Keresés
Kapcsolat, regisztráció


Miért érzem azt, amit te?

- részletek a könyvből

 

Joachim Bauer

 

 

 

 A neurobiológiai felfedezés
Hogyan működnek a tükörneuronok?

 

Első fejezet: Mindennapi rezonanciajelenségek:
Miért érzem azt, amit te?

Mielőtt belegondolnánk, mi történik, legtöbbször már le is zajlott, és önkéntelenül viszonoztunk egy kedves mosolyt. Vannak dolgok, amelyek gyorsabban lefegyvereznek valakit, mint bármiféle erőszak. Mindennapjaink tele vannak az ilyesféle spontán rezonanciajelenségekkel. Miért ragadós a nevetés? Miért ásítunk, amikor más is ásít? No és ami főleg különös: miért nyitják ki a felnőttek önkéntelenül a szájukat, amikor kanállal etetnek egy kisbabát? Miért veszik fel a beszélgetőtársak önkéntelenül egymás testtartását? Min alapul az emberi faj azon különös hajlama, hogy ráhangolódik egy másik ember érzelmi vagy testi állapotára?
Az érzések és a testi gesztusok intuitív átvételéhez hasonló rezonanciajelenségek nem csak az emberi kapcsolatokban játszanak szerepet. A politikában és az üzleti világban a befolyásolás eszközei. Szakmai területen eldönthetik, hogy a vezetői magatartás sikeres lesz-e, vagy kudarchoz vezet. Bár nem lehet nem észrevenni, mekkora jelentősége van a rezonanciának és az intuíciónak élményeink átélésében és az emberi együttélés során, sok kortársunk szemében ezek a jelenségek még mindig gyanúsak. Vajon nem képzelődésről, ezoterikáról vagy legalábbis tudománytalan jelenségekről van szó? A tükörneuronok felfedezésével egyszerre lehetővé vált, hogy az idegtudomány magyarázattal szolgáljon a működésükre. Ebből kiderül, hogy az orvoslásban a tükrözés és a rezonancia a gyógyítás egyik leghatásosabb eszköze, a pszichoterápiában pedig a terápiás folyamat lényeges alapja. Sőt mi több: tükörneuronok nélkül nem létezne intuíció és empátia. Lehetetlenné válna egymás spontán megértése, és elképzelhetetlen lenne az, amit úgy hívunk, bizalom. No de vajon miért? Miért érzem azt, amit te? Ez a könyv azért íródott, hogy bemutassa, milyen felismerésekre jutottunk ezzel kapcsolatban, és felvázolja ezeknek a felismeréseknek a következményeit.

Spontán emberi reakciók kutatása laboratóriumi körülmények között

Térjünk vissza a futtában elkapott mosolyhoz: nemcsak hogy a mi arcunkra is mosolyt csal, hanem látszólag minden ok nélkül fel is derítheti a hangulatunkat, sőt talán még egy egészen rosszul indult napunkat is megmentheti. Természetesen az ember nem mindig fogékony rá, különösen akkor nem, ha korábban eluralkodott rajta egy ezzel ellentétes hangulat. Vannak olyanok egyébként, akiknek egyszerűen nincsen érzékük mások hangulatának spontán, önkéntelen megérzéséhez és viszonzásához. Velük sosem esne meg, hogy miközben elmennek valaki mellett, viszonozzanak egy mosolyt. Ebben szerepet játszhatnak a lelki egészség zavarai is (lásd a 3. és 9. fejezeteket). Ebben a könyvben azzal a nagy többséggel fogunk foglalkozni, akikkel újra meg újra előfordul, hogy mielőtt belegondolnának, már viszonoztak is egy gesztust.
A tudósok az önkéntelen, tudattalan utánzási és rezonanciajelenségeket már a tükörneuronok felfedezése előtt is tanulmányozták. Kutató kollégák, például Ulf Dimberg, a svédországi Uppsalai Egyetem munkatársa, emberi arcokat mutatott képernyőn a kísérleti személyeinek. Arra kérte a vizsgálat résztvevőit, hogy lehetőleg maradjanak közömbösek, és ne üljön ki az arcukra semmi. Minden arcfelvétel 500 milliszekundumig, azaz pontosan fél másodpercig látszott. A képek között rövid szünet volt. A vizsgálati személyekre hajszálvékony vezetékeket erősítettek, hogy rögzítsék az arcizmok minden aktivitását. Ami érdekes számunkra, az két izom legkisebb rezdülése, nevezetesen egyfelől a barátságos arckifejezésért és mosolyért felelős arcizom, másfelől az aggodalmas és haragvó arckifejezésért felelős homlokizom.
Indul a képvetítés, s mivel az először mutatott arcokon semmi érzelem nem látszik, a vizsgálati személyeknek nem okoz nagy gondot, hogy engedelmeskedjenek az instrukcióknak, nevezetesen hogy semleges, szenvtelen arckifejezést mutassanak. Hirtelen az egyik képen mosoly tűnik fel. Bár a kép csupán 500 milliszekundumig látható, a vetítés pedig utána közömbös arcokkal folytatódik, a mérőműszer elárulja, mi történt: a vizsgálati személyek egy pillanatra elveszítik az uralmukat az arcizmaik felett, és elmosolyodnak. Amikor néhány perccel később megismétlődik a játék, de ezúttal már egy haragvó arccal, ugyanaz a malőr történik: bár a vizsgálati személyek arra törekednek, hogy megőrizzék semmitmondó arckifejezésüket, a harag kifejezéséért felelős izom egy szempillantásig reagált a képre.
A kísérlet egyértelműen megmutatta: az a késztetés, hogy egy másik ember érzelmet kifejező arckifejezését spontán visszatükrözzük, a legnagyobb örömmel játssza ki a tudatos kontrollunkat. De a helyzet még ennél is rosszabb: a rezonanciaviselkedéseket már akkor is ki lehet váltani, ha nem is tudatosan fogtuk fel azt, amire a reakciót adtuk. Sőt ilyenkor néha még jobban is működik. Az ismertetett kísérletből kiderült, hogy amikor a mosolygó ember képét csak egy szempillantásig mutatták, a kísérleti személyekben egyáltalán nem tudatosult, hogy mit látnak.
„Küszöb alatti ingerlésnek” (szubliminális stimulációnak) nevezzük azt a módszert, melynek során olyan rövid ideig mutatunk egy képet, hogy tudatosan ne lehessen észlelni, de az agy tudattalanul feldolgozza. A reklámozásban azért tiltották be, mert így fennáll a lehetősége annak, hogy az embereket tudtuk nélkül befolyásolják. A természet és a teljesen normális hétköznapi valóságunk azonban nem tartja magát az ilyen tiltásokhoz, mert ezekben nagyon fontos szerepet játszanak az észrevétlenül felfogott észlelések. Az emberi psziché és annak neurobiológiai eszköze, az agy a tudatunk megkerülésével nap mint nap számtalan utalást és ingert fog fel. A rezonancia azt jelenti, hogy ezek az észlelések – mindegy, hogy tudatosak vagy tudattalanok – nemcsak tárolódnak, hanem reakciókat, cselekvési késztetéseket, például testi és lelki változásokat is el tudnak indítani. S mindezért a tükörneuronok fenomenális tevékenysége felel.

