kezüket, amint a férfi ujja hegye a beteg test hangját, a csuklón keresztül érkező ritmust, a dobbanásokat hallgatja. Egyszerre csak irigykedem – de nem Jesi Dondenre, amiért ilyen szépség és szentség adatott neki, hanem az asszonyra. Szeretném, ha engem is így fognának, így érintenének, így befogadnának. És most már tudom, hogy bár már százezerszer tapintottam pulzust, egyiket sem éreztem igazán.
 Yeshi Donden végül felegyenesedik, lágyan az ágyra teszi az asszony kezét és hátralép. A tolmács előhúz egy kis fatálkát és két pálcát. Yeshi Donden a tálba önt egy keveset a vizeletmintából és a két pálcikával felveri a folyadékot. Ezt percekig csinálja, míg az habos nem lesz. Aztán a tál fölé hajol és hármat szippant a szagából. Leteszi a tálkát, megfordul és kifelé indul. Egész idő alatt egy szót sem szólt.
Már az ajtóhoz közeledik, amikor a nő felemeli a fejét. Hangja egyszerre sürgető és higgadt, amint utána szól:
Köszönöm, doktor – mondja, és másik kezével megérinti csuklóján a helyet, ahol Yeshi Donden fogta, mintha szeretné visszaidézni a látogatót. Yeshi Donden egy pillanatra megfordul, ránéz, majd kilép a folyosóra. A vizit véget ért.
Ismét leülünk a tárgyalóban. Yeshi Donden most szólal meg először, lágy tibeti hangokon, amilyeneket még sosem hallottam. Épphogy belekezd, a fiatal tolmács fordítani kezdi, s a két hang tandemben követi egymást – kétnyelvű fúga, egyik szólam kergeti a másikat. Olyan, mint a szerzetesek kántálása. Yeshi Donden az asszony testét átjáró szelekről beszél, melyek megtörnek az akadályokon, s ezért örvénylenek. Az örvények az asszony vérében vannak, mondja, egy tökéletlen szív utolsó erőfeszítései. A szív kamrái közt, hosszú-hosszú idővel születése előtt, egy szél olyan kaput tárt ki, melynek semmiképp nem szabad kinyílnia. Ezen árad keresztül a folyó, ahogy a hegyi patak zuhog lefelé tavasszal, ostromolja, fellazítja a földet és elárasztja az asszony légzését. Így beszél, majd hallgat.
  - Megtudhatjuk a diagnózist? – kérdezi egy professzor.
A vizit házigazdája, aki tudja a választ, közli:
  - Veleszületett szívbetegség – mondja. – A szívkamrák közti szeptális defektus (a válaszfal hibája) és ebből fakadó szívelégtelenség.
Átjáró a szívben, gondolom magamban. Ennek nem szabad kinyílnia. Ezen át támad az áradó víz és önti el a légzést. Ez az! Íme egy orvos, aki hallja a test hangjait, melyekre mi süketek vagyunk. Több mint orvos, pap.
Tudom … tudom … az istenek orvosa tiszta tudás, tiszta gyógyító erő. Az emberek orvosa botladozik, sokszor kell sebeket osztania; a betegnek is, az orvosnak is meg kell halnia.
Időnként előfordul saját vizitjeimen, hogy Yeshi Donden hangját hallom, mint ősi buddhista imát – jelentése réges-régen elveszett? Csak a zenéje maradt meg. Ilyenkor győzedelmes öröm jár át, és úgy érzem, megérint valami istentől eredő.

