Keresés
Kapcsolat, regisztráció


Ken Wilber: Áldás és állhatatosság

 

- részletek a könyvből

 

A diagnózis
Narcissus avagy az én összezsugorodása
A tavasz lett a kedvenc évszakom
Treya története
Áldás és állhatatosság

 

Néhány ölelés, néhány álom

 

Egyszer mindannyian kimentünk a konyhába teázni. Ken átkarolt. Kissé kényelmetlenül éreztem magam, hiszen alig ismertem, de lassan én is átkaroltam. Majd arra éreztem késztetést, hogy a másik karommal is átöleljem, és behunyjam a szemem. Leírhatatlan érzés lett úrrá rajtam. Melegség, valamiféle egybeolvadás, az az érzés, hogy összekapcsolódunk, összemosódunk, teljesen egyek vagyunk. Egy darabig hagytam, hogy elöntsön ez az érzés, majd csodálkozva kinyitottam a szemem. A barátnőm egyenesen rám nézett, és arra gondoltam, vajon látta-e, kitalálta-e, hogy mi történt az előbb. Mi is történt valójában? Egyfajta felismerés, nem e világi felismerés. Semmi köze nem volt hozzá, hogy hány szót váltottunk egymással. Kísérteties volt, hátborzongató, olyan érzés, hogy ilyen csak egyszer történik az életben. Amikor végül hajnali négykor elindultunk, Ken átölelt, mielőtt beszálltam az autómba. Azt mondta, meg van lepve, mert úgy érzi, nem akar többé elengedni. Én ugyanígy éreztem, mintha – szinte ezoterikus értelemben – a karjaiba illenék.
Aznap éjjel Kenről álmodtam. Méghozzá azt, hogy a városból kifelé, a [Golden Gate] hídon át hajtok, mint előző éjszaka, de egy olyan hídon haladok, amely valójában nincs ott. Ken egy másik autóval követett, és meg volt beszélve, hogy egy bizonyos helyen találkozunk. A híd egy varázslatos városba vezetett, ami hasonlított egy valódi városra, de valahogy mégis földöntúlinak, jelentőségteljesnek tűnt, és főként gyönyörűnek.

 

Szerelem első érintésre. Öt szót sem váltottunk egymással. Ahogy ránézett leborotvált fejemre, azonnal tudtam, hogy ez biztosan nem lesz szerelem első látásra. Treyát én is, mint majdnem mindenki, rendkívül csinos nőnek találtam, de igazából persze nem ismertem őt. Amint azonban átöleltem, megszűnt minden távolság és különbség közöttünk, úgy tűnt, mintha egybeolvadtunk volna. Olyan volt, mintha Treya és én már több életet leéltünk volna együtt. Mindez valóságosnak és nyilvánvalónak tűnt, mégsem tudtam mit kezdeni vele. Még mindig nem volt alkalmunk elbeszélgetni egymással, így azt sem tudtuk, hogy ugyanaz a dolog játszódik le mindkettőnkben.
Emlékszem, átfutott a fejemen, hogy ez aztán remek, hajnali négy óra, és bizarr, misztikus tapasztalásom van az egyik legjobb barátom konyhájában csupán attól, hogy megérintek egy nőt, akit most látok életemben először! Ezt nem lesz könnyű megmagyarázni…
Aznap éjjel nem tudtam elaludni, elözönlöttek a Treyával kapcsolatos képek. Valóban nagyon szép. De miről is van szó? Tényleg úgy tűnt, mintha energiát sugározna ki magából minden irányba, nagyon csendes, megnyugtató energiát, mely ugyanakkor erőteljes is. Olyan energiát, mely intelligenciát és kivételes szépséget árasztott, de legfőképpen élettel teli energia volt. Ez a nő erőteljesebben mondott igent az ÉLETRE, mint bárki más, akit valaha ismertem. Ahogy mozgott, ahogy a fejét tartotta, s az állandó mosoly, mely bearanyozta a legnyíltabb és áttetszőbb arcot, amivel valaha találkoztam – istenem, mennyire élt!
Mindent látott, mindenen átlátott. Nem volt átható a tekintete – az túlságosan agresszív lett volna –, egyszerűen mindent átlátott, és mindent tökéletesen elfogadott annak, aminek látta, mint egy lágy és együtt érző röntgensugár. Ezek a szemek az igazság elkötelezettjei, könyveltem el végül magamban. Amikor közvetlenül rád nézett, félreismerhetetlenül megérezted, hogy ez az ember sose fog hazudni neked. Azonnal megbíztál benne, hihetetlen tisztesség járta át minden mozdulatát és egész habitusát. A legmagabiztosabb embernek tűnt, akivel valaha találkoztam, ugyanakkor egyáltalán nem volt sem büszke, sem fellengzős. Kíváncsi voltam, zavarba jött-e már valaha. Nehéz volt elképzelni. A szinte félelmetes szilárdságú jellemhez tehát táncot járó, mindent látó szemek tartoztak, melyek inkább játékosak voltak, semmint komolyak. Úgy gondoltam, ez a nő mindenre kapható, nem hiszem, hogy bármi is megfélemlítené. Könnyedség lengte körül, őszinte, de nem komoly, azzal a túlcsorduló életkedvvel, mellyel játszadozhatott, lehetett butuska, és ha akarta, felrepülhetett a csillagokig.
Végül elszenderedtem, de arra ébredtem: megtaláltam őt. Ez minden, amire gondolni tudtam: megtaláltam őt.

