Keresés
Kapcsolat, regisztráció

Stephen Parker:
Az út megtisztítása

 

– részlet a könyvből

 

 

 

Hogyan tegyük barátunkká az elménket:
belső párbeszéd és naplóvezetés

Barátunk-e a saját elménk? Különös kérdésnek tűnhet, de harmincöt pszichoterapeutaként eltöltött év nyomán állítom, hogy sok mindenkivel találkoztam, aki nincs különösen jó viszonyban a saját elméjével. (És most nem csak a pszichoterápiára járó páciensekről beszélek!) Hogyan gyakorolhatnánk szerető kedvességet (maitrí) másokkal, ha önmagunkkal sem tudunk? És mi történik, ha a meditációnkba magunkkal viszünk egy félig tudatos, gyakran ellenséges vagy kritikus párbeszédet? Átveszi az irányítást, és a meditáció egykettőre az önbüntetés vagy mások bírálatának fájdalmas alkalmává lesz.
Elménken belül akkor is belső párbeszéd folyik, ha nem tudunk róla. Folyamatosan beszélünk magunkban az életünket érintő eseményekről, és ez nagyrészt öntudatlan vagy csak félig tudatos szinten zajlik. Ebben a fejezetben mindkettővel foglalkozunk. A tudattalan mélyen berögzült hiedelmeket, valamint a személyiségünket formáló szokásmintákat őriz. Ez a saját magunkról, másokról és a közös világunkról alkotott térképeink, valamint a szamszkáráink otthona, amely az érzelem egyik összetevője a négy közül. (Az érzelem másik három összetevője – az érzékelés, a motiváció és a gondolat – elsődlegesen a tudatelőttes és a tudatos elmében lakozik.) A tudattalan elme pszichológiai énünk magjának fontos összetevőit tartalmazza, de gyakran képtelenek vagyunk előhívni a benne sűrűsödő, meghatározó gyermekkori élményeket és előző életbeli tapasztalatokat. Ezek mégis befolyásolhatják meditációnk minőségét. Az ebben a fejezetben leírt gyakorlatok (például az álommunka) végzésével és esetleg terápiával (ami a következő fejezet tárgya lesz) néha felhozhatunk tudattalan emlékeket a tudatelőttes elmébe, ahol könnyebben hozzájuk férhetünk, és így javíthatunk meditációnk minőségén. A tudat­előttes (vagy tudat alatti) elméből meglehetősen könnyűszerrel előhívhatjuk az információt pusztán azáltal, hogy foglalkozunk vele. Érzékleteink, motivációink és gondolataink naplózása, valamint az önmagunkkal folytatott párbeszéd meglehetősen hasznos eszköz arra, hogy napvilágra hozzuk a tudatelőttes tartalmait.
Szvámí Ráma sokszor mondta, hogy magán a meditáción kívül aligha találunk a célzott belső párbeszédnél hatásosabb segédeszközt a meditáció elmélyítésére. Éppen ezért a pratjáhára és a szamjama 7. fejezetben tárgyalt folyamatát a belső párbeszéd és naplózás jellegzetesen kognitív gyakorlatával folytatjuk. Az éber tudatosság gyakorlásához hasonlóan, ahol a buddhi a légzésfigyeléssel foglalkoztatja a manaszt, hogy közben ő maga feltárulhasson, a naplózás és a belső párbeszéd is építő módon vonja be a manaszt – vitatkozik vele, vigasztalja, nyugtatja, tisztítja, hogy később élvezhessük a meditációt. A naplózás és a belső párbeszéd fényt derít a manasz izgatottságára, ebből megtudhatjuk, mi bánt bennünket, és mit kell (időlegesen) félretennünk ülés közben. Lehet, hogy mindössze rövid beszélgetésre van szükség elménkkel a meditáció megkezdése előtt, hogy aggasztó gondjaink és egyéb kérdéseink ne árasszák el a meditációt. Ha feltesszük elménknek azt a kérdést, mivel kell foglalkoznunk, mielőtt meditálni kezdenénk együtt, nagy meglepetést okozhat, amikor az elménk válaszol! Ekkor lehetőségünk van rá, hogy elvégezzük a halasztást nem tűrő feladatokat, és közöljük az elménkkel, hogy
a hosszabb távú kérdésekkel tudatosan szembenézünk a meditáció után. (Akárcsak a barátok esetében, most is ügyeljünk arra, hogy betartsuk az ígéretünket!) Ezután az elme már szabadon összpontosíthat a gyakorlásra.
Ez fontos módszer az akaraterő (szamkalpa) fejlesztésére. Szamkalpák felállításával megtanulhatjuk, hogyan kötelezzük el magunkat egyértelműen bizonyos teendők mellett, és aztán véghez is vigyük elhatározásunkat. Ez különösen a gyakorlat haladóbb fázisaiban válik lényegessé, amikor a meditáció egészen mély állapota minden elképzelhetőnél örömtelibbé válik. Nagy a csábítás, hogy megmaradjunk ebben a kellemes állapotban, és ne haladjunk tovább a megszabadulás felé vezető úton. Ezekben a pillanatokban van szükség szilárd akaraterőre, és emellett gyakran még a guru segítségére is.
A szamkalpa művelése abban is segít, hogy bizalmas viszonyt alakítsunk ki saját elménkkel, mint egy baráttal. A bizalom részben abból a tapasztalatból ered, hogy betartjuk az egymásnak tett ígéreteinket. Ahogy a barátság egyre bensőségesebbé válik, és a bizalom növekszik, a barát egyre többet tud megmutatni önmagából. Ez az önvizsgálat, vagy a védikus filozófia nyelvén az átma-vicsára folyamatának pszichológiai megfogalmazása. Szvámí Ráma sokszor elmondta, hogy elménkkel való viszonyunk elmélyülésével elménk feltárja előttünk titkait.