vissza az elejére

Történet a TERMÉSZETES EGYÜTTÉRZÉS c. fejezetből

Kilencvenkét éves vagyok, úgy bizony! Minden reggel hétkor kelek. Minden nap emlékeztetem magam: „Ébredj! Kelj fel!” Beszélek a lábaimhoz: ”Mozgás, ti antiloplábak!” Ez a szellem uralma az anyag fölött. Megfelelő lelkiállapotban kell lenni, én pontban hét harminckor kinn vagyok az utcán.
Viselem a tiszteletbeli köztársasági megbízott jelvényt, a városházáról adták. Éber vagyok, készen állok, kinn vagyok, és velem van a sípom. Az a dolgom, hogy segítsek a parkoló autóknak odébb állni, és be tudjanak jönni a kukásautók meg a Wayne söprőgépek, azok a nagyok-harmincezer dolláros söprű, na hallja! Szóval, amikor megjelenek, körbejárok és fújom a sípomat, hogy az emberek álljanak el az autóikkal. Nagyon élvezem. 
Az emberek alszanak. Leköti őket a munkájuk. Leköti őket, hogy szünetet tartanak. Leköti őket, hogy jól érzik magukat, vagy az, hogy nem érzik jól magukat. Mindegy, engem nem érdekel, én fújok a sípom. Mindenütt ott vagyok.
Nem teszek különbséget, a kukásokra is rászállok. A szakszervezet kiharcolta nekik a kávészünetet, ők meg kávézás címén tojást, szalonnát meg pirítóst esznek. Cukkolom őket miatta. Egyenesen bemegyek az étkezdébe és megfújom a sípom. Tetszik nekik, értik. Mindenki szereti és mindenki érti: a síp érteti meg velük. Néha annyira nevetek, hogy nem is tudom fújni. Aztán megyek vissza dolgozni: „Gyerünk slepp, mozgás!”
Régen gyönyörű volt ez a város, az emberek törődtek egymással. Ha valaki nem fizetett lakbért, a seriff kirakta a bútort az utcára, de a legszegényebbek is rögtön jöttek. Összedobták fillérjeiket a ház előtt és visszajuttatták a lakásba. Ez a szomszédság!
Ma másképp van. Kizökkentek helyükről a dolgok-nehéz megmondani, miért. Úgy tűnik, az emberek elvesznek saját életükben. Nézem őket az utcán: elvesznek saját gondolataikban. Nem mintha én különb lennék. Én magam is a slepphez tartozom. Ugyanannyi rossz szokásom van, mint bárkinek. Látnia kéne a lakásom, merő kosz. Nekem, a tisztaság apostolának! De azért igyekszem. Próbáljuk meg, hiszen minden lehetséges!
Mit mondhatok? Nem vagyok se szent, se bölcs. Nem én vagyok a „kétezer éves öregember”, én csak kilencvenkét éves öregember vagyok, csak egy öregúr. Viszont mit tudok én, amit senki sem tud: kimenni reggel, és fújni a sípot. Ez a munkám, teszem a dolgom. Nagyon élvezem, príma szórakozás. S amikor az emberek látják, mennyire élvezem, muszáj nevetniük. Mi mást tehetnének? Én meg rájuk koppintok: „Vidd odébb az autód!