 

 

Házassságkötés San Franciscoban 1983. november 26-án

 

 

 

vissza az elejére

A diagnózis

 

Néhány perccel később hárman vagyunk egy privát szobában. Dr. Richards valami olyasmit mormol, hogy sajnálom, de a daganat rosszindulatú. Meg vagyok döbbenve, szinte megdermedek. Nem sírok. Kábult nyugalommal felteszek néhány értelmes kérdést, próbálom tartani magam, még nem merek Kenre pillantani. Amikor viszont Dr. Richards kimegy, hogy hívjon egy nővért, akkor, de csak akkor, teljesen lesújtva Ken felé fordulok. Könnyekben török ki, minden összefolyik körülöttem. Valahogy kiszállok a tolószékből, és a karjaiban zokogok, csak zokogok. […]
Ezután csak néhány részletre emlékszem. Ken ölelt, miközben sírtam. Milyen buta voltam, hogy egyáltalán felmerült bennem, hogy egyedül jöjjek! Úgy tűnik, mintha átsírtam volna a következő három napot, fel sem tudtam fogni igazán, mi történik. Dr. Richards visszajött, hogy elmagyarázza a lehetőségeket, olyasmikről beszélt, mint az emlőeltávolítás, a besugárzás, az áttétel, a nyirokcsomók. Megnyugtatott minket, hogy nem várja el, hogy mindezt most megjegyezzük, és szívesen elmagyarázza még bármikor. Egy hetünk, legfeljebb tíz napunk volt rá, hogy gondolkodjunk és elhatározásra jussunk. Egy nővér érkezett az Mellegészségügyi Információs Központtól, hozott egy csomag információs füzetet, amelyek nem túl érdekes, alapvető felvilágosításokat tartalmaztak csak; és különben is, túlságosan le voltunk sújtva ahhoz, hogy odafigyeljünk.
Hirtelen ki akartam kerülni innen, ki ebből a kórházból, ki a levegőre, ahol ismét normális szagok vannak, és senki nem visel fehér köpenyt. Szörnyen éreztem magam, mintha selejtáru lennék, mintha bocsánatot szeretnék kérni ezért Kentől. Itt ez a csodálatos ember, épp csak tíz napja a férjem, és újdonsült feleségéről kiderül, hogy RÁKOS. Olyan ez, mint felbontani a régen várt ajándékot, és a gyönyörű kristályvázát összetörve találni benne. Tisztességtelennek tűnt, hogy házaséletünk legelején ilyen súlyos dologgal terheljem őt. Túl nagy kérésnek tűnt elvárni, hogy ezzel foglalkozzon.
Ken rögtön megtiltotta, hogy ilyesmi akár megforduljon a fejemben. Nem tartott ostobának, mert ilyen gondolatok merültek fel bennem. Megértette, hogyan érezhetem magam, de azt mondta, az, hogy rákos vagyok, nem változtat semmin. „Időtlen idők óta kerestelek, és boldog vagyok, hogy velem vagy. Semmi más nem számít. Soha nem engedlek el, mindig veled leszek. Nem selejtáru vagy, hanem a feleségem, a lelki társam, életem világossága.” Úgysem engedné, hogy egyedül csináljam végig, semmi értelme nem lenne, hogy megpróbáljam. Nem kétséges, hogy minden lehetséges módon rendelkezésemre állna, ahogy tapasztaltam is az elkövetkező hosszú hónapokban.

