Keresés
Kapcsolat, regisztráció

 Ikertörténetek

-részletek a könyvből

 

Angster Mária

 Angster Mária

Előszó
A Mackó
Részletek a Kapcsolati zavarok című fejezetből
Elveszett ikrek a pszichiátriai megbetegedések hátterében

 

 

 

Bevezetés

 

Annak, akinek ikertestvére van, az iker a legelső és legszorosabb kapcsolata. Akkor is így van ez, ha csak kevés időt tudtak együtt tölteni, mert az iker korán, még a születésük előtt meghalt. Ha az ember elveszíti azt a másikat, akinél közelebb senki sem kerülhet hozzá, az az egész életét meghatározhatja. Akár van tudott tudása a történtekről, akár nincs.

Az intrauterin, azaz a méhen belüli életről szóló híradások egy része az ultrahangos megfigyelésekből származik, a másik része pedig a terápiás tapasztalatokból. A pre- és perinatális pszichológia úttörőinek saját történetét olvasva úgy tűnik, hogy a születés előtti ikervesztés traumájában majdnem mindegyikük érintett. Majdnem mindegyiküknek volt méhen belül egy ikertestvére, aki a fogantatástól a születésig terjedő időszak valamelyik pontján elhalt. Mivel a várandósság korai szakában történő ikervesztés minden észrevehető jel nélkül megtörténhet, sokan egyáltalán nem is tudtak arról, hogy ez a trauma alakította az életüket. A későbbi ikervesztésnek már lehetett fizikai jele is, de ezt meg sokszor azért hallgatták el az orvosok és a bábák, mert úgy tudták, hogy amiről nincs racionális tudásunk, az fájdalmat sem okoz. A születés előtti élet emlékei a többnyire módosult tudatállapotokban végzett pszichoterápiáikban kerültek a felszínre. Így vált világossá a számukra, hogyan ismétlődött meg rendre a későbbi életükben különböző tünetek, panaszok, visszatérő viselkedésbeli minták formájában mindaz, amit a születésük előtt éltek át. Az előző terápiás próbálkozásaik többnyire eredménytelenek maradtak, a megoldást a méhen belül átélt traumák feldolgozása hozta meg.

Ami nekik segített, azt másoknál is alkalmazták. Így gyűltek a tapasztalatok. Azokat a fogalmakat, amelyeket ők használnak – mint például a testi emlékezet, a transzperszonális tudatosság –, a tudomány egyelőre még nem vizsgálta. Viszont egyre több a világ minden tájáról származó terápiás tapasztalat arról, hogy ha sikerül hozzáférnünk a méhen belül átéltek emlékeihez és feldolgoznunk ezeket, akkor az tartósan pozitív hatással lesz az életünk további alakulására. A feltáró céllal végzett terápiák egyre több ilyen gyógyulásról számolnak be. Ilyen gyógyulásokról szóló visszajelzésekből gyűlik egyre több az én számítógépemben is.

A nálam összegyűlt történetek a családállítás tapasztalataiból származnak. Az elveszett ikrek témájával 2005 májusában, Kölnben találkoztam családállítóként, az 5. Nemzetközi Rendszerállító Kongresszuson, ahol Alfred R. Austermann és Bettina Austermann tartott egy workshopot a méhen belül elveszett ikrek témájában (6). Persze nem véletlenül vonzott a téma, és én sem véletlenül vonzom azokat, akik valószínűleg személyes történetükben ugyanúgy érintettek, mint én.

A születés előtti élet pszichológiája ugyanúgy, mint a családállítás, a „szokatlan tartományába” nyúl át. A születés előtti élet élményeinek feldolgozásával életünk idővonalát hosszabbítjuk meg visszafelé haladva időben, túl a születésünk időpontján, amelyről nem is olyan régen azt gondoltuk még, hogy ott kezdődik az ember története. Azt hittük, azelőtt nem érez, nem regisztrál az ember a világból semmit. Ezzel szemben egyre több terápiás tapasztalat mutatja, hogy mindannak, ami az emberrel a fogantatásától kezdve történt, megvan az emléke, és ez az emlék megfelelő módszerekkel hozzáférhető. A családállításban is ugyanezt látjuk: minden, az élet szempontjából releváns történésnek megvan az emléke, ami az emberrel – és ami a családjának többi tagjával – történt, mégpedig generációkra visszamenőleg. Méghozzá – és ez a családállításra és a születés előtti élményekre egyformán igaz – anélkül vannak ott ezek az emlékek, hogy akár részleges, akár teljes racionális tudásunk lenne róluk. Ezeket az emlékeket teszi a családállítás módszere hozzáférhetővé azokban az esetekben, amikor az állításra vitt téma annak az emléknek köszönhető, ami beleíródott a rejtett családi emlékezetbe, és a fogantatásunkkor kezdődő életünk könyvébe.

Bár azt, hogy hogyan működik, még nem tudjuk, arra nézve azonban, hogy hogyan kell a módszert működtetni, világszerte gyűlnek a tapasztalatok, és máris nagyon sokaknak segített abban, hogy felesleges testi és lelki szenvedések nélkül jobban éljenek.

Ahogy gyűltek azoknak a történetei, akiknél úgy látszott, hogy a méhen belüli ikervesztés traumája és emléke kényszerítő erővel határozta meg az életüket, és az is kezdett kirajzolódni, hogy mindez gyakorlatilag bármilyen panasz, akadás, betegség és szubjektív boldogtalanság hátterében oki tényező lehet, kialakult bennem, hogy ezt el kell mondani, meg kell írni. Tudnia kell róla mindenkinek, aki érintett lehet, hogy hol találja meg a megoldást. És tudnia kell róla a szakmának is, hogy kibővüljön az a tartomány, amivel kapcsolatban a pszichoterapeuták és az orvosok kikérdezik a betegeiket, és amelyet rendezni kell ahhoz, hogy aztán egy teljesebb életet élhessenek. Sokszor van ugyanis, hogy a transzgenerációs szemlélet tágabb látószögéből nézve válik érthetővé az ember története, és az ok-okozati összefüggések generációkon és a születés előtti időbe is átnyúló szövedéke.

Ekkor kezdtem el olvasni a számomra hozzáférhető irodalmat. Az elveszett ikrek témájáról született már néhány könyv; a maga országában mindegyik idézett szerző az elsők között foglalkozik az újdonságnak számító témával. Ezekben a könyvekben a születés előtti élet emlékeit feldolgozó terapeuták számolnak be a tapasztalataikról. Nagy megerősítés volt a számomra, hogy családállítói munkám során hasonló élmények kerültek napvilágra, mint az egyéni terápiákban. Kérdésként merült fel bennem a következő: A családállításról pillanatnyilag még nem tudjuk, hogy pontosan mitől működik úgy, ahogy működik, de a társtudományok már foglalkoznak olyan jelenségek kutatásával, mint az információk terjedése, mérhetősége. Az sem ismert egyelőre, hogyan „emlékezhetünk” a fogantatásunktól kezdve az életünkre. Nincsenek tudományos adatok. Hogy lehet valamiről könyvet írni, ami pillanatnyilag nincs tudományosan megalapozva, és amelynek jelenségeit a tudomány ma még nem tudja megmagyarázni? Másik kérdés, hogy szabad-e ezzel addig várni, amíg meglesznek az adatok, meglesz a magyarázat. Amellett, hogy addig is sok embernek hozhatja meg ez a gyógyulást, a tapasztalatok teszik lehetővé azt is, hogy kutatandó kérdéseket fogalmazzunk meg.

Joan Woodward, a „The Lone Twin” c. könyvében, amely „Az egyedül maradt iker” címmel lenne magyarra fordítható, van egy olyan rész, amit szívesen idemásolok:

„Bár az úgynevezett »anekdotikus bizonyítékokat« sajnos sokszor figyelmen kívül hagyják a teoretikusok, mondván, hogy azok megbízhatatlanok, és nem szignifikánsak, mégis csak két útja van annak, hogy megértsük mindazt, ami az emberrel élete során történik. Az első az, hogy meghallgatjuk azokat, akik hajlandóak és ugyanakkor képesek is szavakba önteni a saját »igazságukat«, úgy, ahogy azt átélték. A második út a bölcs megfigyelőké, akik képesek a tágabb igazságot is látni, ami vizsgálható, és az eredményeket meg lehet ismételni. Ezeknek a megfigyelhető igazságoknak a felfedezéséből képződnek az olyan elméletek, amelyekkel lehet dolgozni, és amelyeket a bizonyítékok felhalmozódásával akár meg is lehet változtatni. (…) Ennek a könyvnek az a célja, hogy az elveszett ikrek életben maradt párjainak igazságát mutassa be, azokat a történeteket, amelyeket ma még nem validáltak és igazoltak kutatások.”

Az Ikertörténeteknek is ez a célja.