vissza az elejére

Történet a KI SEGÍT? c. fejezetből

Mondhatni, én vagyok itt az ajtónálló. Aki segítségért jön, velem találkozik itt először. A munkahelyi barátaim így hívnak föl:
  - Halló, Szent Péter!
  - Most épp nincs itt – válaszolom -, hagy neki üzenetet?
Az osztályunk neve: Családi Szolgálat. Bejönnek az emberek, én meg a megfelelő irodába küldöm őket: élelem, menhely, gyermekvédelem, segély, jogsegélyszolgálat, ezek vannak. Az a dolgom, hogy megérezzem, ki kicsoda, és kitaláljam, hová kell mennie. Nem könnyű.
Sokáig rosszul éreztem magam ebben a munkakörben. Nem szeretem a gondjaik alapján felmérni az embereket. Segítek ugyan nekik megtalálni a megfelelő irodát, de ez az eljárás valahogy lealacsonyítja őket is, engem is. Ellenállást érzek magamban az ügymenettel szemben. Egy élmény azonban megváltoztatta a véleményemet.
Megismertem egy nőt, aki az utcán élt. Mindennap mellette mentem el a buszmegálló felé menet. Hajléktalan volt és alkoholista, később kiderült, hogy rákos. Valamilyen okból úgy döntöttem, hogy felkarolom. Tetszett a mosolya, és elegem volt abból, hogy mindenkit máshová küldök. Mivel ismertem az egész szociális labirintust, mindenhová vele mentem: klinikára, menhelyekre, a társadalombiztosítóba, ahová kellett. Azt hiszem, meg akartam tudni, hogy az ember saját maga tud-e segíteni valakinek. Viola volt a neve. Nagyon keveset panaszkodott, és mindenbe belement, sőt jól mulatott:
  - Na, Marie, ma mit teszel értem?
Jaj, hogy milyen jeleneteken mentünk keresztül! Egyszer a női hajléktalanszállóról hívtak föl, mert Viola aznap este valahogy bevitt három üveg Seagram Seven whiskyt, és egy kis társaság berúgott. Ez persze tilos volt, úgy hogy ki kellett őt hoznom.
  - Azt ígérted, jó leszel – mondtam neki. - Itt legalább fűtöttek.
  - Mi is rátettünk egy lapáttal – válaszolta.
Máskor összehoztam egy pszichológussal, aki később felhívott:
  - Nézze, hol jön, hol nem, és amikor jön, folyton vitatkozik velem. Minek jön egyáltalán?
Mondtam ezt Violának, mire így felet:
  - Persze, imádok vitatkozni az ilyen emberekkel. Folyton a gyerekkoromról akar beszélgetni, de már maga sem emlékszik, milyen volt gyereknek lenni. Bízzál bennem, Marie!
Én bíztam, annyira éleslátó és őszinte volt! Jaj, igazán megszerettem, tényleg! De a problémák csak egyre húzódtak hónapokon át, semmi sem akart sikerülni. Viola újra és újra visszakerült az utcára, ivott, egyre betegebb lett és a többi. Minél tehetetlenebbnek éreztem magam, annál jobban szerettem, mi mást tehettem? Újra és újra próbálkoztam:
  - Nézd, Viola! – kérleltem.
  - Mit nézzek, Marie? – kérdezett vissza. Ez aztán valamiféle vicc lett köztünk:
  - Nézd!
  - Mit nézzek?
Odaköltözött a közelembe, egy parkba, és ott végleg elindult lefelé a lejtőn. Egyik este elmentem hozzá. Egy fa alatt ült és szörnyen nézett ki. Határozottan éreztem, hogy már nem él sokáig, úgyhogy mindent még egyszer végigbeszéltem vele: az ivást, az egészségét, az ennivalót, a szállást. Felajánlottam, hogy hozzám költözhet, már erre is hajlandó lettem volna. Csak hallgatott, és végül így válaszolt:
  - Tudod, Drágám, már semmit sem tudsz tenni értem.
Láttam, hogy igaza van, egyszerűen világos volt. Csak egy nagy sóhaj szakadt ki belőlem és abbahagytam az erőlködést.
Ekkortájt csöpörögni kezdett az eső. Végül azt mondtam:
  - Késő van és itt elázunk. Ne igyunk egy kávét valahol?
  - Menjél Marie, igyál! Én jól vagyok itt.
  - Hát … jól van … akkor majd találkozunk – mondtam. De valahogy mindketten éreztük, hogy már nem fogunk.
Felszálltam a buszra és sírtam. Majd megszakadt a szívem! Nem tudtam pontosan, mit érzek, aztán eszembe jutott Viola, amint egyedül ül az esőben. Ennyi elég volt, hogy átszálljak az ellenkező irányba menő buszra és a fejemen újság papírral visszamenjek a parkba. Jól nézhettem ki.
Ott találtam a fa alatt. Fölnézett rám, én meg leültem mellé.
  - Mit csinálsz itt? – kérdezett.
  - Semmit, csak szeretnék még egy kicsit veled lenni – válaszoltam.
  - Jó – mondta.
Így aztán üldögéltünk az esőben. Viszonylag szárazak maradtunk a nagy platán alatt. Meséltem neki arról, hogyan tanultam meg apámtól a kérgük alapján felismerni a fákat és hogy mennyire szeretem a természetet, ott érzem magam a legjobban. Ő a sivatagról beszélt. Azelőtt Arizonában élt, és a sivatagot szerette a legjobban, a békéje miatt.
Néztük az esőt, a szaladgáló mókusokat és a parkból kifelé igyekvő néhány embert. Néztük, milyen a park, amikor nincs benne senki, csak néhány madár, egy kóbor kutya … és a köd. Végre nyugalom és béke szállt mindkettőnkre. Sokáig hallgattunk. Olyan szeretet töltött el akkor!
Mikor a buszhoz kísért, azt mondta:
  - Köszönöm.
  - Mit? – kérdeztem.
  - Hát a semmit – válaszolta, és nevettünk.
  - Nagyon jó voltál hozzám – tette hozzá.
Könnyeztünk, megöleltük egymást, aztán felszálltam a buszra és integettünk. Soha többé nem láttam, de mindig szeretni fogom.”