 

Ismerkedjünk meg (pszichológiai) önmagunkkal!

A belső párbeszéd természetének feltárását azzal kezdjük, hogy egyszerűen tudatosítjuk. Gyakorlatképpen először is figyeljük meg, mit érzünk egy adott pillanatban. Aztán tegyük fel magunknak a kérdést, hogy miben áll ez az érzés. Sokan nehezen tudják meghatározni és megnevezni, mit éreznek. Ha velünk is ez a helyzet, fordítsunk rá némi időt! Az érzések megnevezése részben a megfelelő szókészleten múlik. A tizenkét lépéses önsegítő programban gyakran a düh, szomorúság, öröm, ijedtség és szégyen érzésének azonosításával kezdjük. Innen kiindulva, ahogy maguk az érzések egyre tudatosabbakká válnak, bővülhet az érzelmekre alkalmazott szókincsünk. Majd tegyük fel magunknak a kérdést, hogy miképp gondolunk az életünkre, és ez a gondolat hogyan támogatja azt a bizonyos érzést. Csak hallgassunk és figyeljünk éber (légzés-) tudatossággal. Valószínűleg nemsokára megfigyelhetjük a gondolatáramlást, amely értelmezi a megélésünket. Amint ezt a belső hangot tudatosítottuk, elkezdhetjük megvizsgálni gondolataink természetét. Ha úgy döntünk, naplózással követjük a gondolatok időbeli áramlását, valószínűleg bizonyos értelmezési szokásokra is felfigyelünk majd, amelyek ehhez a hanghoz tartozhatnak, és hatással vannak arra, miként éljük meg az érzelmeinket.