Mielőtt találkoztam a családállítással, bő húsz évig dolgoztam gyerekekkel és felnőttekkel pszichoterapeutaként. A pszicho-dinamikai történéseket, amelyek az állításokban is látszanak, a különböző terápiás iskolák rendszerében is meg lehet fogalmazni. A családállítás a maga szélesebbre állított látószögével az egyén mellett egyúttal az egész kibővített családi rendszert is nézi a maga rejtett információs hálójával, és olyan működésmódokat is felfed, amelyekkel a pszichoterápiákban egyelőre ritkán számolunk. Mivel a módszer új, a vele szerzett tapasztalatok még nem válhattak a mindennapi pszichológiai gondolkodás részévé. Ezért célom volt az is, hogy a történetekben szereplő példákban lépésről lépésre mutassam be a családállítás módszerét, logikáját, azt, hogy milyen módon gondolkodik, illetve hagyja magát vezetni az ember, amikor családállítással dolgozik. Ezért azt az utat választottam, hogy a történeteket a családállítás szempontjai szerint és fogalmaival mutatom be, és nem keverem a pszichoterápiás iskolák szakszavaival. A különböző pszichoterápiás módszerekkel dolgozó kollégáimmal folytatott beszélgetésekben láthatjuk, hogy több úton is el lehet jutni ugyanoda: a méhen belüli élményekhez, a feldolgozásukhoz és a gyógyuláshoz.

A családállításokon általános tapasztalat, hogy a többiek állítása is hat az emberre, ha az adott téma a saját életének is a része. Hogy ez így van, azt magam is tanúsíthatom. Kívánom, hogy a könyvben szereplő történeteket olvasva, egyiket-másikat talán mélyebben is átélve sokakkal történjen meg ez a számomra mindmáig csodaszámba menő jelenség: ha az ember kinyílik valaki más számára, azzal részesül mindabból, ami a másiknak megoldást, gyógyulást hoz, így saját magának is segít.

vissza az elejére

Dr. Bagdy Emőke

Előszó, írta Bagdy Emőke

 

Amikor az előszó megírásának szándékával először olvastam el ezt a könyvet, amelyet most kezében tart a tisztelt Olvasó, T.H. Huxley üzenete merült fel bennem: „Gyermekként ülj le egy tény elé, légy kész feladni minden, előre kialakított véleményt, alázatosan kövesd a Természetet, bárhová és bármilyen feneketlen mélységbe is vezessen – vagy nem tanulsz semmit.”

Bizony jócskán van tanulnivalónk. Szellemi korszakváltáshoz érkeztünk. Dogmadöntögető változásokat tapasztalunk. Hagyományos természettudományos eszközökkel aligha tudjuk például bizonyítani e könyv fő módszerének, a családállításnak a működési mechanizmusát, noha érvényességet és üzeneteinek hatalmát rendre tapasztaljuk. Alázattal be kell ismernünk, hogy világlátásunk eddigi keretei szűknek bizonyulnak, hogy megmagyarázhassunk olyan jelenségeket, mint például a terek dinamikája, a tudat terjedelme, az emlékezés mibenléte, és még sorolhatnánk. Egy másik valóságba kell megérkeznünk ahhoz, hogy hitelesítsünk olyan dolgokat, amelyekre a tudomány mindeddig nem volt képes. Ez a könyv újabb magyarázatok keresésére késztet, és becsalogat egy másik valóság élményvilágába. Feltárul és bebizonyosodik az a tény, hogy az életünk szempontjából fontos csoportok tagjai között létezik egy láthatatlan összeköttetés-rendszer, kapcsolathálózat, amely téren és időn átívelő módon működik. Törvényei akkor is érvényesülnek, ha az egyénnek nincs róla tudatos ismerete. Erre a rejtett és titokzatos információs rendszerre kérdez rá a családállítás. A műveletek révén működésbe lép az úgynevezett képviseleti érzékelés: a térben helyét kereső személy testi érzetei, mozdulatai, tekintete, érzelmi állapota megjelenít, leképez egy megidézett érzelmi valóságot. A nagy kvantumfizikus, Bohm által leírt kvantumpotenciál kínál magyarázatot arra, miként lehet egy működésbe hozott térnek megjelenítő hatalma. Az atomi méret alatti szinten a kvantumpotenciál működik, így többé nincs helymeghatározás. A tér minden pontja egyenlővé válik a tér minden más pontjával, ez a „helynélküliség” tulajdonsága. Bohm ezen át magyarázta az összetartozók (ezeket ikerrészecskéknek nevezte) kapcsolatát. Mert a családállításban a tér bizonyos pontjába helyezett személy körül kialakuló tér-erőrendszer kötetlen, értelmezhető, összefüggő hálózatot jelenít meg, amelyben, mint a hologramban, a parányi egységen belül a nagy egész minden összefüggése tükröződik. Holografikus életfilmünk minden egyes darabkája tartalmazza a nagy egész információját, amely helynélküli módon oszlik szét, tehát bárhol bármikor megjelenhet, ahol megidézése a rátekintés révén megeleveníti, érzékelhetővé teszi. A családállítás „fogyasztható” anélkül is, hogy működési mechanizmusa mögé gondolnánk, de akképp is, ahogyan megértést igénylő elménk elénk vetíti egy új korszak szellemi paradigmáját. Be kell látnunk, hogy agyunk egy hologram, amit beburkol egy holografikus világmindenség. Lefordítja a teret és időt felülmúló másik dimenzióból, a létezés egy mélyebb rendezettségéből származó rezgéseket, ekképp tárja elénk valóságunk képét.

Mire kérdezünk rá a különleges módszer segítségével? Angster Mária profi családállító ebben a könyvében az ikervesztésből eredő következmények világába kalauzol bennünket. A téma abba az intrauterin misztériumba vezet vissza, ahonnan mindnyájunk léte ered. Az ikerség maga is titokzatos mindmáig, elsősorban pszichikus rejtelmei és szövődményei miatt. Az ikrek legendás egymásba beleérző, kölcsönös empátiája, az ESP (extraszenzoriális percepciós, azaz telepátiás) képessége, szoros és különös kötődésük rendkívülisége, az egypetéjűek egyformasága miszteriózus hatást tesz ránk. Csupa titok ez a világ, amelynek még mélyebb valósága tárul fel az ikertestvérüket vesztők előtt. Az ikervesztés gyakoriságán ámulva rendkívüli összefüggésekre láthatunk rá, ennek szerteágazó következményeit eleven példákon ismerve meg. A sajátos személyiségformálódás, a testvér sorsába belefonódó, a másikért vezeklő, azt sirató, hiányát fájlaló, és érte szenvedő lélek gyötrelmei jelennek meg előttünk, annak a tévképzetnek a bűvöletében, hogy „ha másvalaki sorsába bevonódom, akkor ezzel segítek, jóváteszek”.

Ebben a könyvben hatalmas tapasztalati tár nyílik meg az Olvasó előtt. A gyermekpszichológiai problémák, a későbbi felnőttkori kapcsolatokat megzavaró ikervesztés, a gyerekvállalás nehézségeibe belejátszó veszteség, a gyermek érzelmi zavarai, a halálvágy, az önpusztítás, a depresszió, a magány, az önvád, a bűntudat, az elhúzódó gyász esetei után a patológia sűrűjébe is betekinthetünk; a fogyatékosság, a testi, lelki, pszichiátriai betegségek összefüggéseibe is beavatódunk. Tragikus képet láthatunk a megkísérelt abortusz túlélőinek esetében is. A mélység azonban nem riasztja a kivezető utat jól ismerő vezetőt.

Az útikalauz szakember üzenete biztatóan optimista. Láthatjuk, hogy a mélyen rögzült hibás kötést képesek vagyunk felidézni, felismerni, tudatosítani, új képet felállítani, és végig tudunk haladni a szakavatott kiséréssel az új képhez vezető úton. A visszavétel, az átélés, a megértés, az elengedés, az élet, mint ajándék elfogadása útszakaszain át saját életünk lábnyomába léphetünk, és együtt örülhetünk azokkal a kliensekkel, akik felismerik és tudatosítják: „ez a te saját sorsod, a saját életed, ez a tiéd, senki nem veheti el tőled!”

Ez a könyv megjósolhatóan nagy visszhangra számíthat. Témájában és módszertanában egyaránt sokakat vonz, hogy a különös világba bepillanthassanak. Egyszersmind ütközőpontja lehet konzervatív dogmakövető hívők és az előretekintő, új világszemlélettel barátkozó, azt tanulmányozó gondolkodók véleményeinek. Öröm arra gondolni, hogy sokat beszélünk majd róla, és ezzel mindnyájunk állásfoglaló énje erősödik, fejlődik.

Termékeny véleménycseréket, izgalmas szellemi utazást, mielőbbi személyes tapasztalással megerősített élményeket kíván minden tisztelt Olvasónak: Bagdy Emőke.

 vissza az elejére

A mackó

 Részlet Az ikerállítás és az ikermunka című fejezetből

„…és veszek egy mackót, ő fog emlékeztetni rád.” – mondatom az iker képviselőjének a másikkal, aki maradhatott, akár gyerek, akár felnőtt az illető.

Érdekes módon az elmúlt tíz évben talán ha négyen-öten tiltakoztak, hogy ők nem gyerekek, hogy mackót vegyenek maguknak. Azok sem voltak sokan, akik nem mackót, hanem valamilyen más plüss- illetve élő állatot választottak az elveszett ikrüket helyettesítő szimbólumként, átmeneti tárgyként.