Hangulatok, érzések és testtartások – vigyázat, ragályos!

Nemcsak az arckifejezéseink, hanem a hozzájuk kapcsolódó érzéseink is átvivődnek másokra. Az érzésátvitel jelenségei olyannyira természetesek, hogy maguktól értetődőnek vesszük őket. Csak akkor szoktunk megütközni, ha – mondjuk, valakinél, aki nem mutat részvétet – hirtelen kimaradnak. Önkéntelenül eltorzul az arcunk, ha egy hozzánk közel álló ember egy fájdalmas orvosi beavatkozásról, például körömeltávolításról beszél. Van egy mulatságos oldala is az ilyen érzésátviteleknek, például amikor a bokszarénában a nézők spontán módon egyszerre ugranak talpra, és az öklükkel utánozzák azt az ütést, amelyet a hősük bevitt, vagy amelyet szeretnének, hogy bevigyen az ellenfelének.
Ahol emberek vannak együtt, ott mindenütt a legnagyobb rendszerességgel szokott megtörténni, hogy érzelmileg részt vesznek olyan hangulatokban és helyzetekben, amelyekben mások vannak, és ez a testbeszédük különböző formáiban is megmutatkozik – többnyire azáltal, hogy egy adott érzéshez tartozó viselkedésmódot tudattalanul utánoznak vagy reprodukálnak. Mint valami különös ragályos betegségnél, úgy tud az ember egy másikból spontán módon és önkéntelenül hasonló érzelmi reakciókat kiváltani. A továbbiakban annak fogunk utánajárni, hogyan működnek az ilyen „érzelmi fertőzések” (a német szaknyelvben erre az angol emotional contagion kifejezést használják). A főszerep itt is a tükörneuronoké lesz.
A rezonancia- és tükrözési jelenségek a mindennapok során teljesen normális testi mozdulatok esetén is felléphetnek. Így például az emberek tudattalanul hajlamosak spontán módon utánozni a velük szemben ülő beszélgetőpartnerük testtartását és mozdulatait. Ülő beszélgetőpartnerek – különösen azok, akik jóban vannak egymással – gyakran önkéntelenül ugyanazt a testtartást veszik fel, amelyet közvetlenül előtte a másik felvett. Leggyakrabban azt figyelhetjük meg, hogy a beszélgetőtársak egyike akkor teszi keresztbe a lábát, ha a másik néhány pillanattal korábban szintén keresztbe tette. Ha az egyikük előrehajol, elgondolkodva könnyedén a kezére támasztja a fejét, kisvártatva a másik is pontosan ugyanígy tesz. Ha egyikük egy adott pontot néz a plafonon, akkor rendszerint a másik is önkéntelenül követni fogja a tekintetét.
Ami azonban aligha tűnik fel a hétköznapi helyzetekben: a figyelmünk nagy részét erőteljesen lekötő emberek tekintete megdöbbentő, minden tudatos gondolkodás nélkül beinduló spontán reakciókat vált ki. Ennek az az eredménye, hogy az egymással kapcsolatban lévő embereknél folyamatos, egymással nagymértékben párhuzamos figyelem alakul ki – ezt a jelenséget a német neurobiológiai szaknyelvben a joint attention angol szakkifejezéssel szokták illetni, amely közös figyelmet jelent. Ebben is a tükörneuronok a ludasak. Hogy miként és miért, arról később esik majd szó.
Az automatikusan lefutó tükrözési és utánzási reakciók alkalmanként terhesek lehetnek, például amikor önkéntelenül is muszáj ásítanunk, csak mert láttuk, amint valaki gátlástalanul ásít. A tudósok nem tekintik méltóságon alulinak, hogy ilyen látszólag banális jelenségeket is bevonjanak a kutatásaik körébe. James Anderson felismerte, hogy ez a ragályos ásítási kényszer még a csimpánzoknál is működik. Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy a tükrözési jelenségeket minden gondolkodás nélkül a hasznunkra is fordítjuk. Az elején már említettem: a gyereket etető felnőtt szemkontaktust tart fenn a gyerekkel, s miközben a kanalat a gyerek szájához közelíti, maga is kinyitja a száját. Azzal az intuitív módon helyes tudással teszi mindezt, hogy ekképpen megnöveli annak valószínűségét, hogy a gyerek is ki fogja majd nyitni a száját.