 

Gyakori szorongásos gondolatminták

Amikor például aggódunk vagy szorongunk valami miatt, felismerhetünk egy mintát, amelyben ismételten olyanokat kérdezünk, hogy „Mi van, ha ez és ez történik? Netalán az?” E folyamat minden lépésében egyre nagyobb és nagyobb problémává terebélyesednek a félelmetes következmények, és hamarosan eluralkodik rajtunk a pánik. Aki gépiesen végigjárja ezt az utat, akár pánikrohamot is kaphat. Ha viszont tudatosan felismertük a mintát, lesz egy kis terünk, ahonnan tárgyilagosan rákérdezhetünk arra, mennyire valószerűen értelmeztük az eseményeket. Például így szólunk az elménkhez: „Álljon meg a menet! Mindebből mennyi történhet meg valójában?” Talán csak 10%. Ekkor feltehetjük elménknek a kérdést, mit tehetünk reálisan ennek a 10%-nak az ügyében a következő napon, héten, hónapban. Amint megfogalmazódott elménkben ez a szándék, megígérhetjük magunknak: „Rendben, ezt megteszem, a többivel pedig nem foglalkozom.”
Egy másik szorongásos gondolatmintában az eseményeket „rettenetes, szörnyű, borzasztó, katasztrofális” minősítéssel látjuk el. Ha az ember azt hiszi, hogy katasztrófa érte, a dolgok meghatározásuknál fogva kikerülnek az irányítása alól. Nincs hatalma fölöttük, nincs más választása, mint áldozatnak lenni, félni és rettegni. Amikor az ember felfigyel erre a gondolatáramlásra, felteheti magának a kérdést, hogy mennyire valószerű mindez. Ésszerűen fogjuk fel az eseményeket? Valóban összedőlőben van a világ? Nagy valószínűséggel csak fájdalmas, nehéz, problémás körülményekkel állunk szemben. Márpedig a fájdalmas, nehéz, problémás helyzetekben hatalmunkban áll bevetni a képességeinket, megküzdeni a nehézségekkel és megoldani őket. Ezek a szavak visszaadják az érzést, hogy van választásunk és képesek vagyunk kezelni a nehéz helyzetet. Pusztán attól, hogy másképpen fogalmazunk – nyelvileg átkeretezzük az értelmezésünket –, megszűnik a rettegés és egy félelmetes, netán bizonytalan, ám kezelhető helyzetben találjuk magunkat, amelyből esetleg még pozitív stresszt előhívó, mozgósító feladat is válhat. Ezzel szemben, ha valódi katasztrófát élünk át, úgy erősíthetjük magunkat, hogy elengedjük azt, amin úgysem tudunk változtatni.

 

Gyakori depressziós gondolatminták

Aki sokszor van nyomott hangulatban, ráeszmélhet, hogy belső párbeszédében túlságosan gyakran használja a kellene szót. Albert Ellis (1913–2007), a nagyszerű kognitív pszichológus, ezt nevezte „önmagunk lekellenezésének”. Ha magunkról csak „kellenéket” tudunk mondani, soha nem vagyunk a helyünkön. Egy másik depressziós gondolatminta képlete: „Ha ezt és ezt meg tudnám tenni, minden rendben lenne.” Ebben a helyzetben szintén folyton úgy érezzük, hogy minden erőfeszítésünk hiábavaló. Ki ne lenne levert az ilyesmitől?

 