Átmeneti tárgya majdnem minden gyereknek van: ez az a plüssállat, pelenkadarab, rongy, takaró, ami abban a folyamatban válik a gyerek társává egy időre, amikor elindul az anyjával való teljes egységből való kiválás útján, és elkezdi építeni a maga saját különálló identitását. Az átmeneti tárgy az anyát szimbolizálja illetve helyettesíti, amikor az éppen nincs ott. Ez a tárgy ad a gyereknek biztonságot, segít megbirkózni a feszültségeivel, és többnyire ezt szorongatva alszik el.

A szóban forgó mackó ugyanilyen helyettesítő funkciót tölt be: az elveszett ikret, az élet első kötődését szimbolizálja illetve helyettesíti. Így társ lesz abban a folyamatban, amelyben a megszületett iker feldolgozza a méhen belüli traumát: végighalad a gyász folyamatán, elfogadja a Sors döntését. E folyamat végén az elveszett iker pozitív erőforrássá válik, aki figyelmezteti rá, hogy az élet értékes, jól kell gazdálkodnia vele. A mackóra, mint helyettesítő szimbólumra vetített érzések a folyamat előrehaladtának megfelelően változnak.

„Azóta csecsemőpózban alszom a mackómmal. A párom zokon is veszi, hogy nem őt ölelgetem, hanem egy plüssállatot, de tudja, hogy jobban jár, ha a végén egy normális felesége lesz, aki nem cirkuszol minden alkalommal, ha később jön haza” – írta visszajelzésében egy nő, aki a számára is érthetetlen túlzott féltékenysége miatt jött állításra.

Ő abba az időbe „ment vissza” a mackóval esténként, amit még együtt töltött az ikrével. Másoknál a mackó sokszor segít beindítani a gyász folyamatát, vagy ha már beindult, elsírni az összes könnyet, ami eddig bennrekedt.

„Nem hittem volna, ha nem velem fordul elő. Én az egész állításból alig éltem át valamit. Az eszemmel mindent értettem és láttam, de olyan üresség volt bennem, hogy egészen megijedtem tőle. Aztán, amikor pár nap múlva felhívtalak, és megkérdezted, hogy megvettem-e már a mackómat, nagyon dühös lettem rád, hogy ez nem megoldás arra, hogy nem sikerült az állításom. Aztán még azon dühösen bementem az első plázába, és becsaptam a bevásárlókocsiba egy mackót a többi cucc közé. Ahogy sorakoztam a pénztárban, hirtelen ránéztem a kocsira. Ott volt a mackó, arccal felém, és ahogy ránéztem, belém nyilallt valami. Alig tudtam fizetni. Rohantam ki a parkolóba, hogy a kocsiban jól kizokogjam magam. Még jó, hogy nem látta senki” – írta egy férfi.

Hellingernek és tanítványainak a családállítás kialakulásának első időszakában volt egy széles körben alkalmazott gyakorlata: ha az állításban visszavettek egy korán meghalt családtagot a családi emlékezetbe, akiről eddig nem beszéltek, akkor azt az instrukciót kapta a kliens, hogy egy éven át képzeletben beszéljen hozzá. Mutassa meg neki az élet kisebb és nagyobb dolgait, kommentálja neki a történéseket, mintha ott lenne. Egy idő után már meg-megfeledkeznek a napi gyakorlatról, és akkor lehet tudni, hogy az eddig kirekesztett családtag a rendszer része lett, és a gyászfolyamat is a vége felé közeledik.

Ezt a feladatot sokszor a volt ikrek is megkapják, illetve meglepően sokan vannak, akik nem kapnak rá instrukciót, mégis csinálják. „Rendszeresen beszélek hozzá, persze csak magamban”– írják, hozzátéve, hogy jó, hogy ott van közben a mackó, akit meg lehet szorongatni. Ez a szokás aztán idővel elhalványul, és a mackó kikerül az ágyból a polcra. Arra is jó a mackó, hogy ha szomorúnak, magányosnak, dühösnek, kevésnek érzi magát a volt iker, pedig erre pillanatnyilag nincs is oka, jelezze, hogy ami most felmerült, az egy régi érzés, amit az iker elvesztése óta cipel magával. Sokan beszámolnak róla, hogy egy ilyen kézzelfogható szimbólummal ez a tudatosítás könnyebben megy.

A cél az, hogy a folyamat végén az elveszett iker és első helyettese, a mackó, erőforrássá váljon.

„Ha ránézek a mackóra, olyan, mintha ő lenne a lelkiismeretem. Mintha számon kérné, hogy megtettem-e mindent aznap ahhoz, hogy jobban éljek, mert ugye ezt ígértem az ikremnek az állításon. Szóval, felügyelet alatt vagyok. Komolyra fordítva a szót, azt gondolom, jót tesz nekem, hogy valami – pardon, valaki – figyelmeztet rá, hogy felelős vagyok az életemért.” – írta egy férfi.

Az a néhány gyerek vagy felnőtt, aki nem mackót kért vagy vett ikerpótlónak, jó indokokat sorakoztatott fel. Volt, aki az állításról hazaérve váratlanul kapott ajándékba egy élő kismacskát. Benne az alakult ki, hogy ez a jövevény nem más, mint az ikre helyettesítője. Reméljük, szép hosszú életű lesz a cica, és nem veszik vagy pusztul el még a gyászmunka lezajlása előtt, mert ez esetben megint ott a veszteség traumája. A plüssállat ott marad, ahová letették. Másik előnye, hogy sokkal több mindent lehet rávetíteni, mint egy élő állatra, aki saját jogon is ad jeleket.

Van, aki nem mackót, hanem valamilyen más plüssállatot választ magának. Evelyn Steinemann figyelte meg az egyéni terápiái során, hogy a választott átmeneti tárgy tükrözi, hogy milyen idős korában veszett el az iker. Ő azt látta, hogy ha valakinek egy kígyó vagy delfin, vagy egy egészen kicsi hal a kedvence, az arra utal, hogy korán vesztette el az ikrét. A testi emlékezetük alapján egy olyan lény felé vonzódnak, akinek nemigen vannak még végtagjai. Szerinte azoknál, akik mackót választanak, a nyolcadik hét környékén történt az elválás, amikor is a magzatnak a törzséhez képest még nagyon nagy a feje, nagy a keze és a lába, és a kis pöttyök már jelzik a körmök kialakulásának kezdetét. A szemek olyanok, mint a gombok, de nem pislognak.

Amikor olyan állatot választ a gyerek, amelyiknek karja és lába is van, akkor valószínű, hogy később halt meg az iker. Akkor szoktak babákat választani, ha a testvérnek már megvoltak az ujjacskái, és az arcocska is kialakult már. A 17. héttől a test már keskeny, a karok hosszabbak, és a kezek már működnek. A történetek egyik szereplője fókát választott, a választás megfelelt az anamnézis szerinti korai veszteségnek. Egy kamasz inkább egy kutyát kért, mondván, hogy az a kutya hasonlít az ikrére. Egy másik történet szereplője egy baglyot választott – a történetéből érteni fogjuk a választását.

 vissza az elejére

Részletek a Kapcsolati zavarok című fejezetből

Arról, hogy hogyan befolyásolja a volt ikrek méhen belüli élménye a párkapcsolataikat, az általános részben már olvashattunk. A következő történetek azt mutatják be, milyen az, amikor a lista egyes elemei átveszik az uralmat a párkapcsolat alakulása felett. Érdemes megjegyezni, hogy a családállításra érkezők egyharmada párkapcsolati gondokkal jön.

Féltés

Gyakori panasz, hogy abban a pillanatban, amint kialakul valakinek egy párkapcsolata, azonnal félteni kezdi a párját. „Hol van már?” – nézi az óráját, és szorongva várja, hogy hazaérjen, sokszor azt is elképzeli, hogy miféle baja eshetett. Akkor jó, ha hallótávolságban van, de még jobb, ha állandóan látja is a másikat. Éjjel azt figyeli, hogy rendesen lélegzik-e, és ha nem hall semmit, felrázza. Mindez magának az érintettnek is furcsa, maga sem érti, miért kell ezt így csinálnia, a partner számára pedig érthetetlen az egész, és hamar elviselhetetlenné válik ez az irracionális ragaszkodás.

Steinemann írja: „Sokszor a semmiből nagy elhagyatási félelmek merülnek fel, és a legszebb időkben jön elő a szorongás, hogy a partner meg fog halni”. Magyarázata szerint a boldogság is aktiválhatja a testi emlékezetet: „A méhen belül kezdetben minden »mennyei« vagy »oceanisztikus« volt, majd hirtelen, váratlanul jött a halál”.