 

 

1985 tavaszán

 

 

 

 

vissza az elejére

Narcissus avagy az én összezsugorodása

 

A rosszindulat összecsapott az önfejűséggel, és a végeredmény mindkettőnk veszte lett. Nem egymást utáltuk, hanem a bennünk rejlő neurotikus bohócot, ami egyfajta halálos spirálban tekergett – minél rosszabbul érezte magát az egyikünk, annál rosszabbul reagált erre a másikunk.
Ebből az ördögi körből csak a neurotikus részünk feltárásával juthattunk ki. Végül is a körülmények és a betegségeink ellen nem sokat tehettünk. Mindkettőnknek volt annyi terápiás tapasztalata, hogy felismerjük: az egyetlen módja annak, hogy rést üssünk neurotikus depressziónkon, ha kapcsolatba lépünk a felszín alatt rejtőző haragunkkal. De hogyan guruljak dühbe egy rákbeteggel szemben? És hogyan lehet valaki mérges arra az emberre, aki két éven át jóban-rosszban kitartott mellette?
Ez motoszkált a fejemben, amikor beléptem az Andy’s-be. Vagy fél órán át mustrálgattam a fegyvereket. Melyik legyen az, egy kézifegyver vagy egy puska? Talán egy Hemingway, de akkor szükségem lesz erős drótra is. Ahogy sétálgattam a boltban, egyre jobban elfogott a méreg. Végül leesett. Én tényleg meg akartam ölni valakit. De az a valaki nem én voltam.
Otthon aztán minden a helyére került. Leültem a nappaliban lévő íróasztalomhoz, és nekiláttam egy halaszthatatlan elintéznivalóhoz. Egyszer csak megjelent Treya egy újsággal a kezében, és hangosan lapozgatni kezdte. Meg kell jegyeznem, hogy több szabad szobánk is volt a házban, de Treya, egyik félelemmel és egyeduralkodással telített pillanatában, mindegyiket kisajátította magának (kettőt irodának, egyet műteremnek). Én simán belementem (légy kedves a rákbeteggel). Lebontattam a nappali végében lévő bárpultot, és berendeztem magamnak ott egy irodát. Ez volt az egyetlen olyan hely a házban, amelyet a sajátomnak tekintettem – egyben ez volt életem egyetlen olyan területe, ami fölött még rendelkezhettem –, és miután nem volt ajtaja, nagyon kényes voltam arra, hogy ki teszi be a nappaliba a lábát, mialatt én ott dolgozom.
– Megtennéd, hogy kimész? Ez az újságpapír-suhogás az agyamra megy!
– De én itt szeretek újságot olvasni. Ez a kedvenc helyem. Már nagyon készültem rá.
– Ez az én irodám! Neked van három másik szobád, ami csak a tiéd. Válassz azok közül!
– Nem!
– Nem? Azt mondtad, hogy nem? Nézd, amíg én itt dolgozom, nem tehetik be a lábukat olyanok ebbe a szobába, akik még nem jutottak túl a három általánoson, vagy akik nem képesek egy rohadt újságot úgy olvasni, hogy közben ne mozogna a szájuk.
– Gyűlölöm, amikor rosszmájú vagy. Azért is olvasni fogom az újságomat!
Felálltam, és odamentem hozzá.
– Kifelé!
– Nem!
Kiabálni kezdtünk, egyre hangosabban, ordítani, kivörösödött fejjel, dühödten.
– Takarodj innen, te istenverte szuka!
– Menj te el!
Megütöttem. Majd megint, és megint. Torkom szakadtából üvöltöttem:
– Tűnj ki innen, az istenit, tűnj ki!
Tovább ütlegeltem, ő egyre csak sikoltozott.
– Hagyd abba! Hagyd abba!
Végül mindketten lerogytunk a díványra. Soha életemben nem ütöttem meg nőt, és ezzel mindketten tisztában voltunk.
– Én elmegyek innen – mondtam végül. – Visszamegyek San Franciscóba. Utálom ezt a helyet. Nem bírom elviselni, amit egymással művelünk. Jöhetsz velem, vagy maradhatsz. Ahogy akarod. […]
Visszatekintve mindketten fordulópontnak könyveltük el ezt az incidenst, fontos momentumnak, no nem azért, mintha megütni valakit dicséretes dolog lenne, hanem mert ráébresztett minket arra, mennyire kétségbeesett állapotba kerültünk mindketten. Ami Treyát illeti, kezdett engedni hatalmaskodó hajlamaiból, de nem azért, mert félt volna, hogy megint megütöm, hanem mert belátta, hogy ez a viselkedésmód a félelmeiből ered. Én pedig kezdtem megtanulni azt a kényes leckét, amit saját határaim kijelölése és szükségleteim közlése jelent egy potenciálisan halálos betegséggel küzdő ember mellett.