Intuitív megérzések és jóslatok

A másokon érzékelt arcjátéknak, tekintetnek, gesztusoknak és viselkedésmódnak van egy további hatása is, amely legalább annyira nagy jelentőségű, mint az érzelmi együttrezgés: létrehozzák bennünk annak a tudását, hogy a továbbiakban mi várható. Ha intuitív módon nem lennénk bizonyosak abban, hogy egy-egy helyzetből minek kell következnie, aligha lehetne elképzelni az emberek együttélését. A hétköznapokban arra vagyunk utalva, hogy a megfigyelt viselkedés azonnal rendelkezésre álló, intuitív tudást nyújtson az események további menetéről. Mindenekelőtt különösen veszélyes helyzetekben lehet a túlélés záloga, hogy intuitív módon megérezzük, mire számítsunk.
Szerencsére azonban az élet nem mindig veszélyes. A kellemes helyzetekben is jó, ha intuitíve tudjuk, mi az, ami az események további menetét illetően előre látható. Vegyünk egy szokványos helyzetet, amelyet legtöbben ismerünk, legalábbis a romantikus filmekből: a két szerelmes először közeledik egymáshoz, és meghitten állnak egymással szemben. Ekkor a férfi pillantása – többnyire ez is spontán módon történik – a nő szájára esik (vagy a nőé a férfiéra): bár egyetlen szót sem kell mondaniuk, ez a pillantás mindkettőjük számára egyértelműen megjósolja, mi fog következni. Minden emberek közötti helyzetben meghatározó szerepet játszik, hogy intuíciónkkal fel tudjuk-e ismerni, milyen vágyakról és szándékokról beszél egy másik ember tekintete. Mindenesetre ez a csókjelenetben annak, akit meg fognak csókolni, vagy örömet jelent, vagy a végső lehetőséget arra, hogy az utolsó másodpercben elhárítsa a pillantással jelzett manővert.
Ha nem lenne meg az a képességünk, hogy az emberek megfigyeléséből mindenféle gondolkodás nélkül intuitív bizonyosságot szerezzünk a szándékaikról és az események további menetéről, akkor egy vakond látási képességeivel kellene eligazodnunk az emberek közötti viszonyokban. Ha nem éreznénk intuitíve, mi lesz a többiek következő mozdulata, akkor még egy gyalogosokkal teli sétálóutcán sem tudnánk végigmenni anélkül, hogy szüntelenül másokba ne ütköznénk. Nem tudnánk lesiklani egy zsúfolt sípályán úgy, hogy végül ne a kórházban kötnénk ki. Az agyunk tökélyre fejlesztette ezt a gyors felismerő rendszert: elképesztően kevés jelzésre van szükségünk ahhoz, hogy mások mozgásából intuitíven helyes következtetéseket vonjunk le. A kutatásokból tudjuk, hogy teljes sötétségben elegendő néhány pontot látnunk a vállon, a könyökön, a csuklón, a csípőn, a térden és a bokán, hogy felismerjük, férfiról vagy nőről van-e szó. Sőt mi több: ilyen jelzőfények mellett a legtöbben felismerik a párjukat vagy más, hozzájuk közeli embereket. Mindenekelőtt azonban ez a kevés jelzés messzemenően elég ahhoz, hogy meg tudjuk mondani, mit csinál vagy mit akar csinálni – mozgás esetén – a megfigyelt ember. Tükörneuronok nélkül ez is lehetetlen volna.

