Keresés
Kapcsolat, regisztráció


Bevezetés a transzperszonális pszichológiába

- részletek Roberto Assagioli írásaiból


Önmegvalósítás és lelki zavarok

 

Dinamikus pszichológia és pszichoszintézis

1. Az alsó tudattalan
Tartalmazza, illetve belőle erednek a következők:
a. Az elemi lelki tevékenységek, amelyek a test életét irányítják a testi működések értelmes együvé szervezése (koordinálása).
b. Az alapvető hajtóerők és primitív késztetések.
c. Számos komplexus, amelyeket intenzív érzelmek fűtenek.
d. Álmok és alsó szintű képzelődések.
e. Alsó szintű, kontrollálatlan parapszichológiai folyamatok.
f. Különböző kóros megnyilvánulások, például fóbiák, megszállottságok, kényszeres késztetések és paranoid téveszmék.

2. A középső tudattalan
Ezt az éber tudatállapotunkéhoz hasonló lelki elemek alkotják, és ezek könnyen hozzáférhetőek az éber tudatunk számára. Különböző élményeinket ezen a belső területen asszimiláljuk, emésztjük meg; itt végezzük a szokásos mentális és képzeleti tevékenységeinket, amelyek itt fejlődnek ki egyfajta lelki keltetőben, mielőtt megszületnek a tudat fényében.

3. A magasabb tudattalan vagy tudatfeletti
Erről a területről kapjuk magasabb intuícióinkat és ihleteinket, a művészi, filozófiai vagy tudományos, etikai „imperatívuszokat” és késztetéseket a humanitárius és hősies cselekedetekre. Innen erednek a magasabb rendű érzéseink, például az altruista szeretet, a zsenialitás és az elmélkedés, a megvilágosodás és az önkívület állapotai. Ebbe a világba tartoznak a lappangó parapszichológiai működések és spirituális energiák.

4. A tudat területe
Ezt a kifejezést – amely nem igazán pontos, de viszonylag világos és kényelmes a gyakorlati céljainkhoz – személyiségünk azon részének megjelölésére használjuk, amelynek közvetlenül tudatában vagyunk: testi érzékleteink, képeink, gondolataink, érzéseink, vágyaink és késztetéseink szakadatlan folyamata ez, amelyet megfigyelhetünk, elemezhetünk és megítélhetünk.

5. A tudatos én (ego)
Az „én”-t, vagyis a tiszta ön-tudatosság pontját gyakran összekeverik az imént leírt tudatos személyiségrésszel, de a valóságban ezek meglehetősen különböznek egymástól, amit gondos önvizsgálattal bárki igazolhat. Tudatunk változó tartalmai (érzékletek, gondolatok, érzések stb.) egészen mások, mint az „én”, a tudat központja. Bizonyos nézőpontból ezt a különbséget egy képernyő fehéren megvilágított területe és a különböző rávetített képek különbségével lehet érzékeltetni.
Ám az „utca embere”, de még sok iskolázott és értelmes ember sem veszi magának a fáradságot, hogy megfigyelje saját magát, és felfedezze a különbségeket; csak sodródnak az „elme áramlatának” felszínén, és azonosulnak az egymást követő hullámokkal, vagyis tudatuk változó tartalmaival.

6. A magasabb Én
A tudatos én általában nemcsak elmerül a lelki tartalmak szakadatlan áramlásában, hanem teljesen eltűnni látszik az álom idején, amikor elájulunk és elveszítjük a tudatunkat, amikor érzéstelenítő vagy kábítószer hatása alatt állunk, vagy amikor hipnózisban vagyunk. Amikor viszont felébredünk, az énünk rejtélyesen újra megjelenik, fogalmunk sincs, honnan vagy hogyan – ez olyan dolog, ami közelebbről megvizsgálva elég mellbevágó és zavaró. Emiatt fel kell tételeznünk, hogy a tudatos én vagy ego újbóli felbukkanása egy állandó központnak, a belső Én létezésének köszönhető, amely az énünkön túl vagy a felett helyezkedik el. (A magasabb Ént semmiképpen sem szabad összekeverni a Freud által leírt felettes énnel, amely nem igazi én, hanem Freud elméletében egy konstruktum, egy mesterségesen kialakult személyiségrész. A mi fogalmunk eltér ugyanakkor az én [ego] „fenomenológiai” felfogásától is.)
A magasabb Énünk valóságáról számtalan módon meggyőződhetünk. Sok olyan ember van, akik többé-kevésbé ideiglenes jelleggel bár, de elérték Énjük tudatos felismerését, ami ezért számukra ugyanolyan bizonyossággal megtapasztalható, mint ahogy a felfedező jár be egy korábban feltáratlan területet.[...]
Ez az Én az elme tartalmainak áramlása és a testi állapotok felett van, és azok nem befolyásolják; a személyes tudatos ént pedig ennek puszta tükrözéseként, a személyiség területén megjelenő „kivetüléseként” (projekciójaként) érdemes felfogni. A pszichológiai kutatások jelenlegi állapotában keveset lehet konkrétan tudni az Énről, de e szintetizáló központ olyan jelentős, hogy mindenképpen érdemes a további vizsgálódásokra.