 

Ken most a saját életteréért küzd, és nem valami előzékeny. Ettől megkönnyebbülök, mert nem kell annyi energiát fordítanom arra, hogy rájöjjek vagy kitaláljam, mi tenné valóban boldoggá, és utána bűntudatot érezzek, ha nem sikerül. Ahogy egykor azért volt rá szükségem, hogy feltétel nélkül támogasson (amit meg is tett!), most azért van rá szükségem, hogy szembeszegüljön velem, különösen amiatt, mert túlságosan makacs vagyok. Addig kell szembeszegülnie, amíg feladom, ha az fontos neki.

 

Attól kezdve a dolgok lassan javulni kezdtek. Sok munka várt még ránk. Mindketten elkezdtünk járni párterápiára régi barátunkhoz, Seymour Boorsteinhez, és még egy teljes év kellett ahhoz, hogy a dolgok visszatérjenek a megszokott mederbe – vagyis ahhoz a rendkívül intenzív szerelemhez, melyet mindig is éreztünk egymás iránt, ahhoz a szerelemhez, mely sohasem hunyt ki, ám az év nagy részében a szűnni nem akaró fájdalom elfedte.

 

 

A Tahoe tó - itt laktak Wilberék ebben az időben

 

  

 

vissza az elejére

A tavasz lett a kedvenc évszakom

 

Amikor kilépett a szimpózium színpadára, az egész közönség felvillanyozódott, én meg arra gondoltam, Istenem, ez az igazi Treya.

 