Intuitív megértés. A „tudatelmélet” kialakításának képessége

A másik emberről alkotott benyomások lehetővé teszik, hogy jóval többre is képesek legyünk annál, mintsem hogy csupán azt mondjuk meg előre, mi lesz a következő mozdulat. Hogyan érzik meg a szülők, hogy valami nincs rendjén, amikor a gyerek füllent, vagy valamilyen más gond gyötri? Miért lehetséges, hogy a hasonlóan kimondatlan zavarokat észrevesszük a párkapcsolatunkban? Általánosságban: hogyan lehetséges, hogy intuitíve megérezzük másokon, mi a helyzet? Szavak nélkül, sőt olykor az elhangzottakkal ellentétben is nagyon jól felismerjük, mi a másik valódi szándéka vagy vágya. Mint ezekből a példákból is látszik, az emberek egy közös emberi jelentéstérben élnek, aminek révén intuitíve megérthetjük mások érzéseit, cselekvéseit és szándékait. Az utóbbi években kristályosodott ki az az új felismerés, hogy a tükörneuronok hálózata biztosítja azt az idegrendszeri hardvert, amely ezt a jelentésmezőt lehetővé teszi. Ez a rendszer rendkívül felhasználóbarát. Spontán módon működik, és mindenekelőtt független attól, hogy működtetjük-e az elemző értelmünket. Az elemző értelem egyébként kimondottan hátrányos is lehet, amikor intuitíven akarjuk felismerni, mi a helyes. Az intuíció is, az értelem is félrevezethet bennünket, ha csak az egyiket használjuk a másik nélkül. Ugyanakkor nincs az a racionális elemzés, amely képessé tenne bennünket arra, hogy egy másik embert empatikusan, vagyis együtt érző perspektívából megértsünk. A szakemberek tudatelméletnek (szaknyelven theory of mind [ToM]) nevezik azt a képességünket, hogy intuitíven el tudjuk képzelni más emberek érzelmeit és szándékait, és képesek vagyunk bizalmat építő bizonyosságot szerezni róluk.
Hogy milyen fontos szerepet játszik az intuitív módon elérhető, közös jelentéstér, amelyben kölcsönösen felismerjük egymást mint embert, az legkésőbb ott mutatkozik meg, ahol nincs vagy már nincs meg ez a kölcsönösség. Ha az ember nem tudja azt érezni, hogy ugyanabban a jelentésmezőben él, amelyben a többiek otthon érzik magukat, akkor ebből problémák adódhatnak. Megfordítva: az is megtörténhet, hogy a közösség kizárja az egyént megértésének világából, és elzárja előle a közös jelentés- és rezonanciatér hozzáférését. A társadalmi megsemmisítés, amelyet bizonyos természeti népek vuduként gyakorolnak, napjainkban a kiközösítésben folytatódik. Ilyenkor elfordítják a tekintetüket az illetőről, vagy pedig a tekintetükkel fejezik ki az elhatárolódást tőle. Nem viszonozzák a köszönését, a gesztusait jéghidegen, minden reakció nélkül elutasítják. Ilyenkor nincs tükrözés. Abból, hogy az ily módon kiközösített emberek legtöbbször megbetegednek, jól látszik, hogy a közös jelentésmező nemcsak pszichés életfeltételünk, hanem a testünk is észleli: úgy is mondhatnánk, hogy kiütközik az ember biológiai működésén és az orvosi értelemben vett egészségén.
A rezonancia azt jelenti, hogy megrezegtetünk vagy megszólaltatunk valamit. Az emberek érzelmi megértésre és beleérzésre való képessége azon alapul, hogy a társadalmilag összekötő elképzeléseket nemcsak egymás között tudjuk kicserélni, hanem az egyes észlelők agyában is aktiválhatóak és érezhetőek. Ennek alapján olyan rendszernek kell működnie, amely hathatósan közreműködik a belső elképzelések és érzések kicserélésében, ezenkívül azt is eléri, hogy az észlelőben a kicserélt elképzelések rezonanciát váltsanak ki, vagyis megszólaltassa benne őket. Ez hozza létre azt a közös, emberek közötti jelentésteret, amelyről korábban már esett szó. Mint kiderült, a tükörneuronok hálózata az az idegélettani szerkezet, amely lehetővé teszi ezeket a csere- és rezonanciafolyamatokat. A könyv azzal foglalkozik, hogyan látják el ezt a feladatukat a tükörneuronok.

vissza az elejére

Második fejezet (részlet): A neurobiológiai felfedezés. Hogyan működnek a tükörneuronok?

A tükörneuronok felfedezésének története azokkal az agyi idegsejtekkel kezdődött, amelyek segítségével az élőlények a cselekvéseiket vezérlik. Ezek az agykéreg egy speciális részén, az izommozgásokat irányító idegsejtek közvetlen közelében találhatóak. A 18. és a 46. oldalakon lévő ábrák egyfajta neurobiológiai térképet nyújtanak ehhez. A cselekvéseket vezérlő neuronok intelligensek: olyan programjaik vannak, amelyek segítségével célirányos akciókat lehet kivitelezni. Ismerik az egész cselekvés tervét, és megőrzik az egyes cselekvések lefutásáról és a velük elérendő célról, tehát a cselekvés előrelátható kimeneteléről szóló információkat. Egészen másképp működnek az ezek közvetlen közelében található, az izommozgásokat irányító idegsejtek: ezek az idegsejtek – a mozgató idegsejtek – közvetlenül irányítják az izomzatot, viszont az intelligencia nem az erősségük. Pusztán azt teszik, amire a cselekvést vezérlő neuronok programjai utasítják őket.