Az egyik „féltős” fiatal nő ezt írta visszajelzésként: „Az állításomon kiderült, hogy az ikrem elvesztése áll a párkapcsolati problémáim mögött. Ott a döbbenettől nem tudtam mit kezdeni ezzel az egésszel. Azóta megtudtam anyutól, hogy 16-18 hetes terhes lehetett, amikor nagyon görcsölt, és egy kicsit vérzett is. Azt mondta neki az orvos, hogy talán vesegörcse van, mert a szívhang rendben van. Ezek szerint az én szívhangom, az rendben volt… Soha nem volt vesegörcse, se előtte, se utána… Azóta megvettem a macit, és ahogy fogom, leírhatatlan érzéseim vannak. Minden eddigi félelmem értelmet nyert. Most már értem, honnan vannak ezek a rémképek, amikre fel szoktam ébredni, hogy »Úristen, hiába rugdosom, nem mozdul, hiába keresem, nincs sehol, nem hallom!«. Ébren is az volt, hogy ha valaki ott aludt mellettem, csak azt figyeltem, hogy lélegzik-e, nehogy meghaljon. Fél éjjel ott pánikoltam, és nem mertem elaludni. Most olyan érzésem van, hogy megtaláltam, akit kerestem.”

A volt ikrek alapélménye lehet az, hogy ha a másik nincs érzékelhető közelségben, akkor az azt jelentheti, hogy meghalt. Amíg ez az élmény nem tud a felszínre kerülni, állandóan jelen van, és hat. Mivel ez egy múltbeli élményre adott reakció, idegen test a párkapcsolat jelen történései sorában. Ugyanúgy tönkreteheti a kapcsolatot, mint amikor egy rádióadásba rendre belezavar egy távolról jövő, érthetetlen másik adó, amitől aztán az egész élvezhetetlenné válik.

Bátyácska és Húgocska

Csaba az állítása után egy hónappal írt. A húszas évei végén járt, azzal a témával jött, hogy nem tud a barátnőjével való szakításon túljutni, pedig annak már majdnem egy éve. Az állításában az elveszett lány ikrével találkozott, más rejtett dinamika e mögött a panasz mögött nem mutatkozott.

„Én nem sírtam, mint a többiek. A felismerés és az érzés inkább gyönyörű, felemelő és megkönnyebbülést hozó volt, sem mint megrázó. Nem hiányzott a szenvedés. Egész életemet végigszenvedtem a folyamatos és kilátástalan hiányérzet miatt, csak nem tudtam, hogy mi vagy ki hiányzik. Most megértettem. Legutóbb a barátnőmmel való szakításom miatt szenvedtem nagyon, és ez is beleillik a képbe, hiszen a fél-ikrek nem tudják elfogadni, feldolgozni a maga természetességével az újabb elszakadást. Pedig természetesnek kellene lennie, hogy ha valami nem működik, akkor vége. A vonzalom bennem még mindig megvan, de nem fáj olyan eszeveszetten. Ha netán lesz még valami köztünk, az biztosan tehermentesebb lesz az eddiginél.

Kezdenek összeállni a puzzle elemei: Születésemtől kezdve túlérzékeny, szomorú gyerek voltam. Anyám mesélte, hogy ha szép, de fájdalmas zene szólt, én keservesen elsírtam magam, de erre emlékszem is. Se anyámmal, se apámmal nem tudtam közeli érzelmes viszonyt kialakítani, mindig mindent egy hiányérzettel együtt éltem meg. A nőkkel való viszonyom is tele volt konfliktusokkal, soha nem éreztem, értettem őket, nem is akartam közeledni őszintén, szívből. S ami a legfontosabb, a saját érzelmes részemet sohasem vállaltam, találtam meg igazán. Feminin érzékenységem egy dologban nyilvánult meg, hogy a tükör előtt álldogálva betegesen csúnyának tartottam magam. És mindig is abnormálisan nehezemre esett egyedül lenni.

Az fogalmazódott meg bennem, hogy mekkora ajándék az élettől egy ikerpárnak, ha már korán megtanulják, hogyan kell egy ilyen szoros kapcsolatban élni. S ha a két iker ellenkező nemű, akkor még valami frenetikus, ősi, tiszta szerelmi jelleggel is feltöltődik ez az egész. Sőt, talán valami olyasmivel – testi, lelki, szellemi egyesüléssel – ajándékozzák meg egymást az örök hűség jegyében, aminek már csak a halvány lenyomatával is elégedettek lennénk földi párkapcsolatainkban.

Másodikos koromban olvastam egy Grimm mesét »Bátyácska és Húgocska« címmel, ami komoly érzelmeket, valódi szép-szomorúságot váltott ki belőlem. Az első oldal tartalmazza azt, ami emlékezetem szerint fontos. Talán nem is olvastam végig, csak ezt a részt sokszor, ahol nem szabad innia a fiúnak az elvarázsolt patakból, mert ha iszik, akkor vadállattá változik, és a lány ellen fordul. Talán láttam magam, aki már elsőre nem fogadott szót, bár megérintett az áthidalhatatlan távolság, tehetetlenség, elválasztódás, ami a fiú őzzé változása után a sorsukká vált, és a lány részéről a gyengéd szeretet...

Mélyen érint az állítás, nagyon a hatása alatt állok. Minden felkavarodott bennem, hullámzóan. Vagy nagyon magam alatt vagyok, vagy, ha sikerül gyengéden közel éreznem magamhoz az egykori lánytestvéremet, szűnik az átható egyedüllét érzése, s valami nagyon finom, lágy, kedves, érzékeny, megnyugtató női jelleggel, jelenléttel itatódom át, és ez jó. Jó érzés, hogy nem vagyok egyedül, illetve hogy nem voltam egyedül, s a hiányérzet régi, de valódi élményből táplálkozik. Ezáltal magamat is valóságosabbnak érzem. Ha végiggondolom az eddigi életemet, az fogalmazódik meg bennem, hogy nagyon nehéz élni annak, aki már a születése előtt markánsan, szélsőségesen megtapasztalta a földi életben egyáltalán átélhető fontos csodákat, az együttérzést, a mennyet és fájdalmakat, az elvesztést, a halált, a poklot. Ezek után minden élmény tompa, élettelen, lapos, lényegtelen, mintha már minden csak az elfogadás, az alázat tanulása felé mutatna. Mindig is koravénnek és kirekesztettnek éreztem magam.

A mesén kívül eszembe jutott, hogy 7-8 éves koromban lány babát kértem a szüleimtől, nem kis megdöbbenésükre. Meg is kaptam, úgy egy hónapig játszottam is vele, megnyugtatott valamennyire, aztán elhagytam magamtól. Volt két ismerős család, mindegyikben volt egy-egy hasonló korú lány, mint én. Mindegyikhez furcsa, erős vonzalom fűzött, az egyikkel tejtestvérek is voltunk.”

A Bátyácska és Húgocska című Grimm meséről Austermannék is írnak. Ebben a lány marad életben, és a fiú iszik a mérgezett forrásból, és változik szarvassá. Ott van tehát a két testvér szorosan egymás mellett, és a fiú nem tud életben maradni. Ő a gyengébb, a mesében neki van kevesebb akarat- illetve életereje, ezért szarvassá – ahogy Csaba emlékeiben él: vadállattá – változik.

Austermannék azt a párhuzamot látják a mese fonala és a méhen belüli történések között, „hogy a túlélő iker semmit sem tehetett és nem segíthetett: Húgocska nem tudta megakadályozni, hogy Bátyácska igyon a mérgezett forrásból”. Majd így folytatják: „Húgocska számára Bátyácska továbbra is ottmarad, ha nem is emberi – embriói – formájában, hanem egy állat képében. Azaz, a lelkében érzi a jelenlétét. A mesében mindketten szorosan egymás mellett maradnak, és ez mindkettőjük számára magától értetődő. Még ha napközben a szarvassá vált Bátyácska ott is hagyja a húgát, és járja az erdőt, és már nem része Húgocska ébren töltött életének, éjjel, az álmában, azaz a tudattalanjában, rendre visszatér”. Aztán jönnek az ikrüket elvesztettek párkapcsolati nehézségei: Húgocska házasság előtt áll, bátyácska ott áll mellette, és a végén visszanyeri emberi alakját. „Ez a happy end a valóságban úgy néz ki, hogy a volt ikernek sikerül emlékeznie az anyaméhben töltött időre, felvenni a kapcsolatot az ikrével, és onnantól már jól élhet”.

Csaba levele kapcsán felmerült bennem az ő értelmezésüknek egy lehetséges kiegészítése. A két iker éhes és szomjas, kevés a táplálék kettőnek. Az egyik számára a forrás mérgezett – valamilyen oknál fogva nem tud elegendő friss vért kapni a köldökzsinóron át. Bár az egypetéjű, egy köldökzsinóron osztozó ikreknél előfordulhat, hogy az egyik babából az elhasznált vér sokszor nem az anya szervezetébe kerül vissza, hanem a másik babába, aki ettől károsodhat és el is pusztulhat, a kétpetéjűeknél is elképzelhető, hogy egy kedvezőtlen helyzetbe kerülve az egyik nem kapja meg, amire szüksége van. A bajba került iker elpusztul, elveszíti emberi formáját, és egy félelmetes valamivé, ahogy Csaba fogalmaz, vadállattá változik. Hogy a halott iker eltorzult, megkeményedett maradványa félelmetes üldözővé válhat, azt azoknak az eseteiből tudjuk, akiknek egyéb panaszok mellett páni félelmük van az érintéstől. Ez az élmények és reakciók egyik szintje; de ettől még, ahogy az állítások is mutatják, a félelem alatt ott van a nagy szeretet, a hiány, a lélek reakciója a veszteségre, és a bűntudat: nekem kellett volna meghalnom. Csaba legalább a fantáziájában jóváteszi a történteket: levelében magát azonosítja a halott báttyal, fantáziájában ő vállalta a mérgezett forrásvizet és a halált. Azt pedig, hogy a sajátja mellett a húga életét is élte, messze nemcsak a tükör előtt álldogálást jelentette, hanem, ahogy ez a levél is mutatja, egy erős, kimunkált feminin oldalt is, ami harmóniában él együtt a férfi oldallal, ahogy azt még annakidején megtanulták.