A fejünkben megszólaló hang nem mi vagyunk

Ha tudatosítottuk a belső párbeszédet, feltehetjük magunknak a kérdést, kinek a hangján szólal meg az elménk. Az ember nagyon gyakran szülői hangot ismer fel, többnyire azét, akivel a legnagyobb küzdelmeit vívta, vagy aki a legkritikusabb volt vele. Ez értékes támpontot adhat annak megértéséhez, milyen megoldatlan érzelmi ügyet hozhattunk magunkkal a gyermekkorunkból a jelenbe. Emlékezzünk arra, hogy a szülők a gyermek énérzetének a kialakításában azzal is segítenek, hogy a csecsemőnek átadják saját rezonáló köreiket, és ezeken keresztül érintkeznek vele. A gyerek ennek alapján alakítja ki fokozatosan az öntérképét, valamint a másokról és a közös valóságról alkotott te- és mi-térképeit. Ezek
a térképek gyakran nagy hatással vannak arra, hogy mások viselkedése mit vált ki belőlünk, sőt, belső párbeszédünk hangjai is ezekből alakulnak ki. Mindaz, amit másokban bírálunk, gyakran azért bosszant bennünket, mert saját befejezetlen fejlődésünket tükrözi.
A pszichoterápiában a kapcsolatoknak ezt a fajta torzulását gyakran indulatáttételnek (transzferenciának) nevezik, mert az illető fejlődésének befejezetlen vonatkozásait helyezi át (transzferálja) másokra. A pszichoterápia felhasználja ezt a jelenséget: segít a szülőkhöz fűződő korábbi viszonyt a terapeutára áthelyezni. Ez pedig lehetővé teszi, hogy felelevenítsük és befejezzük személyiségfejlődésünk elakadt szakaszait. Miután persze az indulatáttétel egyfajta torzítás, a terápiás munka abban áll, hogy fokozatosan megértsük ennek a hamis beállításnak (helytelen reprezentációnak) a természetét, és ezáltal a kapcsolat valóságosabb érzékeléséhez jussunk el a jelenben. Ily módon a terapeuta rezonáló köreit használjuk a szülőkről hordozott te-térképek felülvizsgálatára és az egészséges pszichológiai énérzet kialakítására.
A spirituális tanítókkal való kapcsolat legtöbb problémája pontosan ilyen indulatáttétel-jellegű nehézség. Ha az ember képes ezt felismerni az önmagával folytatott párbeszédben, jobban hasznát tudja venni a spirituális útmutatásnak. Saját tanítóimmal sok évembe került szétválasztani az indulatáttételi reakcióimat (például: „Ő az a vágyott apa, anya, aki nekem sohasem volt”) a valódi spirituális fejlődésemhez kapcsolódó nehézségeimtől, illetve a további fejlődés igényétől. Nehéz feladat túljutni ezen a fontos jelenségen, amiben az elménkkel folytatott belső párbeszéd rengeteget segíthet.

 

A belső párbeszéd gyakorlása: Tanuljuk meg a bennünk élő belső gyermeket megvigasztalni és megnyitni magunkat a kegyelemnek!