A cselekvésprogramokat tartalmazó idegsejtek – Asterix és Obelix az agykéregben

A cselekvések kivitelezésében az agy úgy működik, mint Asterix és Obelix: a tervet a cselekvésvezérlő idegsejtek, vagyis a premotoros agykéreg intelligens Asterix-neuronjai készítik el. A konkrét kivitelezést a mozgatóidegsejtek, azaz az Obelix-neuronok végzik a szomszédos motoros (mozgató) agykéregben, ezek adják az izmoknak a parancsokat. A cselekvések lefutását vizsgáló kísérletek azt mutatják, hogy a cselekvésvezérlő idegsejtek az előtt elkezdenek tüzelni, vagyis bioelektromos jelzéseket adni, hogy a motoros (mozgató) neuronok akcióba lépnének. Az Asterix-féle terv és az Obelix által végrehajtott cselekvés között 100-200 milliszekundum telik el, vagyis a másodperc egy-két tizednyi része.
Egyébként Asterix nem minden ötletet kiviteleztetett Obelixszel, ami megfordult a fejében. Ugyanígy vannak ezzel a cselekvésvezérlő idegsejtek is. Habár a mozgatóidegsejtek egyedül nem tudnak célirányos cselekvéseket véghezvinni, ha nem kapnak utasításokat a cselekvéseket vezérlő idegsejtektől, ugyanakkor ha a cselekvéseket vezérlő idegsejtek aktiválódnak, az mégsem mindig jár feltétlen azzal, hogy a mozgató idegsejtek is ténylegesen akcióba lépnek. Lehet, hogy megmaradnak a puszta elképzelésnél vagy a cselekvés átgondolásánál. Amit a cselekvéseket vezérlő neuronok kódolnak, az maradhat csak a cselekvés gondolata is. Ugyanígy érvényes egyébként, hogy a gyakran elképzelt cselekvések nagyobb eséllyel valósulnak meg, mint azok, amelyeknek még az ötlete sem merült fel korábban soha. Ezt kísérletileg is be lehet bizonyítani. Hogy mit jelent mindez a szabad akarat kérdésére nézve, azzal később (a 11. fejezetben) foglalkozunk.

