Keresés
Kapcsolat, regisztráció

Viktor E. Frankl: A tudattalan Isten

- részletek a könyvből

 

 

Előszó a harmadik kiadáshoz

Ez a könyv egy olyan előadáson alapszik, amelyet alig egy tucatnyi ember előtt kellett megtartanom egy hallgatói kör meghívására, melyet néhány bécsi értelmiségi alapított, röviddel a második világháború után. Az előadás először 1948-ban jelent meg könyv formájában.
A Kösel Verlag újabb kiadásra ösztönzött, amibe azonban csak vonakodva egyeztem bele, mert ráébredtem, hogy – tekintettel az eltelt időre – minden részletében már nem tudom vállalni azt, ami az első változatban található. Vagy talán szégyenkeznem kellene amiatt, hogy időközben továbbfejlődtek a gondolataim? – kérdezem az angol kiadás előszavában.
Jóllehet kismértékben változtattam a szövegen, véleményem szerint könyveim közül A tudattalan Isten a legalaposabban megkomponált mű, és kár lett volna, ha a szövegbe (1–7. fejezet) mindenféle kiegészítést toldok, és a szigorúan szisztematikus vonalvezetést megtöröm. Ezért a kiadó egyik javaslatát elfogadva kiválasztottam néhány írást későbbi publikációim közül, amelyek A tudattalan Isten témáját járják körül, és kiegészítésképpen csatoltam őket az eredeti könyvhöz (8–11. fejezet).
Ugyanakkor a logoterápia eredményeinek jelenlegi állását nemcsak A tudattalan Isten felől nézve kellene megítélni, hanem „szárnyszélessége” alapján is. Ebből a szempontból az olvasó a viszonylag részletes bibliográfiában1 nemcsak arra az irodalomra talál utalást, amely a logoterápiának a teológia és a pszichoterápia határterületén történő alkalmazásáról szól, hanem a klinikai gyakorlatról és a terápiás technika kérdéseiről, a logoterápia nemrég empirikusan is igazolt motivációelméletéről – „az értelem akarása” témájáról –, valamint a manapság fokozottan aktuálissá váló értelmetlenségérzésről szóló írásokkal is találkozhat. Ha valaki őszinte, és komolyan veszi a pszichoterápiát, akkor ennek az egyre jobban terjedő tömegneurózisnak a láttán ma – csakúgy, mint huszonöt évvel ezelőtt – nem térhet ki a pszichoterápia és a teológia szembesítése elől.

Bécs–San Diego, 1974. január
Viktor E. Frankl

 

Előszó a hetedik kiadáshoz

A hetedik kiadás – az aktualizált bibliográfiát nem számítva – függelékkel bővült (12. fejezet), ebben olvasható először annak az előadásnak a szövege, amelyet az amerikai pszichiáterek társaságának 1985. évi gyűlésén, az Oskar Pfister-díj átadása alkalmából tartottam Dallasban, angol nyelven. Akkor fordult elő első alkalommal, hogy nem amerikai ember kapta ezt a díjat, amelyet Oskar Pfister svájci teológusról, Sigmund Freud barátjáról és kiváló tanítványáról neveztek el. Mint ismeretes, a két tudós éveken keresztül levelezett egymással, ennek anyaga azóta már meg is jelent (Briefe 1909–1939, hrsg. v. E. Freud – H. Weng, Frankfurt, 1981).