Ki a kapcsolatból, el az életből

Méhen belüli trauma emléke írta azt a párkapcsolati forgatókönyvet is, ami húszas évei második felében járó Márk életét tette nehézzé.

„Elmarok magam mellől mindenkit, pedig nagyon vágyom rá, hogy együtt legyünk – mondja. – Hogy hogyan? Bántom őket, féltékenykedek, tönkreteszem az önértékelésüket, olyanokat mondok nekik… – nem tudja folytatni, elsírja magát. – A másik baj meg, hogy komoly baleseteim vannak. Nemrégen fejre estem biciklivel, betört a koponyám, meg kellett műteni. Most meg víz alatt akartam átúszni a medencét. Azt akartam, hogy levegővétel nélkül tudjak 50 métert víz alatt úszni… csak rosszul lettem, és úgy hoztak fel…”

Ahogy mindezt mondja, az addig élénk, nagyon is jelen lévő férfi, aki mások állításaiban remek képviselőnek bizonyult, transzszerű állapotba kerül, és csak a földet nézi, mintha lenne ott valaki. A hangja is túlvilágivá válik, erőtlen, lebegő; alig érteni, mit mond. Próbálom felvenni vele a szemkontaktust, de nem tud rám nézni. Mondja is, hogy nem tudja onnan, mármint a földről, elvenni a tekintetét. Mélyül a transz, Márk már nincs jelen, csak azt a pontot nézi mereven a földön, és kezdi zihálva venni a levegőt. Gyorsan beültetek egy fiatal férfit oda, ahová néz, és Márk karját megfogva jelzem neki, hogy menjen oda mellé. Szinte ráveti magát a másik férfire, öleli és zokog. „Tudod, hogy ki ez?” „Nem”– mondja, és sír tovább. „Mondd meg neki, hogy már többször próbáltál utána menni. Legutóbb egy olyan helyen kerested, ahol elvesztetted. Ahol még együtt lebegtetek…” Ismétli a mondatokat két sírás között, de mintha már kezdene megnyugodni. „Azóta is elmarok magam mellől mindenkit, mert tudom, hogy akihez közel vagyok, azzal valami nagyon nagy baj lesz. Az meghal. Meg kell mentenem magamtól. Igaz ez? – kérdezem –, könnyebb, ha kimondod?” „Igaz – mondja, majd hirtelen megváltozott arckifejezéssel, mintha most ébredt volna fel, kérdezi: – Hogy mi? Kim ő nekem?” „Az a magzat, aki még odabent voltál, megtanulta, hogy nagy baj lesz azzal a másikkal, akihez közel van…”„ Ja, igen. Igen. Igaz”– mondja, most már az eszével is értve a dolgot.

Aztán megegyezünk, hogy elmondom neki, hogyan szokott alakulni a volt ikrek párkapcsolata, ő pedig szól, ha illik rá valami a listából. Kezdem azzal, hogy a volt ikrek túl hamar mennek túl közel, a közepénél kezdve a kapcsolatot, aztán teljes rémületben vannak, ha a másik figyelme elfordul tőlük, akár csak egy rövid időre. Féltékenyek. Ha van valakijük, megpróbálják kizárni az életükből az emberiség fennmaradó részét, mintha még mindig ketten lebegnének együtt összezárva egy időtlen óceánban. Mindegyik mondat végén jött, hogy „igen, igaz”. A végén már nevetve mondta, hogy „persze, ja, ja, igen” – konstatálva, hogy ha mindez ennyire gyakori, akkor talán nincs egyedül a bajával.

A kérdés már csak az, hogyan fogja tudni ezt innentől másképp csinálni. Austermannék szerint „…azt az alapvető struktúrát, amivel az ember a szerelmi életét éli, semmilyen terápia nem tudja megváltoztatni. Csak az a lehetőség marad, hogy az ember igent mondjon a szíve vágyaira és a vonzódásaira”. Ezzel együtt gyakran találkozom azzal – és ők is ezt mondják – hogy miután megtalálta valaki az ikrét, már nem a párkapcsolataiban keresi tovább. A méhen belüli időkből hozott minta – a túl nagy közelség igénye, vagy éppen a közelség elkerülése – mintha kevésbé hatna olyan kényszerítő erővel. A legjobb persze az, ha két hasonló igény találkozik össze, ha két volt ikerből lesz egy pár. Így nagyobb az esély arra, hogy találkozzanak az igényeik. Mivel sokan indultak többedmagukkal az életbe, elég jó esélye van annak, hogy egy volt iker egy másik volt ikret talál magának.

Ebben az állításban volt még két fontos dolgunk: Márk szüleinek nagyon nehéz volt végigélniük, hogy a fiúk kétszer is majdnem meghalt. Ők azt hitték, hogy azért voltak ezek a balesetek, mert nem voltak elég jó szülei a fiúknak. Ezt az állításban és utána az életben is tisztáztuk, a szülők nagy megkönnyebbülésére.

Aztán felállt annak az öt nőnek a képviselője is, akikkel a kapcsolatok alakulásának ugyanazon a pontján – a tervezett összeköltözéskor – következett be az, hogy elkezdte rondának, butának, nemkívánatosnak nevezni őket, pedig tudta, hogy egyik mondata sem igaz. „Fájdalmat okoztam nektek. Nem érdemeltétek meg, és nagyon sajnálom. Úgy tudtam, hogy aki mellettem van, az életveszélyben van. Ettől a veszélytől akartalak benneteket távol tartani.” Megegyeztünk, hogy a való életben is jó lenne elmondania az öt nőnek, hogy egyik becsmérlő mondata sem volt igaz. Ő pedig nagy megkönnyebbüléssel vette a kapcsolatok rendezésének lehetőségét.

Pár hónap múlva írta, hogy nagyon jól van. Az ikerállítás mellékhatásaként régi szokásával ellentétben rendre kiáll magáért, megváltoztatja az életében mindazt, amit lehet, és ebben a szerencse is mellé szegődik. Mindebben a mackó is segíti: ott ül a polcon, és folyamatosan emlékezteti rá, hogy innentől az ikre helyett is jól kell élnie.

Márk mackója nagyon hamar és nagyon jól végezte a dolgát: pozitív erőforrássá vált. Végül is ez az ikrekkel végzett munka végcélja. Ha a veszteség, a trauma és következményeinek feldolgozása után sikerül az embernek eljutnia az elfogadás fázisába, az ikre és a saját sorsával teljes egyetértésben élnie az életét, onnantól könnyebb felelősséggel kezelni az itt töltött időt, és arra használni, amire való: annyi örömöt megélni, amennyit csak lehet.

Menny és pokol

„Hol a mennyben volt vele az ember, hol a pokolban… Nagyon magasan lehetett vele szárnyalni. És amikor azt hittem, hogy ennél jobb nem is lehet, és ez az, ő az igazi, akkor otthagyott. Aztán visszajött, és megint nagyon jó volt. Aztán megalázott, és akkor én tettem ki. Ezt még párszor megismételtük a három év alatt. Egy éve már nem vagyunk együtt, de még mindig tart, bennem legalábbis…” – mondja a párkapcsolatáról István. Harminc év körüli, fiús férfi. Ahogy ezt mondja, erőtlenül, kis levegővel beszél, inkább motyog. Arcán látszik, hogy mennyire fájdalmas, amit elmond, mimikája is alig van.

„Mitől volt menny a menny?” – kérdezem. A választ sok volt ikertől hallottam már: „Attól, hogy annyira együtt lehetett lenni, még félszavak se kellettek, anélkül is értettük egymást. És mi voltunk egymásnak a világ.” „És a pokol?” „Amikor ennek hirtelen vége. Az a pokol.”

A nő egyszer csak elkezdte bántani: semmi se volt jó neki, ahogy eddig volt. Hirtelen nem volt jó a férfi lakása, nem tetszett neki, ahogy öltözött, vagy, ahogy hozzáért – úgyhogy fél nap alatt összepakolt, és visszaköltözött a szüleihez. Aztán pár hónap elteltével visszajött, majd egy idő után megint jöttek a kiabálások és a csomagolás.

A menny és utána a pokol. Az összes volt ikrekkel foglalkozó szerző egybehangzó megfigyelése, hogy a volt ikrek, ha belemennek egy kapcsolatba, a teljes összeolvadásban érzik magukat otthon, aztán sokszor megismétlik a méhen belül történteket: hirtelen véget vetnek a kapcsolatnak.