vissza az elejére

Egy másik történet a KI SEGÍT? c. fejezetből

Kétféle elmélet ismeretes a bűnözésről és a kezeléséről. Az ellene küzdők azt mondják: „Úgy kell gondolkodni, ahogy a bűnözők.” Ez néhány rendőrnek olyan jól sikerül, bennük is kialakul egyfajta bűnöző mentalitás.
Én egészen másképp dolgozom. A másikat eredendően tiszta és ártatlan embernek tekintem, akinek a természete születésétől fogva jó. A munkám során egész nap ezt erősítem magamban, benne és a világban. Hogy „zsaru” vagyok? ... Hát zsarunak hívnak ugyan, de én részemről békefenntartónak tartom magam, ez a munkám.
Érdekes ez. Például ha az ember őrzi magában a hitet, hogy egyek vagyunk a jóban, gyakran kiszúrja a másikban a születő vagy már jelen lévő bűnös szándékot. Ez egyfajta spirituális radar, amellyel megelőzhetők bűntények. Nem egyszer láttam ilyet, sőt! Ugyanakkor kitartok amellett, hogy az ilyen ember is teljes egész, nincs szüksége arra, hogy lopjon, és mindent megkap majd az egyetemes bőségből. Úgyhogy nem csak a bűnmegelőzés a munkám, hanem az okok felszámolása is: a mindenki által emlegetett társadalmi okok mellett a félelem és a kapzsiság is ide tartozik.
Akkor is kitartok hitemben, ha összeütközésre kerül sor. Egyszer letartóztattam egy nagyon indulatos fekete férfit, aki engem szemelt ki ellenségnek. Amikor be kellett szállnia a rabomobilba, arcon köpött – nem volt akármi -, majd nekem támadt egy székkel. Megbilincseltük és beraktuk a kocsiba. Útközben persze túl kellett magam tenni a dolgon. Újra megerősítettem magamban, hogy mi ketten testvérek vagyunk a szeretetben. Amikor az őrsre értünk, magamat is meglepve, váratlanul azt mondtam neki:
  - Nézze, ha bármivel megbántottam, bocsánatot kérek.
A rabomobil sofőrje úgy nézett rám, mint ha teljesen meghibbantam volna. Másnap át kellett kísérnem a rabot éjszakai cellájából a büntetőbíróságra. Amikor érte mentem, azt gondoltam, hogy ha tényleg bízom ebben az eszményben, nem fogom megbilincselni. Így is tettem. Amikor a folyosón olyan helyre érkeztünk, ahol - ha ez lett volna a szándéka - nekem ugorhatott volna, hírtelen megállt. Persze én is. Azt mondta:
  - Tudja, gondolkoztam azon, amit tegnap mondott, és bocsánatot kérek.
Nagy tiszteletet éreztem iránta.
Az illető lapjáról kiderült, hogy sokat ült Michiganben és gyakran tűzött össze a börtönőrökkel. Jelkép voltam számára. Most pedig láttam, ahogy ez megfordul benne. Azt hiszem egyfajta gyógyulásnak lehettem tanúja.
Vagyis mi történik, ha az ember megpróbál utánajárni, hogy a természetünkről alkotott eszménynek tényleg van-e ereje, vagy nincs? Mások szemében kockázatosnak tűnhet, de mindenfajta eszmény nélkül is kockáztat mindenki. Az eszmény védelmet ad. Azt is mondhatják, hogy ezek szentimentális elképzelések az emberekről. Csakhogy nem az emberekről van szó, hanem elvekről és az igazságról. Arról, hogy milyen a világmindenség. Talán idealizmusnak tartják, úgy gondolják, a világ sosem lesz ilyen. Hát számomra már most ilyen. Csak rajtunk áll, hogy ezt tisztábban lássuk. Azt tartom feladatomnak, hogy ragaszkodjak ahhoz a képhez, amely bennem él arról, hogy kik vagyunk mi mindannyian, és ez vezéreljen. Vezérel is. Erőt és biztonságot ad... belül is és kint az utcán is.

