Keresés
Kapcsolat, regisztráció

Anyasebek - részletek a könyvből

 

Berencsi-Eke Csilla, a könyv szerzője kisfiával

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Segítő „kezek” a szülés utáni időszakban (részlet)

 

Egy történet és egy vers a könyvből: Anyaseb

Márti szinte regénybe illő művésziséggel ír gyermeke születéséről és a rossz dolgok elfogadásáról. Kislánya még a 39. héten sem fordult be, „nem akart fejest ugrani az életbe”.

Várandósságom édes hónapjai után magabiztosan készültem a szülésre. Újra és újra elképzeltem, ahogy a csupasz kis test kicsusszan belőlem, és még lüktető köldökzsinórral fekszik a hasamon ragacsos melegségével. Biztos voltam benne, hogy minden rendben lesz.

Az utolsó hónapban azonban kisbabám még mindig kitartóan ült pocakomban. Ez eleinte csak orvosomat aggasztotta, aki – mivel első szülés – farfekvés esetén a császármetszést javasolta. Én biztosan éreztem, hogy kislányom tudja, mi a dolga, és ha eljön az ideje, befordul a „hivatalos” pózba. De a valóság tapintatlanul megzavarta a békénket – a 37. héten a fordítási procedúra fenyegetett. Doktornőm türelmes volt, és a határidőt a lehető legtovább tolta – anyai szívem minden nappal újabb reményt érlelt –, de a döntést végül nem kerülhettük el. Eszem és szívem csatájában férjem is a szívem pártjára állt. Az eljárás mellett szóló minden orvosi érv felett végül győzött a nehezen magyarázható belső tanács – ez a gyermek csak bizalmat kér, egyéb segítséget nem. Mikor elutasítottuk a beavatkozást, megkönnyebbültem: szívem nyugalma megerősített döntésünk helyességében.

A vizsgálatok sűrűsödtek, az ultrahangon újra és újra szembesültem azzal, amit a hasamba világító készülék nélkül is pontosan tudtam: ez a kemény kis fejecske még mindig a jobb bordáim ívéhez simul kitartóan. Dacolva minden orvosi indokkal, mégis makacsul bíztam kislányomban, és tovább ábrándoztam a szülésről. Olyan jólesett, hogy doktornőm komolyan vette anyai vágyamat, de belső békémet egyre nehezebben kapartam össze. Talán ezért is szökött fel a vérnyomásom a 39. héten: újabb árnyék vetült az olyan nagyon vágyott természetes szülés lehetőségére. Bár szót fogadtam az orvostudománynak, és nehéz szívvel beszedtem a gyógyszert, legbelül úgy éreztem, hatalmas erők gyűlnek testemben, amelyeket nem csitítani, hanem felhasználni kell, hogy gyermekemet világra segítsem.

A várakozás szorításában – minden este úgy feküdtem le: „Hátha ma éjjel!” – minden erőmet összeszedve varázsoltam nyugalmat zakatoló belsőmbe. Biztos voltam benne, hogy ha ehhez csoda is kell, kislányom egyszer csak megfordul, és fejest ugrik az életbe. A császármetszés lehetősége úgy szökdécselt előttem, mint egy zavaró tévedés, amit sehogy sem tudok kikerülni. Minden vágyam az volt, hogy megszülhessem a gyermekem.

A kórházba hétfőn délelőtt vártak minket. Vasárnap – hogy erőt merítsek – belelapoztam Anthony De Mello egyik könyvébe. A történet, melyet „véletlenül” felütöttem, szívembe talált. „Ne változz!” volt a címe, és arról szólt, hogy fogadja el valaki rossz természetű barátját olyannak, amilyen: és láss csodát, az ettől lesz a változásra képes! Megértettem, hogy kislányom ezt kéri tőlem: fogadjam el, hogy ez a döntése, mondjak le arról, amire mindennél jobban vágyom – szeressem őt így, azzal az áldozattal, hogy nem szülhetem meg a saját erőmből.

A gondolat, hogy fel fogják tépni határaimat, átvágják sűrű szövésű lelkemet, húsomat, szöveteimet, összeszorította a szívemet. Akárhányszor a tükörbe néztem, beleremegtem: most vagyok utoljára „sebzetlen”. Holnap, a műtőlámpák kegyetlen fényében megerőszakolják egységemet.

A kórházban nyugalom fogad és csend, az ablakon túl puhazöld, felhők mögé bújt tavaszi délelőtt. Egy fájásom se volt: még mindig alig hittem, hogy ez most megtörténik, velem. Én vetkőzöm meztelenre a tetovált műtősfiú előtt, engem borotvál le egy váratlan mozdulattal a szülésznő, és én vagyok az, akit hordágyon tolnak a műtőbe, hogy megszüljem a gyermekem. A férjemet nem engedik be – mégis valami nagy-nagy béke jön velem.

Még a szüléscsoportban tanultaknak is hasznát veszem: a fiatal altatóorvosnő nem hisz a szemének, milyen példásan hajolok előre az érzéstelenítéshez – ilyen laza hátba könnyűszerrel betalál az injekciós tűvel. „Már fel is vágták a hasát.” – közvetíti az eseményeket, és olyan jó, hogy nemcsak orvosként áll végig mellettem: mikor félek, megfogja a kezem. A csapat szinte szótlanul dolgozik, érzem a koncentrált figyelmet: tudom, hogy jó kezekben vagyok.