Tűnődöm, próbálok szabadulni a gondolattól, hogy megint egy ikervesztés élménye az, ami itt hatott. Bár nagyon nem szeretnék túl sok párkapcsolati kudarc mögött elvesztett ikret találni, mégis ezt a lehetőséget kell kipróbálni, annyira erősen jelenik meg bennem ez a gondolat. Aztán ha mégsem ikervesztésnek köszönhető ez a fajta kapcsolati dinamika, majd megkeressük azt, ami valóban hat.

Kikérdezem a vele való terhesség és a születése körülményeiről. István anyjának volt egy nagyobb vérzése, de aztán minden ment rendben tovább. Állnak a szülők, István képviselője mellé pedig bekérek még egy nőt – ő jeleníti meg a vérzést, de ezt nem mondom ki, csak kérem, hogy keresse meg a helyét. A „vérzés” leül István képviselője mellé, aki közben törökülésbe helyezkedett a szőnyegen a szülei előtt, és azonnal összemosolyognak. Ahogy az egyikük megmozdul, testhelyzetet vált, a másik vele együtt mozog, mintha szinkronúszók lennének. Úgy tűnik, hogy az absztrakt szerepre behívott képviselő – mint ahogy ez az esetek nagy részében előfordul – máris átváltozott egy személlyé, pontosabban egy ikerré, akinek a létét és sorsát a terhesség alatti vérzés jelezte.

„Na, nem, nekem biztos nincs ikrem, mondtam is tegnap, hogy ha nekem is egy ikret hozol ki, akkor én felállok, és azonnal hazamegyek” – mondja István dühösen még a székén ülve, amint elkezd látszani, hogy milyen helyzetet ismételhet ő a kapcsolataiban. A két képviselő, a sajátja, és az, akit a vérzésnek állítottunk be, szemmel láthatóan nagyon jól érzi magát együtt, és továbbra is egyszerre fordítja a fejét, és egyszerre mozdul, ahogy körbenéznek, hogy az ő külön történetükön kívül mi minden zajlik még a teremben. Ott áll még az édesanyja előző vőlegénye is, akit azért hagyott ott, mert közben beleszeretett István apjába. Megnézzük, nem az otthagyott vőlegényt képviseli-e a sorsát ismételve István, de erre a lehetséges dinamikára senki se reagál.

Kintről figyeljük a jelenetet. István közben feltűnően lehajtja a fejét, teljesen zárt tartásban ül a helyén, mintha nem akarná látni, ami történik. „Itt van a menny – mutatok a két ikerre a földön –, ami elveszett. Egy részed már tapasztalatból tudja, hogy nemsokára a pokol következik. Jobb oda se nézni…”– tolmácsolom neki azt, ahogyan próbálja nem látni, ami a szeme előtt történik. Valószínűleg van mire nem odanézni: egy nehéz élmény, trauma az, amiről jobb nem tudomást venni. Erre az anya átöleli a kliens képviselőjét és a másik ikret, akinek az a vérzés az élete végét jelenthette. „Anyád se tudott semmit se tenni, és Te se. És egyikőtök se tehet róla.”

Bekérem még István volt párjának a képviselőjét is. Most úgy állnak szemben egymással, hogy István képviselője átfogja az ikerhúga vállát, és így néz a nőre. „Most már nem őt keresném benned – mondja. – Lehet, hogy azt kértem tőled, hogy őt pótold, és ez neked túl sok volt, persze, hogy elmenekültél.”

Az állítás ott és akkor nem hatott, kellett hozzá egy kis idő. „Nagyon dühös voltam, hogy mackót kellett vennem, de aztán megvettem. Aztán egyszer csak otthon elkezdtem bőgni. Hát nem hiszem el, ha nem velem történik meg. Egy ilyen plüssállattal a kezében bőg egy férfi. Különben van egy érzésem, hogy a páromnak is ikre volt. Jól kiegészítettük egymást.” Ebben igaza lett, mert egy hónap múlva a volt élettársa is eljött. Ikre volt – és hogy ő Istvánnak a volt párja, az csak az állítását követő szünetben derült ki.

Mint a testvérek

Enikő azzal a témával érkezett, hogy a férjével úgy élnek együtt, mintha a legjobb testvérek lennének. Kezdetben nagyon jó volt a szexuális életük, de miután összeköltöztek, érthetetlen módon elhalt a közöttük lévő vonzódás, és csak a nagy szeretet maradt. Egyikük sem érti, hogy miért, és a helyzet kezd aggasztóvá válni. Már csak azért is, mert ez már a második ugyanilyen eset: Enikőnek a házasságát megelőző párkapcsolatában is ugyanez történt.

Enikő így emlékszik vissza arra, amikor kezdett körvonalazódni, hogy a testvérré változott férje – csakúgy, mint ahogy a házassága előtti partnere – az elvesztett ikrét pótolja.

„Csak, amikor már ott ült az én képviselőm a földön, meg az a másik, akiről akkor még nem mondtuk meg, hogy ki az, akkor néztem, hogy jé, nem az ikrek szoktak így ülni? És nagyon jó volt látni őket így együtt, és még jobb volt, amikor én ültem be az ikrem mellé. Ez azért érdekes, mert soha nem merült fel bennem annak a lehetősége, hogy iker voltam, de vannak fura dolgaim. Például mindig egy gyapjú báránykával alszom el, akit csecsemő pózban a karomban tartok, és a mellkasomra szorítok. És ha nem tudom magamhoz ölelni, mert hanyatt fekszem, akkor adok neki puszit, mielőtt leteszem. Valamint az összes szakítást, meg barátokkal való összezördülést hatalmas veszteségként éltem meg. Egyébként barátban is olyan emberre vágytam mindig, aki pont olyan, mint én vagyok, mert ő tudna csak megérteni. Persze nem találtam ilyet. A férjem nagyon megért, és már őrá kezdtem mondani, hogy olyanok vagyunk, mint az ikrek. Mégis, egész életemben magányosnak éreztem magam. Még akkor is, amikor ott ült mellettem a férjem. Nagyon remélem, hogy akkor ennek most vége.”

Nagyon gyakori panasz ez, a könyvben idézett összes szerző ír róla. Dr. William Emerson, a prenatális pszichológia egyik nagyja a saját élményéről is beszámol. Ő egy lányikret vesztett el. Elmondta, hogy azelőtt, hogy a terápiájában feldolgozta volna a méhen belül elhalt ikerhúga elvesztését, minden párkapcsolata nagyon hamar báty-húg viszonyba fordult. Miután 6-8 hónap alatt lezajlott a gyász, teljesen megváltozott a nőkkel való kapcsolata is.

vissza az elejére

Elveszett ikrek a pszichiátriai megbetegedések hátterében

 

Interjú Dr. Tar Zsuzsa pszichiáterrel

Ez egy rövid beszélgetés, hosszú bevezetővel. Rövid, mert viszonylag kevesen jönnek el családállításra olyanok, akik pszichiátriai megbetegedésben szenvednek vagy szenvedtek. Egyrészt még nem terjedt el, hogy a pszichiátriai megbetegedések mögött is lehetnek rendszerbeli okok, másrészt, amikor egy pszichiátriai megbetegedés elindul, nem a családállítás az első lépésben választott módszer. Azért is rövid ez a beszélgetés, mert viszonylag kevés olyan eset gyűlt össze eddigi közös munkánkban, amelyben az ikervesztés is oki tényezőként szerepelt, és aminek a közléséhez megkaptuk a kliens engedélyét.

A bevezető maga pedig azért hosszú, mert a kliensek védelmében fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy ezzel a módszerrel, mint minden más gyógymóddal, ha nem a megfelelő időben, a megfelelő támogatással és a megfelelő képzettséggel használja valaki, ártani is lehet. Persze a családállítás védelmében is szólunk, mert ha egy családállítás után a kliens állapota rosszabbra fordul, azzal súlyos kárt okozunk neki, és a módszer szakmai megítélésének is árt. Ilyenkor a módszer egészéről alakul ki rossz vélemény, holott csak arról volt szó, hogy valaki nem tartotta be a szakma szabályait.

Szögezzük le: ha valaki éppen pszichotikus állapotba van, és elvesztette a kapcsolatát a valósággal, akkor tilos, és nem is lehet vele csoportos családállítással dolgozni. Egy csoportos családállításra azt követően kerülhet sor, hogy stabilizálódott az állapota, ám ekkor is követelmény, hogy a kezelő orvosa legyen jelen az állításon. Egyrészt az állítás mély rétegeket érintő hatására a beteg dekompenzálódhat, másrészt kívánalom, hogy legyen valaki, aki segít a családállításon felszínre hozott élmények feldolgozásában. Ez a feldolgozás más klienseknél külső támogatás nélkül is lepereghet, ám egy pszichózis előtörténetével segítségre van szükség.

Sokan vannak, akiket már gyógyultnak tekintenek, és nem járnak, vagy nem is jártak pszichoterápiába. Van, aki még gyógyszert szed. Ebben az esetben is tudnia kell a gyógyszert felíró orvosnak a családállításról, az állításvezetőnek pedig gondoskodnia kell egy pszichiáter alapvégzettségű terapeutáról, aki szükség esetén elérhető a kliens számára.