7. A kollektív tudattalan
Az emberek nincsenek elszigetelve egymástól, nem „ablaktalan monászok”, ahogy Leibnitz gondolta. Olykor elszigeteltnek érezhetik magukat, de a szélsőséges egzisztencialista felfogás mind pszichológiai, mind spirituális szempontból alaptalan.
Tojásdiagramunk külső vonalát „határoló”, de semmiképpen sem „elválasztó” vonalnak kell látnunk. Hasonlít a sejtek membránjához, amely állandó és tevékeny cserefolyamatokat biztosít azzal a testtel, amelyhez a sejt tartozik. A „lelki ozmózis” folyamatai állandóan zajlanak, mind a többi emberrel, mind pedig az általános pszichés környezettel. Az utóbbi megfelel annak, amit Jung „kollektív tudattalannak” nevezett; de nem definiálta világosan ezt a kifejezést, és ő beleértett eltérő, akár ellentétes természetű elemeket is, például a primitív, archaikus struktúrákat és a magasabb, tudatfeletti jellegű, előre hajtó tevékenységeket is.
Az ábra segít összebékíteni a következő tényeket, amelyek első ránézésre ellentmondanak egymásnak, és kizárják egymást:
1. A látszólagos kettősség, két bennünk lakozó én látszólagos létezése. Sőt, olyan, mintha valóban két énünk lenne, mivel a személyes én általában nincs tudatában a másiknak, és egészen addig is elmehet, hogy tagadja létét; míg a másik, az igazi Én rejtőzködik, és nem fedi fel magát közvetlenül a tudatunk számára.
2. Az Én valódi egysége és egyedisége. Nincs bennünk két én, két független és elkülönült egység. Az Én egyetlen egész; a tudatosság és az önfelismerés különböző fokozataiban nyilvánul meg. A tükröződése is önálló létezőnek tűnik, de a valóságban nincs saját autonóm lényege. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy nem új és másfajta fény, hanem saját fényforrásának kivetülése.

