Keresés
Kapcsolat, regisztráció

Richard Rohr - Mike Morrell:
Az isteni tánc

 

– részlet a könyvből

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Andrej Rubljov: Szentháromság

 

Bevezetés

„Hat lehetetlen dolog reggeli előtt”

Úgy tartják, hogy a Szentháromság egész keresztény hitrendszerünk központi – sőt legfontosabb – alapvető hittétele. Mégis azt halljuk, legalábbis nekem azt mondták, amikor kisfiú voltam Kansasben, hogy ne is próbáljuk megérteni.

Így intettek: „Csak hidd!” S ezzel véget is ért a magyarázat. Harmadik osztályos, bizalommal teli kisiskoláskoromban az ír születésű Ephrem nővér egyszerűen a magasba tartott egy háromlevelű lóherét az osztály előtt, hogy a Szentháromságot szemléltesse. Mi pedig hittünk, ha nem is a Szentháromságban, de legalább az ő buzgó ír hitében. (Bár meglehet, az isteni áramlásnak pontosan így kell megindulnia. Azáltal, hogy valaki megosztja velünk komoly és mélységes jóságának egy darabkáját.)

Ennek ellenére a Szentháromság igazi rejtély maradt számunkra. Egyfajta matematikai találós kérdés, ami teszteli, hogy képesek vagyunk-e hinni lehetetlen dolgok létezésében. Mintha a II. vatikáni zsinat előtti katolikus képzésem tényleges célja az lett volna, hogy „elhiggyek hat lehetetlen dolgot reggeli előtt”. Később azonban rájöttem, hogy protestáns barátaim nagyjából hasonlóan közelítenek a hithez; a különbség csupán annyi volt, hogy az ő megközelítésük másfajta lehetetlenségeket tartalmazott, többnyire bibliai események formájában. Ám ők sem értékelték túl sokra a belső tapasztalatot.

S most itt vagyok, hatvanvalahány évvel később, és megengedem magamnak azt a merészséget, hogy megpróbálok áthatolni ezen a kifürkészhetetlen misztériumon. Bele merjünk vágni?

Azt hiszem, ez az egyetlen igazi módja annak, hogy csatlakozzunk a tánchoz...

 

A Szentháromság: eltűntnek nyilvánítva

Kezdjük azzal a megdöbbentő és gyakran idézett gondolattal, amelyet Karl Rahner német jezsuita fogalmazott meg, aki oly nagy hatással volt a II. vatikáni zsinatra. A Szentháromság című klasszikus tanulmányában így ír: „...vallási életük keretében a keresztények szinte merőben »monoteisták«. Megkockáztathatjuk tehát azt az állítást, hogy amennyiben tévesnek ítélnénk és kiiktatnánk a szentháromságtant, a vallási irodalom legtöbb alkotásában minden változatlanul maradhatna.”

El kell ismernünk, ez nagyjából így is volt, egészen addig, amíg William Paul Young az elmúlt évtizedben meg nem írta világsikerű könyvét, A viskót. A negyedik századi Kappadókia óta először fordul elő, hogy a Szentháromság ihletett társalgások tárgyává és meglehetősen pezsgő viták témájává lett az otthonokban és az éttermekben. És továbbra is az!

No de tizenhét évszázadon át volt eltűntnek nyilvánítva – hogyan történhetett meg ez? Vajon ez a hiány segíthet-e megértenünk, miként lehetséges, hogy még mindig kereszténységünk gyermekkorát éljük? Vajon segíthet-e megmagyarázni a hatékonyság és az átalakulás hiányát, amit oly sok helyen tapasztalunk a keresztény világban? Ha a középpont elmozdul, az egész építmény meglehetősen ingataggá és bizonytalanná válik.

Ha a Szentháromság valóban Isten természetének legmélyebb lényegét írja le, ugyanakkor életünk nagy részében szinte semmi gyakorlati vagy lelkipásztori jelentősége nincs... ha akár az is lehetséges, hogy maholnap elvetjük, mint egy felejthető, eldobható tantételt... akkor Isten háromságos természete vagy nem igaz, vagy nem értjük!

Mivel a kezében tartja ezt a könyvet, úgy vélem, a lelke mélyén az olvasó is hisz abban, hogy a Szentháromságnak valamiképpen igaznak kell lennie. A következő oldalakon egyszerűen körbejárom ezt a nagyon is paradox gondolatot Isten természetéről. És az igazat megvallva a körbejárás ténylegesen megfelelő metaforája e hittitoknak, amelyet próbálunk megragadni. Nincs más módja egy misztérium megértésének.

Ne feledjük, a hittitok nem olyasmi, amit képtelenek vagyunk megérteni – hanem olyasvalami, amit végtelenül értünk! Nincs olyan eleme, amelyre azt mondhatnánk: „Megvan, értem.” Mindig és örökké a misztérium ragad meg minket!

A „körbejárás” a legtöbb, amit tehetünk. Istenről való beszédünk hasonlatok, analógiák és metaforák keresése. A teológia nyelve mindig csak közelítés, szent áhítatban próbálja kitapintani a titkot. Ez a legtöbb, amit emberi nyelv elérhet. Mondhatjuk, hogy „olyan, mint..., ahhoz hasonló...”, de sohasem mondhatjuk, hogy „ilyen...”, mert már a nyelv számára megragadhatón túl, a transzcendens, a misztérium birodalmában járunk. És – mindenképp – meg kell őriznünk az alapvető alázatot a Nagy Misztériummal szemben. Ha nem így járunk el, a vallás mindig csak önmagát és saját szabályait tiszteli, nem pedig Istent.

A negyedik századi Törökország keleti tájain a misztikus kappadókiai atyák végül is megalkottak egyfajta igen kifinomult gondolatrendszert azzal kapcsolatosan, amit aztán hamarosan elneveztünk Szentháromságnak. E vidék lakóinak – közéjük tartozott az őket időben megelőző Pál apostol és az őket időben követő Mevlana Rúmi, Konya városának szülötte – három évszázadon át kellett tanulmányozniuk az evangéliumokat, hogy legyen bátorságuk kimondani a legjobb metaforát, amelyet e misztériumot újra és újra körüljárva találhattak:

Bármi is történik Istenben, az egyfajta áramlás, radikális kapcsolat, tökéletes közösség Három személy között – a szeretet körtánca.

És Isten nem csupán táncos; Isten maga a tánc. Álljunk meg egy pillanatra ennél a gondolatnál. Ez nem valami trendi új teológia Amerikából. A lehető legjobban táplálkozik a hagyományból. Elias Marechal testvér, a Georgia állambeli Conyers Szentlélek-kolostorának szerzetese így ír:

„Az ókori görög atyák körtáncként láttatták a Szentháromságot: olyan eseményként, amely hatezer és hatszor hatezer éve zajlik, túl az időn, amikor az ember először ismerte fel az idő létezését. A szeretet végtelen árama árad szüntelenül, oda-vissza, oda-vissza, oda-vissza: az Atyától a Fiúhoz suhanva, és vissza az Atyához, egy időtlen történésben. A Szentháromság szeretetének e körkörös áramlása éjjel-nappal zajlik... Ennek dinamizmusát visszhangozza a szubatomi részecskék rendezett és ritmikus, roppant sebességű forgása.”

Láthatjuk: a Szentháromság „körtánca” rendkívül hagyományos kép. Mégis, ha én ma ugyanígy veszem a bátorságot, hogy egy ilyen kockázatosan színpadi kifejezést használjak, valószínűleg New Age-esnek, ezoterikusnak – vagy akár eretneknek neveznek.

Holott Isten maga a tánc, hallhattuk!

 

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×