Jó estét!
A nevem Treya Killam Wilber. Sokan közületek „Terryként” ismertek. A kezdetektől részt vettem a Windstar munkájában.
Öt éve, ugyanebben a hónapban, ’83 augusztusában megismertem Ken Wilbert, és teljesen belészerettem. Mindig úgy hívtam ezt, hogy szerelem első érintésre. Négy hónappal később összeházasodtunk, majd tíz nappal az esküvőnk után kettes stádiumban lévő emlőrákot diagnosztizáltak nálam. A nászutunkat a kórházban töltöttük.
Az azóta eltelt öt évben kétszer volt helyi kiújulásom, és sokféle kezelést kaptam, mind a hagyományos, mind az alternatív gyógymódok terén. Idén januárban azonban felfedeztük, hogy a rák átterjedt az agyamra és a tüdőmre. Az orvosok, akikkel konzultáltunk, kettő-négy évet adtak nekem.
Ezért amikor Tommy felkért, hogy beszéljek ezen a rendezvényen, az első gondolatom az volt, hogy: hiszen még beteg vagyok. A többiek, akik ma este itt felszólalnak, valamilyen módon legyőzték az akadályokat, vagy valami konkrét eredményt kovácsoltak életük kihívásaiból – ahogy hallani fogjátok Mitchelltől, egy kedves barátomtól, akit tizenöt éve szeretek és csodálok.
Rendben, gondoltam, még beteg vagyok. Akkor talán megnézem, mit kezdtem az életemmel a diagnózis óta.
Rákbetegek százaival dolgoztam tanácsadóként, telefonon és személyesen. San Franciscóban részt vettem a Rákbetegek Támogató Közösségének megalakításában, amely az ingyenes szolgáltatások széles skáláját nyújtja, és minden héten emberek százainak biztosít találkozóhelyet. Amilyen őszintén csak tudtam, leírtam a tapasztalataimat és belső kutatásaimat, oly módon, hogy sokan – állításuk szerint – hasznosnak találták, és hamarosan tervezem egy könyv kiadását.
De amikor tetteim listájának végére értem, hirtelen ráébredtem, hogy beleestem egy jó öreg csapdába: a sikert úgy értékeltem, mint a fizikai egészség elérését minden gond ellenére, vagy pedig mint konkrét eredményeket a külvilágban. Ehelyett azt érzem, hogy a nézőpont változása az, amit ma este itt ünneplünk, a magasabb szint választása, egy belső változás, egy belső döntés, amikor lényünk belülről változik meg. Könnyű a világi cselekvésről beszélni és azt elismerni, de engem jobban izgatnak a belső változásaim, az érzésem, hogy egészségesebbé válok, a fizikainál magasabb szinteken, a naponta végzett spirituális munka által.
Ha elhanyagolom ezt a belső munkát, úgy találom, hogy ez az életemet fenyegető helyzet hamar ijesztővé vagy nyomasztóvá válik, sőt, néha pusztán unalmassá. A belső munka által – és elég széles körű az érdeklődésem, sokféle tradícióra és tanításra hagyatkozom – állandó kihívást és izgalmat érzek, és teljes mértékben részt veszek az életben. Úgy találom, hogy az előrehaladott rák érzelmi hullámvasútja csodálatos lehetőségévé válik annak, hogy gyakoroljam az egykedvűséget, miközben az élet iránti szenvedélyem egyre növekszik.
Az, hogy megtanultam megbarátkozni a rákkal, megtanultam megbarátkozni egy korai és talán fájdalmas halál lehetőségével, sokat tanított számomra arról, hogy megbarátkozzak önmagammal, úgy, ahogy vagyok, és hogy megbarátkozzak az élettel, úgy, ahogy van.
Tudom, hogy sok dolgot nem tudok megváltoztatni. Nem tudom kényszeríteni az életet, hogy értelme legyen, vagy hogy igazságos legyen. Ez a növekvő elfogadása az életnek, úgy, ahogy van, minden bánattal, fájdalommal, szenvedéssel és tragédiával együtt, egyfajta békét hozott számomra. Sokkal erősebb kapcsolódást érzek minden szenvedő lényhez, igaz módon. Az együttérzést sokkal teljesebben élem meg. És még kitartóbb vágyat érzek, hogy segítsek, ahol csak tudok.
Van egy régi mondás – népszerű a rákosok között –, mely így szól: „Az élet halálos.” Bizonyos módon szerencsésnek érzem magam. Mindig felfigyelek rá, hány évesen halnak meg az emberek. Mindig a szemembeötlenek újságcikkeket fiatal emberekről, akik balesetben vesztették életüket; régen kivágtam ezeket emlékeztetőül. Szerencsés vagyok, mert előre figyelmeztetést kaptam, és időt, hogy cselekedjek ennek hatására. Ezért hálás vagyok.
Többé nem hagyhatom figyelmen kívül a halált, ezért még jobban figyelek
az életre.

 

(Treyának ez az előadása megtekinthető a youtobe-on.)

 

Több százan hallgatták végig, és a végén felállva éltették. Körbenéztem: az emberek egyszerre zokogtak és próbáltak éljenezni. Az operatőr elejtette a felvevőjét. Bárcsak adakozni tudnának az emberek az életerejükből, gondoltam magamban. Mindannyian annyit adnánk neki, hogy évszázadokra elég lenne.