És egyszer csak ott van – egy riadtan kapálózó kis béka, torkaszakadtából ordítva – a kislányom. „11 óra 41 perc” – mondják, és két kéz nyújtja felém a ragacsos hajú, ráncos kis testet. „A mamánál mindig megnyugszanak, puszilja csak meg!” – hallom, és az ajkamon most is itt van az elmondhatatlan érzés, ahogy a márványhűvös, ijedt bőrhöz érek – és a babám valóban megnyugszik, valóban elhallgat. Aztán már viszik is, a könnyeim potyognak, arra gondolok, hogyan varrnak majd ilyen rázkódva össze – jó, hogy a fürdetésnél már ott lesz az apukája vele.

Aztán furcsa, de nyugalom árad szét bennem. Most szültem meg a gyermekem. Az a seb itt a testemen, az tett anyává engem – már örökre viselem. Büszke vagyok rá, és ha fáj is – szeretem.

 

Anyaseb

Most szültem meg a gyermekem.

Az a seb itt a testemen,

az tett anyává engem –

már örökre viselem.

Büszke vagyok rá, és ha fáj is – szeretem.

(T. Márta)

vissza az elejére

 

Segítő „kezek” a szülés utáni időszakban (részlet)

Személyes motivációm

Gyakran történnek az ember életében olyan események, amelyekről nem tud, nem mer vagy nem akar beszélni. Ezek a mélyben óriási sebként tátongnak, és a gyógyulásukra –pont azért, mert nem beszél róla – nagyon kevés az esély. Ilyen esemény lehet például egy császármetszés, ami nemcsak a testen, de a lelken is nagy sebet tud ejteni. Pontosan tudom, mit érzel, és tudom azt is, milyen nehéz időszakot élsz meg. Nem titok, hogy az Amikor a lelket is megvágják című történet rólam és a sebeimről szól. Én is hordtam azt a cipőt, amit te, kedves olvasó lehet, hogy még hordasz, de biztos vagyok benne, hogy hamarosan újra cseréled. Összefoglaltam azokat a tapasztalataimat, amelyek az én „sebeimet” szép lassan begyógyították.

A gyógyulás a fiam születését követő 9. hónapban kezdődött. Ekkor már túl voltam többórányi, kineziológussal töltött beszélgetésen. Megismerkedtem egy nagyszerű gyógyító technikával, amit pránanadinak hívnak, és a családállítás is sokat segített, de végül a könyvírás lett a végső megoldás. Éreztem, hogy a belső űrt, ami bennem van, meg kell töltenem, és nekiláttam a keresésnek: vajon mások hogyan élték meg a császármetszést? Különböző fórumokon más édesanyákkal is felvettem a kapcsolatot. A személyes és egyéb beszélgetésekből kiderült számomra, hogy sajnos nem vagyok egyedül: a császáros szülés sokakban hagyott mély, fájdalmas nyomot. A többi édesanya is egyedül érzi magát, és ők sem nem tudják, hogyan induljanak el a feldolgozás útján. De a beszélgetések, a lelkek kitárulkozása bennem egyre nagyobb nyugalmat teremtett. Ahogy tudatosítottam magamban, hogy nem vagyok egyedül, hogy igen is vannak segítő kezek, egyre biztosabb lett számomra, hogy erről írni kell, és a könyv csak akkor lesz hiteles, ha mindenki a saját megéléseit mondja el.

Sokan lelkileg és fizikailag megtörve kerülnek ki egy császármetszés után a kórházból, és nem biztos, hogy van erejük segítség után nézni, vagy akár segítséget kérni. Nagyon fontos, hogy az édesanya támogatást, oltalmat kapjon ezekben az érzelmileg felkavaró időkben, legyen szó fizikai vagy lelki megpróbáltatásról. A test, a lélek és a szellem együtt alkotja lényünket, a komplex gyógyulás, a talpra állás tehát a testünk, a lelkünk és a szellemünk gyógyulásával valósulhat meg.

Amikor a bolondját járatják veled a hormonok, a tested sajog, esetleg kudarcélmények értek a szülés során – mindeközben a baba megérkezésével rengeteg új helyzettel találod magad szemben, amelyekben helyt kellene állnod –, te is érezheted magad a padlón. Nem szabad hagyni, hogy egy nő életének csodálatos és gyönyörűséges sikere, az anyává válás, negatív élmény legyen.

A padlóról fel kell kelni! És a legkézenfekvőbb az, ha elfogadod, megragadod, sőt akár megkeresed azt segítő kezet, amelyik feléd nyúl. Mindenképpen arra kell törekedni, hogy merj segítséget kérni, merd megosztani a benned kavargó érzéseket. Van, akinek ehhez sok bátorságra van szüksége, van, aki szorongásokkal, félelmekkel, negatív érzésekkel van tele, nemcsak a szülés miatt. Hibáztatja önmagát, és haragszik a babára. És ki merné ezt beismerni, amikor egy olyan világban élünk, ahol a plakátokról, televízióból, újságokból olyan anyakép néz vissza ránk, ami azt sugallja, hogy a szülés után is minden rózsaszín és babaillatú. A baba körüli teendők nehézségeiről kevés helyen lehet olvasni, hallani, és ráadásul, ha még kellemetlen érzéseink is vannak miatta, akkor azokat szépen el kell kendőzni, mert jön a „Milyen anya vagyok én, ha ezeket érzem?!” érzés.

Pedig bizony komoly feladat egy pár életében a szülővé válás. Nehéz, de hálás feladat, és sokszor embert próbáló. Az eddigi közös életünk teljesen megváltozik, és a felelősségvállalás súlya nagy teherrel nehezedik a vállunkra. Ezért kell a külső segítség. [...]

vissza az elejére

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×