A tükörneuronok felfedezése

Giacomo Rizzolatti a Pármai Egyetem Élettani Intézetének vezetője. Nemcsak a személye rendelkezik egy olasz Albert Einstein szimpatikus kisugárzásával, de einsteini horderejűek az általa felfedezett jelenségek is. A nemrég nála tett látogatásom mély benyomást tett rám. Kristálytiszta logikájú, gyors asszociációs készséggel rendelkező embert ismertem meg. Rizzolatti azt is átlátta, hogy kutatási eredményeinek jelentősége messze túlmutat a saját tudományterületén. ő és a munkatársai már hosszú idő óta vizsgálják, hogyan vezérli az agy a célirányos cselekvések megtervezését és kivitelezését. Nem csoda hát, ha az Asterix típusú intelligens cselekvésvezérlő neuronok már húsz éve a kutatásai középpontjában állnak. A vizsgálatokat a nyolcvanas években majmokon kezdte. Mivel ezek agya hasonlít a miénkre, Rizzolatti később, a kilencvenes években kiterjesztette a kutatásait az emberre is. Mindkét fajnál ugyanazokra az eredményekre jutott. 1996-ban a majmoknál a következő megfigyeléseket tette: fájdalommentes körülmények között – vagyis altatásban – számos cselekvésvezérlő idegsejtet kötött össze hihetetlenül érzékeny mérőműszerekkel, így anélkül, hogy az idegsejteket megzavarták volna, ébredés után pontosan meg lehetett állapítani, mikor tüzelnek, küldenek jelzéseket ezek a neuronok. Ezzel a módszerrel Rizzolattiéknak sikerült az egyes cselekvésvezérlő idegsejteket azonosítani és egészen konkrét cselekvésekhez társítani. Egy-egy ilyen idegsejt csupán akkor – és csakis akkor – tüzel, amikor az állat egy bizonyos cselekvést végez.
A bedrótozott idegsejtek sztárja egy Asterix típusú neuron lett, amely mindig akkor – és csakis akkor – tüzelt, amikor az állat egy tálcán heverő mogyoróért nyúlt. Az adott sejtnek csak és kizárólag erre volt terve, másra egyáltalán nem. Ha az állat csupán rápillantott a mogyoróra, vagy ha csak úgy valami után, tehát nem a mogyoróért nyúlt, akkor a sejt teljesen tétlen maradt. A kísérlet egy fondorlatos változata egyértelműen megmutatta, hogy az idegsejt valóban a cselekvési tervet kódolta, és, mondjuk, nem a mogyoróra nézést: miután világosságnál megmutatták neki a mogyorót, az adott idegsejt akkor is tüzelt, amikor a majomnak vaksötétben kellett az asztalkán fekvő mogyoróért nyúlnia. Ezzel tehát Rizzolatti egy olyan cselekvésvezérlő idegsejtet azonosított ennél az állatnál, amely a „sík felületen heverő mogyoróért nyúlás” cselekvési tervét tartalmazta. Minden egyes alkalommal, amikor az állat ezt a cselekvést hajtotta végre, ennek az idegsejtnek a bioelektromos jelzéseivel kezdődött az akció. És ez még nem minden. A kutatók emellett megfigyeltek valami megdöbbentőt: ez a sejt akkor is tüzelt, amikor a majom azt nézte, hogyan nyúl valaki más a tálcán lévő mogyoróért. Kell egy kis idő, hogy felfogjuk, mit jelent mindez. Idegélettani szenzációt.
Az volt benne a szenzációs, hogy létezik olyasmi, hogy neurobiológiai együttrezgés (rezonancia): a valaki más által kivitelezett cselekvés megfigyelése a megfigyelőben – ebben az esetben a majomban – egy saját neurobiológiai programot aktivált, mégpedig csak és kizárólag azt a programot, amely nála is a gyakorlatba tudná ültetni az adott cselekvést. Tükörneuronoknak nevezték el azokat az idegsejteket, amelyek a saját testünkben kivitelezni tudnak egy meghatározott cselekvésprogramot, és amelyek akkor is aktiválódnak, amikor az ember megfigyeli vagy valami más módon átéli, hogy egy másik egyén ezt a cselekvést végrehajtja.
A tükörneuronok azonban nemcsak azáltal kezdenek rezonálni, hogy megfigyeljük egy másik ember cselekvését. Egy bizonyos cselekvés zaja ugyanezt a hatást tudja kiváltani: ha úgy épül fel a mogyorós kísérletet, hogy a mogyorót egy papírba csomagolják, amely jellegzetesen zörög, amikor kibontják, akkor ez is elég ahhoz, hogy a majom agyában aktiválódjanak a megfelelő cselekvésvezérlő idegsejtek. Az embereknek elegendő meghallaniuk, hogy valaki egy cselekvésről beszél, és máris aktiválódnak a tükörneuronjaik. Tömören: nemcsak mások cselekvésének megfigyelése, hanem ennek mindenfajta észlelése tüzelésre bírhatja a megfigyelő agyának tükörneuronjait.
Embereknél is kimutathatóak a tükörjelenségek. Ebben olyan módszerek segítenek, melyekkel a vizsgálati személyek testébe hatolás nélkül lehet felvételeket készíteni az agyról. Az ún. képalkotó eljárások lehetővé teszik, hogy egy bizonyos időpontban vagy egy bizonyos helyzetben képet kapjunk az aktív idegsejthálózatokról. Erre a célra jelenleg a mágnesesrezonancia-vizsgálatokat (fluorine 19 nuclear magnetic resonance, vagyis f-NMR, magyarul csak MR) alkalmazzák a leggyakrabban. A vizsgálati személyt egy nagy csőbe fektetik. Mivel oda beszerelhetnek egy kis képernyőt, valamint apróbb kézi vezérlőelemeket is (pl. egy kis botkormányt), és a vizsgálati személyek mikrofon és fülhallgató révén tarthatják a kapcsolatot a külvilággal, nagyon sokféle kísérlet lefolytatására nyílik így alkalom. Az MR-vizsgálat többszínű képet hoz létre azokról az agyterületekről, amelyeknek ilyenkor akcióba kell lépniük. A funkcionális MR-hez hasonló módszerekkel ki lehet mutatni a tükörjelenségeket is. A mások cselekvését megfigyelő emberek agyában a saját cselekvésvezérlő idegsejtjeik is aktiválódnak, mégpedig pontosan azokban a sejthálózatokban lép föl a rezonancia, amelyeknek akkor is tüzelniük kellene, ha a megfigyelők maguk hajtanák végre az adott cselekvést.
Emberek esetében más megfigyeléseket is tehetünk, amelyek egy majommal nem lennének lehetségesek, mivel az nem érti az utasításainkat. A cselekvésvezérlő idegsejtek nemcsak akkor kezdenek el működni, ha valaki másnál figyeljük meg a megfelelő cselekvést, hanem akkor is tüzelnek, ha azt mondjuk a vizsgálati személynek, hogy képzelje el az adott cselekvést. Persze a legerősebben akkor tüzelnek, ha arra kérjük a személyt, hogy a megfigyelt cselekvést egyidejűleg utánozza is. A premotoros rendszerek cselekvésvezérlő tükörneuronjai az embereknél olyan agyterületen fekszenek, ahol a beszédet előállító idegsejthálózatok is találhatóak. Vajon a beszéd valójában nem áll másból, mint a cselekvési programok alkotta elképzelésekből?