Ha már évek teltek el a pszichiátriai betegség óta, és az illetőnek már nincs kapcsolta a régi kezelőjével, a családállítónak akkor is kell gondoskodnia arról, hogy szükség esetén legyen kihez fordulnia.

Ritkán, de van olyan is, hogy az illető terapeutájának kérésére, és természetesen az ő jelenlétében, mégis dolgozunk egy éppen labilis állapotban lévő klienssel. Erre akkor kerülhet sor, ha a terapeuta úgy ítéli meg, hogy egy önmagára veszélyes állapot megszüntetéséhez, vagy a realitásba való visszatéréshez az alkalmazott verbális terápia és a gyógyszer nem elég, és azt sem lehet megvárni, amíg teljesen stabilizálódik a beteg. Ilyenkor a családállítás fedheti fel azokat a rejtett dinamikákat, amelyekre a terápiában nem tud fény derülni, továbbá a családállításban a további terápiás munka irányával kapcsolatban is kirajzolódhat új információ. Az is érv lehet az ilyen biztonsági hálóval végzett munka mellett, hogy ha a verbális módszerek nem is, de a családállításban kirajzolódó képek elérik a klienst. A valóságba való visszatérésének fontos állomása lehet, hogy a családállítás nézőjeként kívülre kerülnek a kínzó, kóros történései, és már nem uralják az egész személyiségét, hanem azt példázzák, hogy a tünet mozdítható, alakítható. Így nem csupán elszenvedője, hanem alakítója is a belső történéseinek. Ezekre az esetekre egy külön csoportot hívunk össze, ahol csak ezzel az egy klienssel dolgozunk, és az állítást a megszokott terapeuta azonnali támogatása követi.

Mindezek ismertetésére azért került sor e beszélgetés előtt, mert Dr. Tar Zsuzsa egyike azoknak a pszichiátereknek, akik rendszeresen felhasználják a családállítás adta lehetőségeket a pszichiátriai betegek gyógyításában.

AM: Nézzük, hogy bukkan fel az elveszett ikrek témája a pszichiátriai megbetegedésekkel érkezőknél!

TZS: Az egyik fiatal férfibetegem pszichotikus volt, amellett depressziós tüneteket is mutatott. Súlyos regresszív állapotban feküdt az ágyában, nem csinált semmit, csak artikulálatlan hangokat adott ki. Ilyenkor fél napokon át egyáltalán nem lehetett vele kommunikálni. Máskor a fejére húzott paplannal gubbasztott órákig. Rohamokban jött ez az állapot, nem lehetett tudni, hogy mi váltja ki, és mi tartja fenn.

AM: A viselkedésből és a paplan alatti csecsemőpózból ítélve intrauterin és csecsemőkori regresszióra utalhatnak ezek a tünetek?

TZS: Igen. Kezdetben a pszichoterápia mellett gyógyszert is kapott. Ezek hatására fokozatosan javult a realitás-kontrollja, megszűntek a regresszív állapotai. Egyre jobban meg tudta fogalmazni a benne levő ellentmondást, miszerint amilyen életet ő szeretne élni, arra képtelen. Ennek a homoszexualitása volt az egyik oka, de világosan lehetett érzékelni, hogy vannak még más gátak is, amelyeket verbális eszközökkel nem tudtunk a felszínre hozni. Ezek elől menekült a regresszióba. A betegséget az mutatta, hogy egy olyan problémát, amellyel kamaszkorában bárki szembekerülhet, ő így, ezzel a stratégiával tudta megoldani. Annak kerestük tehát az okát, hogy miért ilyen kóros megoldási móddal dolgozik. Felmerült bennem, hogy egy szupervíziós családállítás csoportban nézem meg, hogy milyen tudattalan kötései lehetnek, amelyekhez nem enged, vagy fél hozzányúlni.

AM: Ezekre a csoportokra terapeuták jönnek el, és a kliensük távollétében, ám az engedélyükkel, egy úgynevezett szupervíziós állításban nézzük meg, hogy milyen rejtett dinamikák hatnak a tünetek mögött. Az idegen sorsokba való bevonódáshoz, átvett érzésekhez információ hiányában a terápia sokszor nem tud hozzáférni.

TZS: Igen, és ő boldogan hozzájárult ehhez. Nagyon örült, hogy van ez a lehetőség, mert még nem érezte elég stabilnak magát ahhoz, hogy ő is részt vegyen egy csoportos állításon. Az állítás azt mutatta, hogy az édesanyjának lehetett egy méhen belül elvesztett ikerhúga, aki felé az anyát húzta a lelke. Az állításban az látszott, mintha el akarna menni az ikre után ebből az életből. Ez a férfi különben állandóan azt érezte, hogy ott kell lennie az anyja mellett. Az állítás eredményét megbeszélve számára is világos volt a magyarázat: mindez azért volt így, mert a méhen belül meghalt ikerhúgot próbálta meg pótolni neki, nehogy tényleg utána menjen. Ám csak úgy bírta ki ezt a számára fojtogatóan szoros kapcsolatot, hogy egyúttal bemenekült a saját belső világába. A barátok felé való nyitásban pedig a homoszexualitása gátolta. Ő már nagyon korán tudta magáról, hogy homoszexuális, de ez vállalhatatlan volt a számára. 18 éves koráig mindenki előtt titokban tartotta. Soha nem ment közel senkihez, nem voltak barátai, magányosan élte végig az iskolás éveit is.

AM: Hellinger a pszichózis és a homoszexualitás kialakulásában is az ellenkező neművel való azonosulást tartja az egyik gyakori dinamikának. Az anyja ikerhúgával azonosult ezek szerint.

TZS: Ami még érdekes volt, hogy az állítás utáni első találkozáskor spontán kezdett el beszélni arról, hogy milyen felszabadító volt számára az, amikor 17 éves korában az édesanyja elvált az apjától, talált magának egy élettársat, és elköltözött. Erről korábban sose beszélt, csak miután az állításban – amin ő maga ott sem volt – felszínre került a kapcsolat rejtett dinamikája. Egyrészt szomorú volt amiatt, hogy az anyja elköltözött, másrészt a maga számára is nehezen bevallható örömöt és felszabadultságot érzett, mert túl szoros volt ez a kapcsolat. Ő az apjával és a nagymamájával maradt, de az anyja is gyakran ott volt vele.

Aztán ment a terápia tovább. Feldolgoztuk az anya ikerhúgával való azonosulást, letettük az anyja felé érzett felelősséget, hogy az ikerhúg pótlásával neki kell életben tartania. Aztán egy idő után újra elakadtunk. Egy sakk-matt érzést élt át, hogy semerre nem tud haladni, nem tud érzelmileg nyitni a kapcsolataiban. Ekkor már maga jött el egy családállításra, én csak kísértem. Ezen a második állításon derült ki, hogy neki magának is volt egy ikre. Utalt rá biológiai jel is: az édesanyja erősen vérzett, és veszélyeztetett terhesként élte végig a várandósságát, ő maga korán és kis súllyal született. Az állításon átélte az ikre elvesztését, aki valószínűleg fiú volt. Katartikus volt számára a feloldódás. A végén mégis összezavarodott, ugyanis a fiú ikertestvér képviselőjében az első viszonzatlan szerelmét vélte felismerni. Ezt az élményt sem az állítás alatt, sem utána közvetlenül nem tudta megfogalmazni, még nekem sem. Az állítást követően ismét egy dekompenzáció következett, de ez már közel sem volt olyan súlyos, mint az az állapot, amikor hozzám került.

AM: Milyen jelei voltak ennek a dekompenzációnak?

TZS: Ismét megjelentek a regressziós tünetek. Az ágyába menekült, nem lehetett vele rendesen kommunikálni, ismét vékony, éneklő hangon beszélt. A szülei jelezték a helyzetet. Először telefonon sikerült vele annyit beszélnem, hogy eljöjjön hozzám órára. Ott már el tudta mondani az átélt összemosódást, és sikerült azt is tudatosítani, hogy a fiú iránti szerelmi érzése összekeveredett az ikertestvére felé érzett tudattalan kötődéssel. Ezért nem tudott túllépni rajta, és ezért érzett egy életre szóló elköteleződést ebben a plátói viszonzatlan szerelemben. Fontos, hogy az a fiú, a szerelem tárgya, heteroszexuális beállítódású volt, és semmilyen módon nem viszonozta a vonzalmat. Ezzel a patológiás kapcsolódással korábban már sokat foglalkoztunk, de nem sikerült reális mederbe terelni. Az állítást követő órán történt az áttörés.

AM: Jellemző ez erre a betegcsoportra, hogy a képek egymásra fényképeződnek anélkül, hogy az illető el tudná különíteni, melyik kép tartozik a jelenbe és melyik a múltba, melyik a fantázia és melyik a valóság tartományába?

TZS: A pszichotikusokra nagyon jellemző ez, hogy gyakran fordulnak elő ilyen összemosódások, egymásra fényképeződések. Amikor egymásba olvad két különálló kép, ami lehet egy fantázia és egy valós ember képe, vagy lehet két valós ember képe is, akkor ők ezt az összeolvadást, egymásra fényképeződést abban a nem egészen mindennapi tudatállapotban, amit az állítás intenzív élménye okoz, a betegség következtében valóságnak élik meg. Ettől pedig összezavarodnak, és ebben a zavarodottságban segítséget sem tudnak kérni.