 

Befogadom a félelmet a szívembe. Nyitottan fogadni a fájdalmat és a félelmet, átölelni, nem félni tőle, megengedni – erről van szó, ez történik. Ez a szenvedés, mely tudjuk, hogy mindig, állandóan változik és változik. Ettől a felismeréstől válik az élet csodává. Tényleg így érzem. Ha csak meghallom a madarakat az ablakom alatt, vagy átutazunk a vidéken, elégedettséggel tölti el a szívemet, és táplálja a lelkemet. Akkora örömöt érzek! Nem próbálom „legyőzni” a betegségem; beleengedem magam, megbocsátom. Ahogy Stephen Levine mondja: „A sajnálat az, amikor a fájdalmat félelemmel fogadjuk. Amiatt akarjuk megváltoztatni a pillanat természetét. (…) De amikor ugyanazt a fájdalmat szeretettel érintjük meg, és hagyjuk olyannak lenni, amilyen, s megbocsátással fogadjuk félelem vagy gyűlölet helyett, akkor az maga az együttérzés.”
Kitárni a szívem. Az utóbbi időben különösen Ken iránt éreztem rengeteg nyitottságot és szeretetet, ő annyira nyitott és jelen lévő, miután átment ezen a válságon. Azt hiszem, ez a gyógyulás lényege, akár meggyógyulok fizikailag, akár nem – meglágyulni a szívem körül, kitárni a szívem. Mindig erről van szó, nem igaz? Mindig erről van szó.
Kinézek az ablakon, és ismét arra gondolok, hogyan lett a tavasz a kedvenc évszakom. Mindig szeretni fogom az ősz arany tüzét, de a tavasz a szívem mélyéig hatol. Gondolom azért, mert új esélyt remélek, egy új tavaszt az életemben.
Még mindig nagyon szeretném megtenni, amit lehet, hogy jobban legyek, de nem úgy, mint egy csatában, dühös küzdelemben. Folytatom, nem haraggal és keserűséggel, hanem állhatatossággal és örömmel. [...]

vissza az elejére

Áldás és állhatatosság

 

Treya betartotta a szavát, és keresztülverekedte magát az elkövetkező hét gyors mértékben erősödő, sőt riasztó kínjain – kitartott napirendje minden egyes kimerítő pontja mellett. Visszautasította a morfiumot, hogy éber, figyelmes és tudatos maradjon. Szembenézett mindennel, sokat mosolygott – és ez nem tettetés volt. Számára ez volt a „Csak sétálj tovább!” Minden túlzás nélkül kijelenthetem, hogy mindezek közben olyan bátorságról és megvilágosodott kiegyensúlyozottságról tett tanúbizonyságot, melyet soha, de soha nem tapasztaltam még, és kétlem, hogy valaha is tapasztalni fogok.
A hét utolsó estéjén lágyan ezt mondta:
– Elmegyek.
– Rendben – válaszoltam mindössze, és a karomba vettem, hogy felvigyem az emeletre.
– Várj, kedvesem, valamit még le akarok írni a naplómba.
Odavittem neki a naplóját és egy tollat, mire ő világos, jól olvasható betűkkel ezt írta le: „Áldásra van szükség, igen – és állhatatosságra!”
Rám nézett:
– Érted?
– Azt hiszem. – Hosszú szünetet tartottam. Semmi szükség sem volt arra, hogy elmondjam, mire gondolok, e nélkül is tudta.
– Gyere gyönyörűm. Hadd vigyelek fel!
A nemes lelkületű Goethe egyik gyönyörű sora szerint: „Minden érett dolog meg akar halni.”
Treya érett volt, és meg akart halni. Amint figyeltem, hogy beírja azt a mondatot, azt gondoltam, azt nem volt fontos kimondanom, hogy: Ez az egész életének az összefoglalása. Áldás és állhatatosság. Létezés és cselekvés. Egykedvűség és szenvedély. Önátadás és akarat. Teljes elfogadás és szilárd eltökéltség. Lelkének e két oldala, melyekkel egész életében küzdött, és amelyeket végül egyetlen harmonikus egészbe ötvözött – ez volt az utolsó üzenete, amit hátra akart hagyni. Láttam, ahogy ez a két oldal egybeforr, ahogy ez a kiegyensúlyozott harmónia betölti életének minden részletét; láttam, ahogy ez a szenvedélyes egykedvűség lelke meghatározó részévé válik. Egyetlen, legfőbb és elsőrendű életcélját beteljesítette, és ennek a beteljesülésnek olyan kíméletlen körülmények között kellett megállnia a helyét, melyek egyszerűen megsemmisítettek volna egy kisebb megvalósítást. Megtette, bölcsessége beérett, és most meg akart halni.
Drága Treyámat utoljára vittem fel az emeletre.

vissza az elejére

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×