A tükörneuronok mint mások cselekvésének szimulátorai

A másoknál megfigyelt cselekvések óhatatlanul kiváltják a megfigyelő tükörneuronjainak működését, és a saját mozgásos sémáját aktiválják, mégpedig ugyanazt, amely akkor lenne aktív, ha az adott cselekvést ő maga végezné. A tükrözés folyamata egyidejűleg, önkéntelenül és minden gondolkodás nélkül zajlik. Az észlelt jelenségekről belső idegrendszeri másolat készül, mintha a megfigyelő saját maga végezné a cselekvést. Hogy valóban megteszi-e, arról saját belátása szerint dönthet. Attól azonban egyáltalán nem tudja magát megvédeni, hogy a rezonanciába lépett tükörneuronjai ne emeljék be a képzeletébe a bennük tárolt cselekvési programot. Amit megfigyel, az valós időben a saját neurobiológiai berendezésében is lejátszódik. A megfigyelés tehát egyfajta belső szimulációt vált ki az emberből. Úgy működik ez, mint a repülőgép-szimulátor: minden olyan, mint repülés közben, még a zuhanórepüléskor érzett szédülés is megjelenik, csak az a különbség, hogy ez nem igazi repülés.
A repülőgép-szimulátor hasonlata segít tisztázni még valamit. A tükörneuron-rendszer működése a következő példával szemléltethető: egy igazi pilóta köröz kis magasságban egy légcsavaros géppel. Minden egyes levegőben végzett manőverét valós időben megjeleníti egy földi repülőgép-szimulátor, amelyben egy „megfigyelő” foglal helyet. A „megfigyelése” abból áll, hogy szimulátorprogramként éli át a pilóta repülését. A repülőgép-szimulátorban ülő „megfigyelőhöz” hasonlóan egy másik ember cselekvésénél jelen lévő teljesen egyszerű megfigyelő is ugyanazt éli át: azzal, hogy amit megfigyel, azt tudattalanul szimulációs programként tapasztalja, megérti, mit tesz a másik, mégpedig spontán módon és gondolkodás nélkül. Mivel ez a megértés a cselekvő ember belső perspektíváját tartalmazza, teljesen más dimenziót jelent, mint amit a megfigyelt cselekvés intellektuális vagy matematikai elemzése nyújtana. Amit a tükörneuronok lefuttatnak a megfigyelőben, az a másik ember cselekvésének tükörképe. Egy másik ember észlelése természetesen nemcsak a belső szimulációra korlátozódik, de ez a fontos aspektus is megjelenik benne.