AM: Gyakran reagálnak így az állítás után a betegeid?

TZS: Igen, ezt gyakran látom olyan esetekben is, amikor már rég nem pszichotikusok, gyógyultnak tekinthetők, és mégis, annak az intenzív élménynek a hatására egy kicsit meglazul a valósághoz való viszonyuk – ez pedig éppen elég egy ilyen átmeneti összezavarodáshoz. Így ez a férfi is összezavarodva jött el az állításról. Megélte a jó folyamatot, azt, hogy kioldódott egy sorsátvállalásból, de a végén mégis csak ez a zavarodottság volt az, amit elhozott magával.

AM: Honnan lehet mindezt látni, ha a kliens maga nem szól?

TZS: Lehet, hogy nem lehet látni, nem ott robban a dolog – ezért kell a terápiás kapcsolat biztonsága.

AM: Milyen tünetek jelentkezhetnek ilyenkor?

TZS: Újabb realitáskontroll-vesztés, szorongás alakulhat ki átmenetileg, és ezek indukálhatják az illető korábbi tüneteit. De ha ebben a fázisban segítséget kap az illető, ha felvállaljuk, hogy lehet, hogy felborul az addigra megszerzett egyensúly, és erre felkészülünk, akkor az a tapasztalatom, hogy a családállítás eredményeinek, és azok terápiában történő feldolgozásának köszönhetően a végén egy sokkal stabilabb állapotba tud kerülni a beteg, mintha nem szembesült volna az életét irányító rejtett dinamikákkal. Azt hiszem, hogy ez a hosszú távú haszon érdekében vállalni kell az átmeneti állapot rosszabbodását, ahogyan ezt egyéb pszichoterápiás helyzetben is tesszük.

Ennek a férfinek az esetében is szoros pszichoterápiával és homeopátiás szer adásával sikerült gyorsan stabilizálni az állapotát, ami után fokozatosan oldódott a regresszív állapota, kinyílt, és elkezdett jól funkcionálni a mindennapi életben. Munkába állt, előtte évekig nem tudott dolgozni. Az állítás utáni egy hónapos visszaesés óta jól van. Bár még rendszeresen találkozunk, most már a felépülés szakaszában vagyunk.

AM: Itt tehát egyrészt a szülőnek való ikerpótlásnak, másrészt a saját iker elvesztésének, majd az elveszett ikerrel összefényképeződött reménytelen szerelemnek lehetett szerepe a klinikai pszichózis és a klinikai depresszió kialakulásában?

TZS: A három dinamika egymásra rétegződött. Végül is a szülőnek való ikerpótlás és a saját iker témájának felszínre kerülése és feldolgozása teremtette meg a rendeződés lehetőségét.

AM: Kerülnek hozzád olyanok is, akikről egy családállításon kiderül, hogy ikrük volt, és ennek az új információnak a hatására dekompenzálódnak?

TZS: Igen, volt már rá példa.

AM: Milyen panaszokkal érkeznek?

TZS: Erős szorongással, súlyos depresszióval, sokszor halálfélelemmel, azzal, hogy hirtelen mintha kizuhannának a világból, és van, hogy időlegesen el is veszítik a kapcsolatukat a realitással.

AM: Ismét egy példa, hogy miért van szükség a terápiás biztosításra.

TZS: Így volt ez az egyik harmincas éveiben járó nőpáciensemnél is, akinek valahol máshol már volt egy ikerállítása, csakhogy abban az állításban, bár felszínre került, nem oldódott az ikervesztéssel kapcsolatos bűntudata. Az ő életében voltak az ikervesztésre rímelő további veszteségek is. Még kicsi volt, amikor meghalt az a nagymamája, aki nagyrészt gondozta, és benne, mint minden kisgyerekben, kialakult egy irracionális bűntudat, hogy ő volt a rossz, miatta halt meg a nagymama, ő volt a hibás. Ez a tudatalattiban összekapcsolódott az iker halála miatt érzett bűntudattal. Ezért, amikor az állításban felszínre került az első bűntudat, az aktivizálta a születés utáni eddig feldolgozatlan traumát is, és a kettő együttesen olyan szorongást hozott benne létre, hogy teljesen elárasztotta a mindennapi életét. Egy álló éven át szorongott, mire eljött terápiába.

A kapcsolatteremtésére is ez az ikres tapasztalat nyomta rá a bélyegét: nem mert közel menni senkihez, mert félt, hogy akihez ő közel megy, az meghal. A nagymama elvesztésének feldolgozása után érlelődött meg benne az élmény, hogy ismét elmenjen egy állításra, és rálásson, hogy mint ahogy a nagymama haláláról sem tehetett, az iker halálában sem terheli semmilyen felelősség. Ezután fértünk hozzá az ikervesztés témájához, aminek a feldolgozásában annak idején elakadt. Miután ezzel már előrehaladtunk, elkezdtek kapcsolatai lenni. Vele itt tartunk most.

AM: Sokszor van, hogy csak azután látjuk a családállítás hatását, miután sikerül feldolgozni az eredeti traumára rárétegződött másodlagos traumákat. Ezért javaslom sokszor, hogy az állításon megkezdett munkát egy pszichoterápiában folytassa az illető.

TZS: Ez könnyen elképzelhető a laikusok számára is: ha egymásra teszünk egy sor követ, aztán a legalsót megmozgatjuk, akkor van rá esélyünk, hogy minden borul. Így az eredeti trauma sem tud rendeződni, és könnyen krízisállapotba kerülhet az illető, menekülésképpen akár még a realitásból is kiléphet. Ennek a mértéke nem mindenkinél éri el a pszichózis szintjét, de lehetetlenné teheti a hétköznapi életvitelét.

AM: Hipnózissal is dolgozol a fogantatás körüli élmények feldolgozására. Mondanál pár szót erről a módszerről?

TZS: Ez tulajdonképpen egy két részből álló imaginációs technika. Az első részben a fogantatás és a körülötte lévő időben átélt élményekkel dolgozunk egy meghatározott hívóképpel, amely nagyon sok eset tapasztalata szerint a fogantatás körüli idő lenyomatait segít a tudatba emelni. A második részben korrigáljuk az esetleges intrauterin traumákat. Nagyon sokszor dolgozunk a fogantatás ideje után még meglévő ikertestvérrel, akinek aztán a későbbiekben nyoma veszik. Azt látom, hogy ha valakinek ebben az imaginációban volt ikertestvére, akkor az a családállításban is megmutatkozik, és ha a családállításban rajzolódik ki először az iker, akkor az ott lesz ebben az imaginációban is – pedig itt szimbolikusan dolgozunk.

AM: Gondolom, a hipnózisban átélt regresszióra is csak viszonylag stabil állapotban kerülhet sor?

TZS: Természetesen. Ennek mindig ki kell várni a megfelelő idejét.

AM: Alkalmas ez az imagináció a családállítás eredményeinek elmélyítésére?

TZS: Igen. Nemrég egy fiatal férfi jött azzal a panasszal, hogy nem tud a jelenre figyelni, nehezen tudja a mindennapi teendőit elvégezni. Annyira a belső világában élt, hogy még az is ingerlékennyé tette, ha a munkahelyén szólt hozzá valaki. Kiskorától kezdve megszokta, hogy a jelen helyett egy belső emigrációban élt, és minden irritálta, ami a külső életre emlékeztette. Annyi realitáskontrollja ugyan megmaradt, hogy tudta, hogy nem ez az igazi világ, de ő csak ebben a belső fantáziavilágban érezte jól magát, ide menekült a zűrösnek és terhesnek megélt mindennapi létből. Ő is járt családállításon, ahol kiderült, hogy volt két lány ikertestvére. Találkozott velük az állításban, de nem tudta átélni a helyzetet, a tünetei pedig változatlanok maradtak. Ezután kezdtünk el egy pszichoterápiás folyamatot, melynek részeként célzott imaginációval dolgoztunk, ahol átélte, hogy hogyan indult együtt az ikertestvéreivel. Ebben a folyamatban tudta érzelmekkel is megélni, amit az állításban látott, és végigjárni a találkozás, a bűntudat, a gyász és az elengedés folyamatát. Az állításba azért sem tudott érzelmileg beleereszkedni, mert akkor elvesztette volna a menekülési útvonalat befelé, ami kisgyerekkora óta az énvédő mechanizmusa volt. Ez az eset azért is volt érdekes, mert a visszavezetés szerint nagyon korán történt az ikervesztés – még bőven a beágyazódás előtt. Ezzel a módszerrel az igen korán, még a megtermékenyülés környékén elvesztett ikertestvérek emlékét tudjuk felhozni.

AM: Tehát itt is azt látjuk, hogy ha van ott mellettünk egy másik élet, akkor függetlenül attól, hogy hány sejtben ölt testet, már regisztráljuk, hogy van, és a testvérünknek tekintjük.

vissza az elejére