vissza az elejére

Előszó

Ezt a könyvet bizonyos értelemben a gyakran hallott kérdés indította útjára: „Hogyan segítsek?” Néha konkrét helyzetben hangzott el: egyszer egy asszony szájából, akit aggasztott legjobb barátja depressziója, máskor egy ápolónőéből, aki azon gondolkodott, mit adhat még betegeinek a szokásos betegápoláson túl. Egy harmadiknak sok volt a szabadideje s szeretett volna hasznosabb lenni. Megint máskor tágabb politikai ügyek vetették fel a kérdést. Gyakran mély, személyes önvizsgálatból született: mit jelent a jó és boldog élet? Kérdezték személy szerint tőlünk is olyanok, akikkel egy-egy programban együtt dolgoztunk. Mégis, leginkább úgy éreztük, hogy „ott van a levegőben”, mint az emberi kapcsolatokra és az emberi szenvedéshez fűződő általános viszonyunkra vonatkozó nyitott kérdés.
„Hogyan segítsek? ”- a kutató szív örök kérdése ez. Mi mégis legtöbbször saját társadalmunk és az adott pillanat viszonyai közt hallottuk. Míg a társadalom szolgálatra fordított figyelme hullámzó, sokan töltünk jelentős időt azzal, hogy a segítségnyújtásunkat meghatározó mélyebb értékekről töprengjünk. Mi a tudatos szolgálat igazi természete? Milyen feladatok elé állítanak a jelen körülményei? Könyvünk e közös töprengésből született.
Kiemelte számunkra a kérdés közös mivoltát, hogy a könyv megírása az eredetileg tervezettnél sokkal szélesebb körű együttműködéshez vezetett. A „Hogyan segítsek” a „Hogyan is segítünk általában?” kérdést vetette föl. Sokakkal találkoztunk, akik Amerikában a szolgálat és a társadalmi munka fő áramában vagy mellékágaiban tevékenykednek. Milyen kulcskérdésekkel kerültek ők szembe?
A segítő szervezetek egyik országos konferenciáján a Volunteer (Önkéntes) nevű szervezet tisztségviselője fogalmazta meg jól a problémát. (A szervezet az önkéntes segítő központok és csoportok legnagyobb gyűjtőszervezete.) A tisztségviselő ezt mondta: „Az önkéntes szervezésről, az adminisztrációról,a nyilvánosságról, az adományszervezésről, a lobbizásról…mind elég sokat tudunk, de mi az, ami igazán segít?Mi rejlik tevékenységünk mélyén, mi segít igazán? Szavai minden jelenlévőt mélyen érintettek, s könyvünket is áthatják.
Utunk különböző munkahelyekre is elvitt minket. Sok órán át hallgattuk olyanok történeteit, akik éjjelüket-nappalukat a szenvedéssel szembenézve, mások szolgálatával töltik. A bölcsesség hihetetlenül nagy tárházára bukkantunk e sokféle emberben. Volt köztük intenzív osztályos orvos, hajléktalanoknak élelemosztó akciókat szervező egyházi aktivista, a Ratory Klub önkéntese, kábítószeresek tanácsadója, békeaktivista, agyvérzéses beteg, öregek otthonának lakói…
Beszámolóik annyira megindítottak minket, hogy úgy döntöttünk, képezzék ezek könyvünk gerincét. Mi lehetne jobb módszer annak bemutatására, hogy mennyi mindent adhatunk egymásnak? Ezzel részleges választ találtunk a könyv címében feltett kérdésre: figyeljünk egymásra. Figyeljünk arra, amit már tudunk, amire már rájöttünk.
E történeteket egészítettük ki saját gondolatainkkal. Néha úgy éreztük, csak el kell töprengeni a mesékben feltáruló igazságokon, önmagunkban is élő példázatok. Más esetekben a hallott tanúságtétel segített kiszűrni, milyen konkrét kihívásokkal kerülünk szembe, amikor egymásról gondoskodunk. A történet és a töprengés efféle összjátéka életünket és munkánkat tükrözi - van amikor belemerülünk a munkába, máskor kilépünk belőle és próbáljuk megfejteni az értelmét. Így a könyv ritmusát az ellenpont adja meg, hangneme pedig a beszélgetés-párbeszédre hívjuk az olvasót.
A szerzők általában előítéletekkel teve fognak efféle kutatásba. Úgy tűnik, nekünk is volt néhány. Egyikünk pszichológiát tanult, másikunk filozófiát. Egyikünk terapeutaként szerezte tapasztalatait, másikunk a politikában. Mindkettőnkre mélyen hatottak a spirituális gyakorlatok és a világ vallásaiban rejlő tanítások. Tiszteljük e hagyományokat és merítünk is belőlük, bár mondanivalónkat azoknak is szánjuk, akik egyiket sem követik.
Sokféle nézőpont és sokféle hang szólal meg a következő oldalakon. Talán így is van rendjén, hiszen azt reméljük, könyvünk mindenkinek a hasznára válhat. Tulajdonképpen mennyi időt töltünk azzal, hogy segítséget nyújtunk vagy kapunk? A forma sokféle lehet: segítő foglalkozás, önsegítő csoport, társadalmi mozgalom, vallási indíttatású vagy más önkéntes szolgálat. Egy 1983-as Gallup felmérés szerit az amerikaiak 55 százaléka segíti hetente legalább néhány órában szomszédait és szűkebb közösségét, de hogyan tudná bármilyen felmérés felölelni az összes apró szívességet, figyelmes gesztust, az emberi közösségvállalás egyszerű pillanatait?
Ezért úgy döntöttünk, azt keressük, ami e formák mindegyikében közös. Embertársainkról gondoskodva mindannyian menthetetlenül szembekerülünk alapvető kihívásokkal, melyek a szolgálat lényegének felderítésére ösztökélnek. Ezért a könyvet minden olvasónak már megkezdett munkájához ajánljuk mély tisztelettel.

vissza az elejére

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×