A tükörneuronok és az intuíció

Hogy az emberek hétköznapjai legalább többé-kevésbé súrlódásmentesen teljenek, egy sereg feltételnek kell adottnak lennie, mégpedig szüntelenül, a nap minden egyes pillanatában. A legtöbb ilyen feltételt tökéletesen magától értetődőnek vesszük, és mindenestül rájuk hagyatkozunk. Pedig egyáltalán nem magától értetődő, hogy ezek a feltételek teljesülnek. Gondolkodás nélküli bizonyosságokról van szó, amelyeket a szakemberek implicit (kimondatlan vagy burkolt) feltételezéseknek neveznek. Ez a bizonyosság, amely nélkül kényelmetlen lenne az életünk, abban áll, hogy félig-meddig előre látjuk az éppen a környezetünkben lévő emberek viselkedését, vagyis a viselkedésük egy előre elvárt tartományba esik. Ez nemcsak olyan hétköznapi jelenségekre vonatkozik, mint mások mozgása egy zsúfolt sétálóutcán vagy sípályán, hanem mindenekelőtt a mások viselkedésére vonatkozó elvárásokkal kapcsolatos elképzeléseinkre. Ha nincs különösebb okunk rá, akkor egy fogadáson vagy egy bulin nem kezdünk el azon gondolkodni, hogy mennyire biztos a helyzet. Mégis orientálódunk, anélkül hogy tudatosodna bennünk, mégpedig oly módon, hogy implicit tudásunk alakul ki az alapján, hogy a jelenlévőktől barátságos dolgokra számíthatunk-e. De mégsem mindig van így.
Mindenki volt már olyan helyzetben, amelyben valaki pillanatnyilag semmi rosszat nem tett, de mégis az a kellemetlen érzésünk támad a jelenlétében, hogy valami veszélyes dolog történhet. Csak akkor tudatosul bennünk, hogy mennyire függünk az implicit bizonyosságoktól, amikor hirtelen odalesz a biztonságérzésünk. A tükörjelenségek előre láthatóvá teszik a – jó vagy rossz – eseményeket. Olyan érzést váltanak ki belőlünk, amelyet intuíciónak nevezünk, és amellyel megsejtjük, mi jöhet ezután. Amit az intuíciónk sejt, azt már nem a véletlen irányítja. Az implicit bizonyosság különös, enyhébb változataként működik – egyfajta sejtés vagy hetedik érzék.
Két kérdés adódik ebből. Először is: mely jelzések azok, amelyek a megfigyelőben nem akármilyen, hanem konkrét implicit bizonyosságokat vagy intuíciókat váltanak ki? Hogyan működik az értelmezőrendszer, amely felfogja és értelmezi a jelzéseket? Másodszor pedig: hogyan magyarázható az, hogy az implicit bizonyosság, mint az intuíció is, nemcsak arra korlátozódik, ami az adott pillanatban éppen zajlik, hanem gyakorta meglehetősen nagy találati aránnyal még jósolni is tudunk belőle? Rövid időre még félretesszük az első kérdést, és először csak a másodikkal foglalkozunk.
Maria Alessandra Umiltà, Giacomo Rizzolatti fiatal munkatársnője kitalált egy meglehetősen trükkös és rafinált kísérletet, amelynek segítségével fényt derített arra a neurobiológiai mechanizmusra, mely képessé tesz bennünket arra, hogy egy aktuális helyzetből kiindulva spontán és intuitív módon előre lássuk az események várható lefolyását. Azokkal a majmokkal folytatta a munkát, amelyeknél a korábbi kísérletek során felfedezték a cselekvést vezérlő idegsejteket. Azokkal a cselekvésvezérlő idegsejtekkel foglalkozott, amelyek egy-egy konkrét cselekvés programját tárolták. Mint már korábban részleteztem, az egyik állatnál találtak egy olyan cselekvésvezérlő idegsejtet, amely mindig akkor – és csakis akkor – küldött jelzéseket, amikor az állat a tálcán lévő mogyoróért nyúlt. Onnan lehetett tudni, hogy a tükörneuron működésbe lépett, hogy akkor is spontán módon aktiválódott ez az idegsejt, amikor a majom csupán nézte, hogy a laborban valaki a mogyoróért nyúl. Umiltà megismételte ezt a kísérletet, de átalakított egy fontos feltételt a majom számára: először ugyan hagyták, hogy egészen rövid pillantást vessen a mogyoróra, de aztán egy paravánnal eltakarták előle. Amikor valaki oldalról odalépett, és a mogyoróért nyúlt, a majom csak annyit látott, hogy az illető karja rögtön azután, hogy feltűnik az ő látómezejében, eltűnik a paraván mögött. A majom tehát nem látta magát a mozdulatot, de a cselekvés elejének rövid érzékelése elegendő volt a cselekvésvezérlő idegsejt számára, hogy tudja, mi következik: kisült az a tükörneuron, amely a „mogyoróért nyúlás” teljes cselekvéssorozatát tárolta, azaz aktiválódott, holott csupán a cselekvéssor egyetlen részéről voltak információi. Ez a kísérlet sok mindent megmagyaráz abból, amit korábban nem sikerült – mindenekelőtt az intuícióval kapcsolatban.
Elég egy rövid benyomás, olykor egy pillanatfelvétel is, hogy intuitív módon megsejtsük, hogy éppen mi történik, és mire kell felkészülnünk. Ennek az az oka, hogy a cselekvési sorrend részelemei is elegendőek ahhoz, hogy a megfigyelőben tüzelni kezdjenek a megfelelő tükörneuronok, amelyek ugyancsak „ismerik” a teljes cselekvéssort. Amit Umiltà az ügyes majmainál talált, az az embereknél szintén megvan, s ez ráadásul nemcsak a mozgásos cselekvéssorokra, hanem – mint hamarosan látni fogjuk – az érzékelés és az érzések folyamataira is igaz. A tükörneuronok az agyban, akárcsak a megfigyelő pszichéjében, akkor is spontán módon és minden szándékosságot nélkülözve felvillantják az egész cselekvéssorozatot, ha annak csupán egy részét észleltük. Már a szekvenciák rövidebb részeinek észlelése elegendő lehet, hogy a cselekvéssor teljes lefutása előtt intuitíve tudjuk, mi lesz a kimenetele a megfigyelt cselekvésnek. Azzal, hogy a tükörneuronok rezonálni kezdenek, és ráhangolódnak a megfigyelt cselekvésekre, többet is tesznek annál, mint pusztán spontán módon érthetővé teszik számunkra a megfigyelt cselekvéseket. A tükörneuronok egy jelenet megfigyelt részeit ki tudják egészíteni egy nagy valószínűséggel bekövetkező teljes sorrá. A cselekvésvezérlő idegsejtek által tárolt programok nem légből kapott, hanem tipikus sorozatok, amelyek az észlelő egyén összes korábbi tapasztalatán alapulnak. Mivel az ilyen cselekvéssorok túlnyomórészt megfelelnek a társadalmi közösséget alkotó összes tag tapasztalatainak, ezért a cselekvésvezérlő neuronok egy közös interszubjektív cselekvési és jelentésmezőt hoznak létre (lásd a 7. fejezetet).
Az intuitív megsejtés minden tudatosulás nélkül is kialakulhat az emberben. Előfordul, hogy kényelmetlen érzésünk támad, de fogalmunk sincs, miért. Ennek többek között az az oka, hogy létezhetnek az érzékelési küszöb alatti, tehát nem tudatosan regisztrált észlelések, amelyek működésbe hozzák a tükörneuronokat. Az embereknek az a képességük, hogy megérezzék, mit tesznek mások, eltérő mértékben fejlett.
Hogy milyen fontos lehet megérteni mások mozdulatait, az talán a csapatjátékoknál látszik leginkább. A futballban mindig adódnak olyan csapatok, amelyekben alig vannak nagy nevek, mégis képesek legyőzni egy sztárcsapatot. Az a titkuk, hogy minden játékos sokat mozog (a futballszakértők ezt „helyezkedésnek” nevezik), és passzoláskor intuitív módon tudják, merre fog futni a kiszemelt csapattársuk. Az olyan zseniális edzők, mint Volker Finke az elsők között ismerték ezt fel – intuitív módon – a kilencvenes évek elején. Ahol hiányzik a kölcsönös megértése annak, hogy milyen mozgások várhatóak, ott a sztárok sem segítenek.
Amit a rejtélyes telepátiás képességek számlájára írnak, az ugyancsak megmagyarázhatóvá vált. A szoros érzelmi kötelékben élő emberek ismerik a hozzájuk közel állók „útvonalait”. Az agyunk így gondoskodik arról is, hogy akkor is intuitív sejtéseink támadjanak afelől, hogy mit tehet a másik, amikor messze van tőlünk. És vajon miért ne történhetne meg, hogy az elképzeléseinkben lefutó ilyen cselekvéssorok időnként „telibe találnak”, vagyis tükrözve pontosan azt futtatjuk le bennünk, amit a távol lévő másik tesz vagy érez.
[...]

vissza az elejére