Az ember fiatalabb énjének térképét időnként az elméjében és szívében lakozó gyermek alakjában látja. Ha kapcsolatba lépünk ezzel a belső gyermekképpel, felnőtt önmagunk tapasztalatával és szeretetteljes szándékával meggyógyíthatjuk a gyermeki részünk által hordozott érzelmi sebeket.
Mark nevű páciensem tíz évig járt hozzám nehéz személyiségproblémák miatt. Sok közülük azzal függött össze, hogy Mark négyéves korában elveszítette az apját. A terápia fordulópontja akkor jött el, amikor elmondta, hogy megtalálta két óvodáskori fényképét. Ötéves kori képe jelenlegi arcának fiatal változatát mutatta. Az előző évből való kép egészen más volt, nyilván abban az időben keletkezett, amikor személyiségproblémái még nem alakultak ki. Ülő-lazító gyakorlatot végeztünk. Megkértem, fogjon ceruzát az ügyetlenebbik kezébe, és helyezze egy papírlapra. A lazítást követően arra kértem, tartsa elméjében a fiatalabb kori képet, és engedje meg ennek a fiatalabb részének, hogy üzenetet küldjön a ceruzát mozgató kezének. Pillanatnyi szünetet követően megmozdult a ceruza, majd egy idő után megállt. Kértem, hogy óvatosan nyissa ki a szemét, és nézze meg, mit írt. Megdöbbenéssel látta a saját nevét egy négyéves gyerek írásával, valamint még két szót: „Itt vagyok”. Kliensem meglehetősen szkeptikus volt, de amikor meglátta ezt az írást, minden kétkedése egy csapásra elszállt, ugyanis észre sem vette, hogy egyáltalán írt valamit.
Ezután megkértem, térjen vissza és hívja elő elméjében ugyanazt a képet. Mélyebb elméjét arra kértem, hogy ezt mondja: „Itt vagyok. Miben segíthetek?” Amikor megtette, láttam, hogy kissé elpirul, és a szemhéja alatt könnyek gyülekeznek. Mark egész életében nagyon ügyelt, hogy soha, senki ne lássa sírni. Néhány perc után döbbenten kinyitotta a szemét, és miközben potyogtak a könnyei, elárulta, hogy a gyerek azt mondta neki: „Olyan régen várlak! Annyira egyedül vagyok!” Az önmaga iránti együttérzésnek ebben a pillanatában úgy elkezdett zokogni, mintha soha életében nem sírt volna. (Mint ahogy nem is sírt!) Ettől a kritikus pillanattól kezdve gyorsan változni kezdett, és befejezte a terápiás folyamatot.
Mark esetében tízévnyi velem folytatott beszélgetésbe került, amíg a terápia kapcsolati tere olyan biztonságossá vált, hogy szembe tudott nézni a gyermeki részének fájdalma, gyásza miatt benne élő félelemmel. Érzelmi biztonságra volt szüksége, csak azután tudta megengedni magának, hogy megnyíljon, sebezhetővé váljon, és a kapcsolatunkon keresztül megérintse a gyógyító együttérzés. Ekkor vált képessé arra, hogy ugyanezt a gyógyító érzést gyászoló gyermeki önmagára is kiterjessze. Korábban a gyász energiáját haragba, megvetésbe, később szerekkel kiváltott érzéstelenítésbe fordította. Most viszont szeretetbe, gyógyulásba, önmaga teljessé tételébe fektette.
A spirituális fejlődés döntő pillanataiban, amikor a nagyobb Létezés ismeretlen területére kell ugrást tennünk, hasonló helyzettel találkozunk. Tanítónkkal kellőképpen szilárd és biztonságos kapcsolatban kell állnunk, hogy, mint Jézus mondaná, a spirituális áttörés (kegyelem, praszáda) ajándékának befogadására képes gyermekhez legyünk hasonlatosak. A szádhana, a spirituális gyakorlás során sokszor úgy képzeljük, hogy közeledik az erőteljes lényként való felemelkedésünk pillanata. Ám a helyzet valójában ezzel éppen ellentétes: azokon az akadályokon kell átverekednünk magunkat, amelyeket az egónk helyez el utunkon, kimerítve tökéletlen erőfeszítéseinket, amíg el nem jön a spirituális válság pillanata. Csak ilyenkor támad repedés illuzórikus önmeghatározásunkon, amelyen át beléphet és felemelhet bennünket a kegyelem.

 

Napló a tudatos (és tudatelőttes) elméről

A napló segíthet nekünk feltárni az ego akadályait, a negatív gondolati mintákat, amelyeknek az energiáját a gyógyítás felé terelhetjük, amíg el nem tölt bennünket a kegyelem. Az alábbi gyakorlatok mind egyfajta formát adnak a belső párbeszédnek, hogy megismerhessük érzelmeink kognitív, gondolati oldalát. Tartsuk észben, hogy ebben a folyamatban előfordulhat némi kellemetlen érzés. A jóga lazító gyakorlatai mindig segíthetnek, különösen a manasz lecsillapításában, amely naplózás közben felbolydulhat (lásd A függelék, 1. rész). Ha úgy érezzük, hogy bizonyos gondolati minták túlságosan félelmetesek, vagy nehéz velük egyedül szembenézni, a következő fejezetben ajánlásokat találunk arra nézve, hogy mikor és hol lehet mentálhigiénés szakemberhez fordulni.

 

vissza az elejére

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×