Bécs, 1988. május
Viktor E. Frankl

1. Az egzisztenciaanalízis lényege

ecce labia mea non cohibui
– ajkam nem hallgat, ha szólni kell

Arthur Schnitzlertől származik az a mondás, mely szerint igazából mindössze három erény létezik: a tárgyilagosság, a bátorság és a felelősségtudat. Vonzó gondolatnak tűnik, hogy a bécsi talajból kinőtt pszichoterápiás irányzatok mindegyikét ezen erények valamelyikéhez rendeljük hozzá.
Könnyen megérthető, ha Alfred Adler individuálpszichológiáját a „bátorság” erényéhez kapcsoljuk. Hiszen ennek a terápiás irányzatnak éppen az a lényege, hogy megpróbálja arra bátorítani a pácienst: győzze le a terápiás szempontból döntő jelentőségűnek és patogénnek tartott kisebbrendűségi érzését.
Ugyanígy a pszichoanalízis is hozzárendelhető az említett erények egyikéhez, éspedig a „tárgyilagossághoz”. Vajon nem ez az erény tette-e lehetővé Sigmund Freud számára, hogy Ödipuszhoz hasonlóan szembenézzen a – lelki – szfinxszel, és kicsalja belőle titkát, vállalva annak veszélyét is, hogy ezzel valami nagyon kínos és kellemetlen dolgot tudhat meg? Abban a korban ez hatalmas dolognak számított, ezért teljesítménye is roppant nagy volt. Egészen addig az úgynevezett iskolapszichológia kitért azon dolgok elől, amelyeket Freud elmélete középpontjába állított. Julius Tandler anatómushoz hasonlóan, aki a középiskolákban tanított szomatológiát tréfásan „anatómia a nemi szervek kizárásával” címen emlegette, Freud is azt mondhatta volna, hogy a főiskolán oktatott pszichológia egyfajta „pszichológia a libidó kizárásával”.
Ám a pszichoanalízis nemcsak behódolt a tárgyilagosságnak, hanem annak rabjává is vált: a tárgyilagosság végül tárgyiasításhoz vezetett, éppen annak eltárgyiasításához, amit személynek nevezünk. A pszichoanalízis úgy tekint a páciensre, mint olyasvalakire, akin valamiféle „mechanizmusok” uralkodnak, és az orvos az, aki ezekkel bánni tud, vagyis jártas annak technikájában, hogyan hozza rendbe a megzavart működést.
De mekkora cinizmus rejlik e felfogás mögött, amely szerint a pszichoterápia puszta technika, egy „pszichotechnika”! Vajon nem csakis akkor tekinthetjük-e az orvost technikusnak, ha előbb a pácienst, a beteg embert is valamiféle gépnek tekintjük? Csak egy „homme machine”-nak (egy gépembernek) lehet szüksége technikus orvosra.
Hogyan jutott el a pszichoanalízis erre a technikai-mechanisztikus felfogásra? Amint arra már utaltunk, ez az elmélet csak abból a korszakból kiindulva érthető meg, amelyben született; de nemcsak a történelmi korszakból, hanem egyben társadalmi környezetéből, a prűd, álszent miliőből is. Mindezekre adott válaszul, reakcióképpen született meg a pszichoanalízis; még ha ez a reakció egyes részeiben mára már elavultnak – reakciósnak – számít is. De Freud nemcsak „reagált” korára – hanem abból kiindulva cselekedett („agált”) is: amikor megalkotta elméletét, teljesen az akkor feltörő és később uralkodóvá váló asszociációs pszichológia hatása alatt állt. Ez pedig
a redukcionizmusból fakadt, amely a XIX. század végének és a XX. század elejének egyik ideológiai irányzata volt. Mindez talán a pszichoanalízis elméletének két fő alapvonásából –
a pszichológiai atomisztikából és az energetikából2 – derül ki a legegyértelműbben.
A pszichoanalízis irányzata a lélek egészét atomisztikusnak tekinti, azaz olyan képződménynek, amely különálló részekből, a különböző ösztönökből tevődik össze, amelyek további részösztönökből, illetve ösztönkomponensekből állnak. Így a lélek nemcsak atomjaira hullik szét, hanem teljesen anatomizálódik is: a lélek elemzése ennek folytán egyenesen saját anatómiájává lesz.
Ezáltal azonban valamiképpen a lélek, az emberi személy, annak egész volta pusztul el. A pszichoanalízis egyenesen deperszonalizálja az embert, miközben a lélek szövedékének egyes – egymással gyakran harcban álló – instanciáit, például az úgynevezett ösztönént vagy az asszociációs „komplexusokat” megszemélyesíti (önálló, önhatalmú pszeudoperszonális entitásokká teszi), mondhatni démonizálja őket.3
A pszichoanalízis így rombolja le az egységes-egész emberi személyt, míg végül azon feladat előtt találja magát, hogy töredékeiből újjáépítse azt. Ez leginkább abból a pszichoanalitikus elméletből derül ki, amely szerint az én az „énösztönökből” épül fel. Eszerint tehát annak, ami az ösztönöket elfojtja és cenzúrázza, magának is ösztönszerűnek kell lennie. Nos, ez épp olyan, mintha azt mondanánk, hogy az az építőmester, aki téglákból házat emelt, maga is téglákból épül fel. Már ebből a kézenfekvő hasonlatból látszik, mennyire materialista a pszichoanalitikus gondolkodásmód, tehát mennyire az anyagira lyukad ki. Mert végső soron ezen alapszik atomisztikája.