vissza az elejére

Önmegvalósítás és lelki zavarok

[…]Mindenekelőtt nem árt, ha világos fogalmunk van az önmegvalósításról. A kifejezést akkor használjuk, ha a tudatosság kétfajta növekedését vagy a tudat kétfajta kiterjedését szeretnénk jelölni vele, amelyek bár többé-kevésbé kapcsolatban vannak egymással, mégis különböző természetűek, és egészen eltérő módon nyilvánulnak meg. Az önmegvalósításnak (self-realization) leggyakrabban azt a jelentést tulajdonítják, hogy az egyfajta lelki növekedés és érés, melynek során az ember szunnyadó lehetőségei felébrednek és megnyilvánulnak – például etikai, esztétikai és vallásos élményekben és tevékenységekben. Ezek megfelelnek a Maslow (1959) által az önmegvalósításnak (selfactualization) tulajdonított jellemzőknek, és talán jól tennénk, ha fenntartanánk ezt a fogalmat, és elkülönítenénk a második fajta önmegvalósítástól, ami az Én megvalósítása, a szintetizáló spirituális központ megtapasztalása és tudatosítása, nem pedig a személyes tudatos szelfünk vagy „énünk” megvalósítása, amit csupán a spirituális Én tükröződéseként, kivetüléseként foghatunk fel a személyiség területén.
Az Énmegvalósítást különböző szinteken érhetjük el, és nem feltétlenül jutunk el vele az ún. spirituális szintig. Másrészt viszont az embernek lehetnek valódi spirituális élményei anélkül, hogy bármilyen módon is integrált lenne, vagyis nem kell hozzá jól szervezett, harmonikus személyiséggel rendelkeznie. Ezt világosan kimutatta Jung (1956, 155. oldal), aki felhívta a figyelmünket arra, hogy a személyiség fejlődése nem a zsenik kizárólagos joga, és hogy géniusza lehet annak is, akinek nincs személyisége, vagy aki önmaga nem személyiség. A spirituális ébredés és a spirituális megvalósítás más, mint az Én tudatos felismerése. Ezekbe beletartozik a tudat feletti tartalmak számos különböző fajtájának tudatosulása, amelyek vagy leszállnak a tudatosság szintjére, vagy pedig a tudat feletti szintekre emelkedés folyamata közben bukkanunk rájuk, miközben a Maslow által (1959) „csúcsélményeknek” nevezett tapasztalatban van részünk. A személyes, tudatos Én, a tudatfeletti és a spirituális Én közötti különbséget az ember lelki felépítését tárgyaló, ahhoz ábrát is bemutató Dinamikus pszichológia és pszichoszintézis című cikkemben (Assagioli, 195812) vázolom fel részletesebben.
A „spirituális” szót abban a tágabb értelmében használjuk, amely így már nemcsak a konkrét vallásos élményt, hanem minden olyan tudatállapotot, minden olyan funkciót és tevékenységet magába foglal, amelyek közös nevezője az átlagosnál magasabb rendű (pl. etikai, esztétikai, hősies, humanitárius és altruista) értékek jelenléte. A „spirituális fejlődés” általános címszava alatt tehát minden olyan élményt számon tartunk, amelyek a tudatfeletti tartalmainak tudatosságával kapcsolatosak, amibe beletartozhat az Én élménye is, de nem feltétlenül. Arra is rá kell mutatnunk, hogy az Én tudatosságának megközelítése során a tudatfelettibe való behatolás és annak feltárása olykor még akadályt is jelenthet a teljes Énmegvalósítás előtt, amikor is a személyes én tudata egybeolvad a spirituális Én tudatával. Az embert annyira lebilincselhetik a tudat feletti birodalom csodái, olyannyira beleveszhet, olyannyira azonosulhat egynémely konkrét aspektusával vagy megnyilvánulásával, hogy megcsappanhat, akár el is veszhet az Énmegvalósítás csúcsának eléréséhez szükséges hajtóereje.
A spirituális fejlődés során fellépő viszontagságok és balesetek elemzésekor mind az önmegvalósítás egymást követő szakaszait, mind pedig a teljes Énmegvalósítás elérését tárgyalni fogjuk.
„Ez a tanulmányom egy tervezett sorozat („Az önmegvalósítás kritikája”) első része, amelynek hosszú távú célja az emberi természet teljes skálájának további feltárása, de amelynek közvetlen, pedagógiai célja az, hogy helyreigazítsa az önmegvalósítással kapcsolatos közkeletű tévedéseket, amelyek statikus, a valóságtól elrugaszkodott, „tökéletes” állapotnak tartják, amelyben minden emberi problémát meghaladnak az ide eljutottak, és amelyben az emberek „boldogan élnek, amíg meg nem halnak”, egyfajta emberfeletti derűben vagy önkívületben. Hogy még pontosabban fogalmazzak, az önmegvalósítást inkább a személyiség fejlődéseként ragadnám meg, amely megszabadítja az embert a növekedés hiányproblémáitól és a neurotikus (vagy infantilis, fantáziából eredő, szükségtelen, „a valóságtól elrugaszkodott”) életproblémáktól, hogy képes legyen szembenézni az élet „valódi” problémáival, képes legyen azokat elviselni és megragadni (a szervesen és végső soron emberi problémákra, az elkerülhetetlen, az „egzisztenciális” problémákra valójában nincs tökéletes megoldás). Ez annyit tesz, hogy nem tűnnek el a problémák, hanem az átmeneti vagy a valóságtól elrugaszkodott problémáktól eljutnak a valós problémákhoz (Maslow, 1959, 24. oldal).”
Az ember spirituális fejlődése hosszú és fáradságos utazás, olyan kaland, mely idegen földön, sok-sok meglepetésen, nehézségen és veszélyen át vezet. Beletartozik a személyiség „normál” elemeinek gyökeres átalakítása, az eleddig szunnyadó lehetőségek felébredése, a tudatosság új területekre emelése, valamint az új dimenzió mentén történő újfajta működésmód kialakulása.
Ezért nem szabad meglepődnünk, ha úgy találjuk, hogy egy ekkora változás, egy ilyen alapos alakulás számos fontos szakaszra oszlik, amelyeket gyakran különböző idegi, érzelmi és mentális zavarok kísérnek. A terapeuta objektív klinikai megfigyelése tükrében ezek a tünetek azonosnak tűnhetnek a szokványos esetek tüneteivel. A valóságban azonban ezeknek egészen más a jelentőségük és a funkciójuk, és nagyon is másféle kezelést igényelnek.
A spirituális eredetű zavarok előfordulása napjainkban rohamosan emelkedik, azzal együtt, ahogy nő azoknak az embereknek a száma, akik tudatosan vagy tudattalanul, tapogatózva keresik a teljesebb élet felé vezető útjukat. Arról sem szabad elfeledkezni, hogy a mai emberek fellendülő fejlődése és személyiségük összetettsége, valamint kritikusabb elméje miatt a spirituális fejlődés nehezebb és összetettebb folyamattá vált. Régebben elegendő volt a morális megtérés, a tanítónak vagy a megváltónak szóló tiszta szívű odaadás, az Istennek való szeretetteljes önátadás, és megnyíltak a tudat magasabb szintjeihez, valamint a belső egység és kiteljesedés felé vezető kapuk. Mostanában azonban a mai ember személyiségének összetettebb és konfliktusos aspektusait nem lehet kihagyni a számításból; át kell alakítani őket, és el kell érni közöttük (alapvető késztetései, érzelmei és érzései, teremtő képzelete, kutakodó elméje, önérvényesítő akarata, valamint személyközi és társas kapcsolatai között) a harmóniát.

vissza az elejére