De azt mondtuk, hogy a pszichoanalízis nemcsak atom-, hanem energiaszempontú is. Valóban, mindig az ösztönenergia-háztartás4 és az érzelmi dinamika fogalmaival dolgozik. A pszichoanalízis szerint az ösztönök, illetve azok összetevői úgy hatnak, mint egy erőparalelogramma. De mi ezeknek az erőknek a tárgya? A válasz: az én. Így az én pszichoanalitikus szempontból végső soron az ösztönök játékszere – vagy ahogyan Freud is mondta: Az én nem úr a saját házában.
Így azt láthatjuk, hogy a lelki nemcsak genetikusan redukálódik az ösztönösre, hanem ösztönszerűsége okozatilag teljesen meghatározza. A pszichoanalízis az emberi létet eleve az ösztönök által hajtott létnek (Getriebensein) tekinti. Ez annak is a végső oka, hogy az emberi ént utólag az ösztönökből kell újra felépíteni.
Egy ilyen atomizáló, energiaszempontú és mechanisztikus5 koncepció értelmében a pszichoanalízis az emberben végső soron egy lelki gép automatikáját látja.
Itt kapcsolódik be az egzisztenciaanalízis. A pszichoanalitikus koncepcióval szemben egy másik elgondolással lép fel: a lelki gép automatikájával a szellemi létezés autonómiáját állítja szembe. Ezzel azonban vissza is jutottunk oda, ahonnan elindultunk: Schnitzler erényfelsorolásához. Mert ha a pszichoanalízishez a tárgyilagosság, az individuálpszichológiához pedig a bátorság erényét társítjuk, akkor kijelenthetjük, hogy az egzisztenciaanalízis a „felelősségtudathoz” vonzódik. Hiszen az emberi létet is leginkább felelősséglétnek (Verantwortlichsein), önmagát pedig „a felelősségléten alapuló analízisnek” tekinti. Akkoriban, amikor megalkottuk az egzisztenciaanalízis fogalmát, illetve amikor felmerült iránta az igény,6 a felelősséglét kifejezésére, melyet az emberi lét középpontjába helyeztünk, az a szó kínálkozott, amelyet a kortárs filozófia az ember kitüntetett létezésmódjának megnevezésére alkalmazott: az egzisztencia.
Ha néhány szóban szeretnénk áttekinteni az eddig megtett utat, amelyen az egzisztenciaanalízis elérkezett a felelősségléthez mint az emberi lét lényegi alapvonásához, akkor abból a megfordításból kellene kiindulnunk, amelyet a lét értelmére irányuló kérdésünknél is alkalmaztunk7: azon fáradoztunk, hogy megmutassuk az élet feladatjellegét, de ugyanakkor a lét válaszjellegét is. Úgy magyaráztuk, hogy nem az embernek kell rákérdeznie az élet értelmére, hanem fordítva: az ember a megkérdezett; és neki kell válaszolnia. Neki kell megválaszolnia az élet által feltett kérdéseket, csakhogy felelete „a tettben” van: Csak a cselekvésben lehet valódi választ adni az „életkérdésekre” – megválaszolásuk létünk felelősségteljes vállalása által történik. Igen, csak annyiban „miénk” a lét, amennyiben felelős létezés.
Létünk felelős vállalása azonban nemcsak „a tettben” van, hanem csak „itt és most” lehetséges – az érintett személy és a mindenkori helyzet konkrét valóságában. Így számunkra a lét felelősségteljes vállalása mindig „ad personam” és „ad situationem” felelősség.
Ha az egzisztenciaanalízis pszichoterápiás módszerként kíván működni, akkor különösképpen a neurotikus létezésmód felé fordul, éspedig egy „rabul esett”, a neurózis rabságában sínylődő létforma felé. Végső célját abban látja, hogy az embert (jelen esetben különösképpen a neurotikus embert) tudatára ébressze felelősséglétének, vagy tudatosítsa benne a lét felelősségteljes voltát.
Itt azonban meg kell állnunk. Mert ezen a ponton derül ki, hogy az egzisztenciaanalízisben is arról van szó, hogy valaminek tudatosulnia, valamit tudatosítani kell. Tehát látszólag az egzisztenciaanalízis is valami hasonló célra törekszik, mint a pszichoanalízis? Ez nem egészen így van, mert a pszichoanalízisben valami ösztönszerűt tudatosítanak, emelnek a tudatba – az egzisztenciaanalízisben azonban lényegében nem az ösztönszerű, hanem a szellemi tudatosul. Hiszen a felelősséglét, illetve a felelősség birtoklása az emberi lét alapja, amely nem pusztán ösztönszerű, hanem szellemi; és az egzisztenciaanalízis az emberi létet éppen hogy nem ösztöntől hajtott létnek, hanem felelősséglétnek, azaz – szellemi! – egzisztenciának tekinti.
Tehát az egzisztenciaanalízis során nem valami ösztönszerű – nem az ösztönén – tudatosul, hanem a saját énem; itt nem az ösztönénben tudatosul az én, hanem az énben tudatosul önmaga: önmaga tudatába kerül – magához tér.

 

vissza az elejére

×

A honlap további használatához a sütik használatát el kell fogadni. További információ

A süti beállítások ennél a honlapnál engedélyezett a legjobb felhasználói élmény érdekében. Amennyiben a beállítás változtatása nélkül kerül sor a honlap használatára, vagy az "Elfogadás" gombra történik kattintás, azzal a felhasználó elfogadja a sütik használatát.

Bezárás

×